Üdvözletem internet felhasználók!
Sajnálom, hogy
későn jelentkezem a résszel, meg van az okom rá. Tegnapelőtt estem haza
Svájcból, még elég sok dolgom volt a fejezettel és egyéb dolgokkal
kapcsolatban, szóval csak ma lettem igazán kész vele. Remélem, nem haragszotok,
nem jó rögtön az első fejezetnél így kezdeni. Nos. Nagyon szépen köszönöm a
Prológushoz írtakat Szaanddraának, és Névtelennek, sokat jelentenek számomra a
visszajelzések. Szintén nagyon hálás vagyok azért, hogy a történet
megnyitásának napján már 64 tekintették meg az oldalt. Mondjuk a fele szerintem
én voltam, de az mellékes. Jó olvasást kívánok, remélem tetszeni fog! És bocsánat az esetleges hibákért.
Ari xx
Porcelánbaba
Még fel
sem keltem, de máris elegem volt a mai napból. Matek
doga, történelem röpdolgozat, ráadásul kötélmászás. Egy hete kezdődött el
a suli, de már utálom. A tanárok úgy viselkednek, mintha az évközepe felé
járnánk. Arról panaszkodnak, hogy nincs elég jegyünk. Senki se mondta, hogy
könnyű a végzős év.
Lelöktem az ébresztőmet, ami után a takaróm
következett. Kihúztam a függönyöm. A nap szinte vakítóan sütött, pár
valószínűleg ovis gyerek szaladgált a járdánkon. Hogy lehet valakiknek annyi
energiája, hogy hajnali hétkor kint rohanjon? Vajon én is ennyire mitugrász
voltam? Sóhajtottam. Nem szeretek a gyerekkoromra gondolni. 12 éves koromig egy
árvaházban éltem. Magányosan. Volt ugyan egy barátom, akit akkoriban a
legjobbnak tartottam, de miután Deanék befogadtak nem beszéltünk. Nem is
hallottam róla semmit.
Bekapcsoltam a rádióm, amiben szokás szerint a Kiss.Fm reggeli műsora ment. Halkan
dúdolgattam az adott dalt, miközben a megfelelő ruhát kerestem ki a
szekrényemből. Kiszedtem, és gyorsan magamra kapkodtam. Hajamat egy elegáns
kontyba kötöttem, amelyből egy tincs kilógott. Elővettem a sminkes ládámat,
kihalásztam egy szájfényt, majd egy szempillaspirált. A szájfényt már felkentem
az ajkaimra, így a szempillaspirállal vacakoltam. Egyet pislogtam, és a zöld
színű szemeim fehér gyémántokként csillogtak.
Ijedtemben hátra léptem. Megszokhattam már volna.
Naponta történik meg velem, csak azt tudnám, hogy miért. A család orvosa
szerint, csak génhiba, de szerintem nem az. Főleg, hogy egy génhiba nem csak
pár másodpercen keresztül tart. Becsuktam a szemem, és 10 másodperc múlva
kinyitottam. Zöld. Felsóhajtottam. Lehajoltam, hogy felvegyem a spirált, amit
leejtettem. Szép kis fekete foltot hagyott a szőnyegen. Visszaraktam őket a
ládikómba, majd kimentem a konyhába.
Egyszintes házunk volt, ami bőven elég négyünknek. Egy
konyha, ami egyben ebédlő is volt, egy nappali, öt hálószoba, egy fürdő, és egy
vécé.
A kis Phoebe bent játszott a nappaliban, miközben az
apja, történetesen Dean felügyelte. Ezalatt azt értem, hogy a lábát
a puffon hagyva, sport híreket nézett. Kislánya hirtelen
fölugrott a helyéről eldobálva a játékait, odament apja
feltett lábához, és megharapta. Erre a már majdnem alvó apám
felriadt, szegény kislány pedig olyan képet vágott, mintha egy citromba
harapott volna. Lehuppant a popsijára, és hangosan bőgni
kezdett. Dean szitkozódott egy sort, majd elküldött jégért.
Nevetve léptem be a konyhába, ahol Jennifer forgolódott. Kivettem a mélyhűtőből
egy csomag jeges zöldborsót. Odavittem a fogadott apámhoz, aki köszönetet
elfelejtett mondani, annyira próbálta jobb kedvre deríteni a lányát. Nem
sikerült. Elmosolyodtam. Ismét a konyhába mentem, leültem az asztalhoz,
elvettem egy pirítóst, és nyugodtan bekebeleztem.
- Amúgy jó reggelt! - köszöntem Jen-nek, akit addig észre
sem vett.
- Jaj, kincsem ne ijesztgess! - kapott a
szívéhez ijedten. Lehajtott fejjel kezdtem el kuncogni - Neked nem az
iskolabuszon kéne ülnöd? - tette a csípőjére a kezét kissé dühösen, de igazából
megsértődött, mert ki mertem nevetni.
- Nem. Pont úgy, mint tegnap, meg az első
suli napon is, Riley visz abba a börtönbe - nem mintha nem emlékezne rá, csak
minél előbb ki akar taszítani a felségterületéről. Szerencséjére pont
akkor hallottunk meg a csengő csilingelő hangját. Felsóhajtottam. Felkaptam a
táskám, és a vállamra dobtam. Tegnap mindent bepakoltam, ami mára szükséges. A
zsebembe csúsztattam a szokásos uzsonnapénzt, majd egy Sziasztok'
köszönéssel kiléptem az ajtón.
Beléptünk az ajtón. Hirtelen mindenki felénk fordult. Mi
számítottunk az iskola ”álompárjának”, ami engem nagyon idegesített. Lépten -
nyomon követtek minket, csak, hogy engem megcsalással vádolhassanak. Féltékeny
libák. Utáltam őket egytől - egyig. Ezért nem volt barátom. Mármint nem
szerelmem, hanem legjobb barátom. Riley magabiztosan lépkedett, miközben
engem szinte maga után húzott. Gyűlöltem iskolába járni. Nem is a tanulással
volt a gond, hanem az emberekkel. Nem lehetett magánéleted. Mindent
kiderítettek rólad. Szerencsére azt nem, hogy engem örökbe fogadtak. Ezt
egyedül Riley tudta. Megállt, hogy lepacsizhasson Chace-szel, aki a legjobb
barátja, és az unokatestvére is volt. Én is köszöntem neki, elengedtem
Riley kezét, majd a szekrényemhez mentem.
Nyílt az ajtó. A levegőm szaporább lett, amint
észrevettem. Egy jóvágású, tinédzser fiú lépett be rajta. Mamám. Ez lehetséges?
Helyes fiú lett belőle, szinte már férfi, de azért még meglátszódtak rajta a
gyermekded vonások. A szívem boldogan vert az agyammal ellentétben, aki szinte
vészriadót fújt, nehogy kiderüljön a titkom. Kezeit a zsebeibe csúsztatta, és
egyik lábáról a másikra állt. Ahogy elnéztem mindenki oda volt érte, legalábbis
a lányok testtartásából ezt vettem le. A padjukra könyökölve bámulták őt, mint
valami csodát. Barátom felé fordultam. Nem igazán tűnt boldognak az újonc
miatt. Sőt. Féltékenynek látszott. Mosolyogva a karja után nyúltam, amit nem
annyira erősen, de megszorítottam. Szája széle felfelé kunkorodott. Elengedtem,
majd visszatértem a firkáimhoz.
- Rég volt - súgta inkább magának - Megváltoztál. Jó értelemben persze - jót mosolyogtam a szavain.
- Mi van O'Conell?
Új játszótársat szereztél? Hol a másik ficsúr? - lefagytam. A boszorkány állt
mögöttem. Lola sosem a jóságáról volt híres. Mindenki félt tőle. Fegyvert tart
a táskájában és egy kést a szekrényében. Többször is annyira megvert valakit,
hogy az kórházba jutott. Keményebb volt, mint bárki, és ezt szívesen meg is
mutatta. Nem olyan volt, mint aki elveszi mások ebédpénzét, azok kis aranyos
cicák hozzájuk képest. Ő nem tesz ilyet. Ő sokkalta rosszabb. Viszont gyönyörű
lány volt. Minden fiú oda meg vissza volt érte. Többen többször is próbálkoztak,
de mindig pofont kaptak. Neki csak Ed kellett. Rejtély, hogy miért.
- Én.. - Le sem tagadhattam, hogy rettegtem tőle. Már az is félelmetes,
ahogy csak rád néz. Elképzeltem, ahogy nekem esik. Képes lenne megtenni.
- Agnotraill! - hallottam meg a megmentőm hangját. Riley és Chace
vergődtek át a tömegen. Chace félre tolt egy picit. Mögöttünk már csak a fal
volt, aminek neki ütköztem, és majdnem elestem. Conor elkapott, de azt kívánom
bár ne tette volna.
Hirtelen hányingerem lett, és
forgott velem a világ. A levegő nem akart eljutni a tüdőmig. Össze akartam
esni, és meghalni. Olyan érzés volt, mintha gyomron vágtak volna, és
fojtogattak volna egyszerre. A fájdalom maga alá kerített, pont úgy, mint a
félelem. A halálfélelem. Fekete pontokat láttam a szemem előtt, és füstszag
keveredett az orromba.
- Rendben vagy? - Conor hangja rángatott vissza. Mi történt? Mi volt ez?
Pánikroham? Ne. Csak azt ne. Két teljes évet szenvedtem végig emiatt.
Álmatlan éjszakák, a korház gusztustalan szaga, és a félelem. Félelem attól,
hogy mikor jön elő újra, és hogy hol. Hogy hányan fognak kiröhögni
emiatt. Félni a fájdalomtól, és a megfulladástól. Egészen addig tartott,
még Rileyt meg nem ismertem. Megmentett szó szerint. Amióta szerelmet vallott,
nem történt velem ilyen.
- Minden rendben? - Bólintottam ugyan, de semmi sem volt rendben.
Lélegzetet nehezen, de sikerült vennem.
- Nézd csak! Amíg te
itt próbálod menteni a seggét, ő egy másik sráccal enyeleg - Riley felénk kapta
a fejét. Az arcán enyhe csalódottság futott át. Lola elégedetten vigyorgott.
Barátom kezei ökölbe szorultak. Keményen nézett Conor-ra, majd visszafordult.
- Ha még egyszer beszólsz neki, velem gyűlik meg a bajod, Lola! -
fenyegette meg, majd felénk indult. Amazonka még motyogott valamit a háta
mögött, de senki sem figyelt rá. Elé léptem, majd a nyakába csimpaszkodtam.
Aprócska testem szorosan magához szorította, mintha meg akarna vigasztalni.
- Köszönöm - suttogtam hálásan, és egy gyengéd puszit nyomtam az arcára.
Ám neki ez nem volt elég. Megfogta az ujjaimat, összefűzte az sajátjával. A
tömeg feloszlott csak egy-két diák lézengett a folyóson. Az orra az enyémhez
ért, összedörzsölte őket, majd megcsókolt. Általában a csókjai édesebbek, mint
a világ legcukrosabb süteménye, de ez más volt. Akaratos, kisajátító, és a
legfontosabb dolog hiányzott belőle: A szeretet. Ezt betudtam a
féltékenységének. Egészen addig ízlelte az ajkaim, míg valaki meg nem
köszörülte a torkát. Conor. Ki más? Szétrebbentünk. Egy kissé kínosnak éreztem
a helyzetet. Riley gyilkos pillantásokat vetett a minden bizonnyal
torokfájásban szenvedő fiúra, aki ugyan próbálta, de nem tudta eltakarni a
vigyorát. Legalábbis előttem nem. Ránéztem az órámra. Három perc maradt
becsöngetésig. Kikaptam Conor kezéből az órarendjét. Kikerestem a mai napot és
a második óráját. Angol, pont, mint nekem. Micsoda egybeesés.
- Mennem kell, különben a tanár leszedi a fejem - léptem szerelmem elé,
majd egy lágy puszit nyomtam az arcára. Karon ragadtam Conor-t, és futólépésben
siettem a terem felé. Kissé csodálkoztam azon, hogy nem kérdezett Riley-ról.
Mondjuk nyilvánvaló a dolog. Megcsókoltam, kiállt mellettem, és megöleltem. Ki
nem jönne rá ezekből, hogy mi együtt vagyunk?
Becsöngőre pont beestünk a terembe,
ahol szerencsére még nem volt bent a tanár. Lefoglaltam magunknak két széket,
ahová gyorsan ledobtam a táskámat. Helyet foglaltam, és leborultam a padra.
- Mióta? - kérdezte.
- 2 éve - meg sem kellett magyaráznia, hogy mit ért ezen. Rögtön
leesett. Olyan érzésem volt, mintha tudta volna a választ.
- Gratulálok, vagy mit szoktak erre mondani - motyogta, mire én
elmosolyodtam.
- Kösz - az i betűt is oda akartam rakni, csak Miss. Nolly belépett az
ajtón.
Ezután volt még négy órám, és mily meglepő mindegyiken jelen volt Conor
is. Szegénykémnek minden tanóra elején fel kellett állnia és bemutatkoznia.
Fizikán, ami a negyedik volt, már látszódott rajta, hogy mennyire unja.
Megértem. Nekünk még Gólya korunkba kellett minden tanárnak kétszer bemutatkozni.
Idegesítő volt. Az utolsó börtönben töltött percek után boldogan szaladtam ki a
kapukon. Riley már a kocsijának dőlve várt. A karjai közé futottam, majd egy
csókban forrtunk össze.
- Minél előbb tűnjünk el innen! - vigyorogtam rá, és beszálltam az anyósülésre.
- Nincs ellenvetésem! - vont vállat mosolyogva, majd beült mellém.
A motor álomszerűen
bőgött fel. Imádtam a hangját. Nem volt semmi érdekes benne, de a testem mégis
beleborzongott. Kifordultunk az útra. Az ablakra döntöttem a fejem, és néztem a
mellettünk elsuhanó tájat. Nem volt valami eget rengetően szép látvány, de jó
volt nézni. Házak, és utcasarkok. Ennyiből állt az egész. A rádióból jövő zene
a bőröm alá kúszott. Kirázott tőle a hideg. Egy biciklis alakja tűnt fel a
láthatáron. Kéz nélkül irányította a járművet, a hátán egy hatalmas táskával, a
fején egy nagy fejhallgatóval. Közelebb érve rájöttem, hogy ki az. Régi barátom
tartott hazafelé. Elmosolyodtam, hogy még itt is találkoztunk. Ugyan ő nem
látott.
- Honnan ismered? - tette fel Riley a kérdését.
- Onnan - sóhajtottam. Leheletem meglátszott az üvegen.
- Óh - Kezét az enyémre tette, majd megszorította. Egy másodpercre rám
nézett, és elmosolyodott.
Akárhányszor
véletlenül rátapint erre a témára, mindig bocsánatkérően néz, és megpuszil.
Emlékszem arra, mikor elmondtam neki a titkom. Halálos csend vett körül minket.
Én sírtam, míg ő csak ült, és maga elé bámult. Sokkolta őt. Mereven ült, a
falat bámulta. Egy szó, még egy hang se jött ki a torkán. Hangosan felsírtam.
Akkor kapott észbe. Megfogta a kezeimet, majd magához rántott. Szorosan ölelt.
Megnyugtatott, de úgy tűnt, mintha a bocsánatomért esedezett volna. Furcsa
volt. Erre csak akkor jöttem rá, amikor visszagondoltam. Amikor abban a percben
átölelt nem érdekelt más. Először volt ilyen kedves velem. Ilyen gondoskodó.
Úgy szorított, mintha ki akarta volna belőlem irtani a szomorúságot.
- Sajnálom. Annyira sajnálom! - el-elcsuklott a hangja.
Ezek után valamennyivel gyengédebben bánt velem. Porcelánbabaként kezelt, ami
bármikor leeshet a polcról, és összetörhet.
Húú hát ez valami csodálatos lett!*-* Nagyon tetszik^^ Remélem hamar hozod a folytatást:3
VálaszTörlés# Az előző névtelen
Nagyon köszönöm! Reménykedtem benne. Igyekszem :)
TörlésSzia!
VálaszTörlésEz valami eszméletlen jó lett! Már nagyon kiváncsi voltam, hogyan fog "elkezdődni" a történet.
Igazából én a másik blogodnak is rendszeres olvasója vagyok,még ha most szünetel is, a kedvencem marad.
Visszatérve erre a történetre; egyenesen imádom, és nagyon (hogy is mondjam?) meglepő ilyesmi jellegű történetete olvasni tőled. Úgy értem, hogy a fogalmazásod is teljesen más, valami elképesztő... olyan drámai hatást kelt a számomra:D
Szóval, nagyon jó első fejezet lett, de tényleg, és sok sikert a következőhöz! Már nagyon várom!:) xoxo
Szia!
TörlésEl sem tudom képzelni mennyire hálás vagyok neked/nektek azért, mert tetszik a történet. Nagyon köszönöm a kedves szavakat. Nagyon nagyon nagyon örülök, hogy ennyire tetszik.
Megmondom neked, én ilyen stílusban (misztikus, drámai) kezdtem a "pályafutásom" igaz, akkor még egyáltalán nem volt drámai, sőt egyenesen borzalmas volt, de ez a stílus állt a legközelebb a szívemhez. A fogalmazásom, meg valamennyire hasonult a történet stílusához.
Még vagy ezerszer megköszönöm a szép szavakat. Hát még én! xx