2014/08/12

01.) Porcelánbaba

Üdvözletem internet felhasználók!
Sajnálom, hogy későn jelentkezem a résszel, meg van az okom rá. Tegnapelőtt estem haza Svájcból, még elég sok dolgom volt a fejezettel és egyéb dolgokkal kapcsolatban, szóval csak ma lettem igazán kész vele. Remélem, nem haragszotok, nem jó rögtön az első fejezetnél így kezdeni. Nos. Nagyon szépen köszönöm a Prológushoz írtakat Szaanddraának, és Névtelennek, sokat jelentenek számomra a visszajelzések. Szintén nagyon hálás vagyok azért, hogy a történet megnyitásának napján már 64 tekintették meg az oldalt. Mondjuk a fele szerintem én voltam, de az mellékes. Jó olvasást kívánok, remélem tetszeni fog! És bocsánat az esetleges hibákért.
Ari xx
Porcelánbaba
 Még fel sem keltem, de máris elegem volt a mai napból. Matek doga, történelem röpdolgozat, ráadásul kötélmászás. Egy hete kezdődött el a suli, de már utálom. A tanárok úgy viselkednek, mintha az évközepe felé járnánk. Arról panaszkodnak, hogy nincs elég jegyünk. Senki se mondta, hogy könnyű a végzős év.
  Lelöktem az ébresztőmet, ami után a takaróm következett. Kihúztam a függönyöm. A nap szinte vakítóan sütött, pár valószínűleg ovis gyerek szaladgált a járdánkon. Hogy lehet valakiknek annyi energiája, hogy hajnali hétkor kint rohanjon? Vajon én is ennyire mitugrász voltam? Sóhajtottam. Nem szeretek a gyerekkoromra gondolni. 12 éves koromig egy árvaházban éltem. Magányosan. Volt ugyan egy barátom, akit akkoriban a legjobbnak tartottam, de miután Deanék befogadtak nem beszéltünk. Nem is hallottam róla semmit.

 Bekapcsoltam a rádióm, amiben szokás szerint a Kiss.Fm reggeli műsora ment. Halkan dúdolgattam az adott dalt, miközben a megfelelő ruhát kerestem ki a szekrényemből. Kiszedtem, és gyorsan magamra kapkodtam. Hajamat egy elegáns kontyba kötöttem, amelyből egy tincs kilógott. Elővettem a sminkes ládámat, kihalásztam egy szájfényt, majd egy szempillaspirált. A szájfényt már felkentem az ajkaimra, így a szempillaspirállal vacakoltam. Egyet pislogtam, és a zöld színű szemeim fehér gyémántokként csillogtak. 
  Ijedtemben hátra  léptem. Megszokhattam már volna. Naponta történik meg velem, csak azt tudnám, hogy miért. A család orvosa szerint, csak génhiba, de szerintem nem az. Főleg, hogy egy génhiba nem csak pár másodpercen keresztül tart. Becsuktam a szemem, és 10 másodperc múlva kinyitottam. Zöld. Felsóhajtottam. Lehajoltam, hogy felvegyem a spirált, amit leejtettem. Szép kis fekete foltot hagyott a szőnyegen. Visszaraktam őket a ládikómba, majd kimentem a konyhába.

  Egyszintes házunk volt, ami bőven elég négyünknek. Egy konyha, ami egyben ebédlő is volt, egy nappali, öt hálószoba, egy fürdő, és egy vécé. 
  A kis Phoebe bent játszott a nappaliban, miközben az apja, történetesen Dean felügyelte. Ezalatt azt értem, hogy a lábát a puffon hagyva, sport híreket nézett. Kislánya hirtelen fölugrott a helyéről eldobálva a játékait, odament apja feltett lábához, és megharapta. Erre a már  majdnem alvó apám felriadt, szegény kislány pedig olyan képet vágott, mintha egy citromba harapott volna. Lehuppant a popsijára, és hangosan bőgni kezdett. Dean szitkozódott egy sort, majd elküldött jégért. Nevetve léptem be a konyhába, ahol Jennifer forgolódott. Kivettem a mélyhűtőből egy csomag jeges zöldborsót. Odavittem a fogadott apámhoz, aki köszönetet elfelejtett mondani, annyira próbálta jobb kedvre deríteni a lányát. Nem sikerült. Elmosolyodtam. Ismét a konyhába mentem, leültem az asztalhoz, elvettem egy pirítóst, és nyugodtan bekebeleztem.

- Amúgy jó reggelt! - köszöntem Jen-nek, akit addig észre sem vett.

- Jaj, kincsem ne ijesztgess! - kapott a szívéhez ijedten. Lehajtott fejjel kezdtem el kuncogni - Neked nem az iskolabuszon kéne ülnöd? - tette a csípőjére a kezét kissé dühösen, de igazából megsértődött, mert ki mertem nevetni.

- Nem. Pont úgy, mint tegnap, meg az első suli napon is, Riley visz abba a börtönbe - nem mintha nem emlékezne rá, csak minél előbb ki akar taszítani a felségterületéről. Szerencséjére pont akkor hallottunk meg a csengő csilingelő hangját. Felsóhajtottam. Felkaptam a táskám, és a vállamra dobtam. Tegnap mindent bepakoltam, ami mára szükséges. A zsebembe csúsztattam a szokásos uzsonnapénzt, majd egy Sziasztok' köszönéssel kiléptem az ajtón.
  A nem túl hosszú lépcső alján, azok a gyönyörű kék szemek néztek vissza rám, amikbe 2 évvel ezelőtt beleszerettem. Egy hatalmas mosollyal az arcomon szaladtam a karjaiba. Ugyanazzal a nevetéssel fogadott, mint mindenegyes nap, amikor találkoztunk. Tehát hetente hétszer. Még a hétvégéket is együtt töltöttük. Egy csókot kaptam a számra. Nem volt szenvedélyes, inkább gyorsnak neveztem volna. Nem akartunk elkésni. Kézen fogva vezetett el az autójáig, majd kinyitotta az ajtót. Mindig is úriemberként viselkedett, én pedig mindig elpirultam mikor ezt tette. Miután beültem, átkocogott a másik oldalra. Eközben én már készen álltam az indulásra. Bekapcsolta az övét, és végignyalta az ajkát. Azt hittem, hogy ott halok meg. Olyan jól állt neki az a mozdulat. Csibészesen elmosolyodott a reakcióm láttán.

- Cseresznyés? - utalt a szájfényem izére. Egy bólintásra jutotta - Lehet, hogy megéhezem még a cseresznyére - mondta csábítóan, és közelebb hajolt. Akármennyire is próbáltam ellenállni, nem ment. Egy lágy, és szerinte édes nyomott hagytam ajkain. Elváltunk, mire ő beindította a kocsit, és egyben a rádiót. Egy régi Jackson szám ment. Azt hiszem a Childhood. Nem hallgattam ezt a dalt, mert mindig rossz érzésem támadt tőle. Ez az alkalom sem volt kivétel. Éppen egy piros lámpánál álltunk, amikor egy fájdalmas grimasz futott át az arcomon. Riley éppen engem nézett. Megragadta a kezem, és belecsókolt a tenyerembe. Jól esően sóhajtottam fel. Csintalanul elvigyorodott. Imádott abban a tudatban élni, hogy az őrületbe tud kergetni.

 Az iskola nem volt messze a házunktól, így hamar megérkeztünk. Leparkolt a szokásos helyre, majd mielőtt kiszállhattam volna, kinyitotta az ajtómat. Én majdnem elolvadtam. Ismét a tenyerébe zárta aprócska mancsomat, és lassan a bejárat felé lépkedett. Amióta kiderült, hogy még ide is kamerákat szereltek fel senki se járt erre a helyre, maximum, akkor, ha megérkezett, vagy távozott az épület területéről.

  Beléptünk az ajtón. Hirtelen mindenki felénk fordult. Mi számítottunk az iskola ”álompárjának”, ami engem nagyon idegesített. Lépten - nyomon követtek minket, csak, hogy engem megcsalással vádolhassanak. Féltékeny libák. Utáltam őket egytől - egyig. Ezért nem volt barátom. Mármint nem szerelmem, hanem legjobb barátom. Riley magabiztosan lépkedett, miközben engem szinte maga után húzott. Gyűlöltem iskolába járni. Nem is a tanulással volt a gond, hanem az emberekkel. Nem lehetett magánéleted. Mindent kiderítettek rólad. Szerencsére azt nem, hogy engem örökbe fogadtak. Ezt egyedül Riley tudta. Megállt, hogy lepacsizhasson Chace-szel, aki a legjobb barátja, és az unokatestvére is volt. Én is köszöntem neki, elengedtem Riley kezét, majd a szekrényemhez mentem.

 Az utam nem volt olyan hosszú, mégis láttam, hogy Mandy és az ő drágalátos csicskái irigykedve suttogtak össze, miközben engem méregettek. Utáltak, mert engem egy fiú nem csak fekvő helyzetben szeretett látni. Ráadásul többször is megvádoltak azzal, hogy elloptam Rileyt Mandy-től. Mint már említettem: Féltékeny libák. Kiszedtem minden tancuccomat, és bedobáltam. Kivéve a történelmet. Azt magamnál hagytam. Kinyitottam az adott fejezetnél, és még egyszer átfutottam az aláhúzott dolgokat. Tegnap rengeteg időt töltöttem ennek a tanulásával, de az ember sosem lehet elég felkészült.

- Hé! - hallottam meg egy kissé aggodalmas hangot. Tudtam, hogy ki adta ki. Riley hősként viselkedve fúrta át magát a tömegen, míg el nem ért hozzám. Fejemet a kezei közé vette, és hüvelykujjával végig simított az arcomon - Mi történt? - A szemébe néztem. Egyből tudta, hogy mire gondoltam. Balra nézett, ahol a lányoknak nem nevezhető lények, vigyorogva intettek neki. De a tekintete tüzet szórt. A szemeimbe pillantott, és egy csókot lehelt a homlokomra - Gyere, menjünk törire! - átkarolt, majd egy puszit hagyott a halántékomon.

 A teremben a megszokott helyére ült, megvárta még a mellette lévő székre dobom a táskám, aztán az ölébe rántott. Felnevettem. Már csak pár perc maradt becsöngetésig, így próbáltuk kihasználni az időnket. Egy puszit nyomott az orromra, mire kuncogni kezdtem. Felálltam, majd mellette foglaltam helyet. Felém nyújtotta a kezét, amit szívesen elfogadtam. Összekulcsoltuk az ujjainkat. Mindig ezt csináltuk. Még órán is. A tanárok két év alatt beletörődtek, hogy még akkor is ezt fogjuk csinálni, ha kirúgással fenyegetnek. Hamar elengedtem a kezét, majd elővettem a történelem felszerelésem, pontosabban a füzetem. Kinyitottam a múltkori anyagnál, átolvastam párszor, megpróbáltam magamban felmondani, de nem ment. A töri nem az én tantárgyam. Soha nem ment, és soha nem is fog. Az utolsó sornál tartottam, mikor belépett Mr. Andson. Ő volt a legfiatalabb a tanári karban. Azt hiszem olyan 23 éves lehetett. Elsétált az asztalához, és neki dőlt. Felolvasta a névsort, majd valamiről beszélni kezdett. Fogtam a firkás füzetemet, kinyitottam egy üres lapnál, és rajzolgatni kezdtem. Nem voltam valami jó rajzból, viszont mindenféle fura formát, pálcika embert és dalszöveget szerettem rajzolni. Fél füllel figyeltem a mondandóját.

 - Ez általában az osztályfőnök vagy az igazgató feladata, szóval most kissé furcsán érzem magam, de hagy mutassam be nektek Conor Salvat-et!

 Érdeklődve felkaptam a fejem. Nem. Nem lehet. Ne is gondoljak arra! Hiszen több millió Conor Salvet élhet az országban.

  Nyílt az ajtó. A levegőm szaporább lett, amint észrevettem. Egy jóvágású, tinédzser fiú lépett be rajta. Mamám. Ez lehetséges? Helyes fiú lett belőle, szinte már férfi, de azért még meglátszódtak rajta a gyermekded vonások. A szívem boldogan vert az agyammal ellentétben, aki szinte vészriadót fújt, nehogy kiderüljön a titkom. Kezeit a zsebeibe csúsztatta, és egyik lábáról a másikra állt. Ahogy elnéztem mindenki oda volt érte, legalábbis a lányok testtartásából ezt vettem le. A padjukra könyökölve bámulták őt, mint valami csodát. Barátom felé fordultam. Nem igazán tűnt boldognak az újonc miatt. Sőt. Féltékenynek látszott. Mosolyogva a karja után nyúltam, amit nem annyira erősen, de megszorítottam. Szája széle felfelé kunkorodott. Elengedtem, majd visszatértem a firkáimhoz.

- Mutatkozz be! - mondta valaki hátulról. Conor a tanárra pillantott. A szemével engedélyt kért, amit meg is kapott.

- Öhm. A nevem Conor. Tizenhét vagyok. Apámmal egy hete költöztünk ide Jacksonville-ből. Kedvenc tantárgyam a spanyol, elég jó vagyok belőle, és szabadidőmben szeretek a szabadban lenni, és biciklizni - a végére egy apró mosoly ugrott az arcára. Ennivaló volt így, és ez nem csak az én véleményem. Nem akarom megtudni, hogy mit rejt most a lányok agya.

- Nos. Ki akarja Mr. Salvat-et körbevezetni szünetben? - szinte láttam magam előtt. Mindenki jelentkezik, és majd' kiesik a padból, de Andson-nak rajtam áll meg a tekintette, mivel én nagyban rajzolok. Gonoszan elvigyorodik, majd megszólal - Szerintem Miss O'Conell tökéletes lenne erre a feladatra - a macska rúgja meg! Meglepődve felpillantottam. Conor tekintete pont rám siklott. Nagyokat pislogva bámult rám, gondolom ő se számított arra, hogy újra találkozunk. Legutoljára 12 évesen láttuk egymást, mikor is örök barátságot fogadtunk. Egy hatalmas vigyor került az arcára - Foglalj helyett Faith mellett! - A fenébe is már! Cindy miért pont akkor kellett hiányoznod? Boldogan battyogott el a sorok között egészen a mellettem lévő padig. Legszívesebben a fejemet vertem volna a fába. Miért? Lehajtottam kobakom, és oldalra néztem. Riley mérgesen nézett a másik fiúra, majd inkább a füzetét kezdte el tanulmányozni - Köszönjétek meg Conor- nak, hogy elmarad a röpdolgozat! De most nézzük meg, hogy mi is történt a Little Bighorn-i csatában.

Élvezettel töltött el, az, ahogy Mr. Andson valami Terry és az indiánok közti csatát részletezte. Olyannyira tetszett, hogy amint a csengő megszólalt rögtön fölpattantam a helyemről. Viszont még így is én maradtam itt utoljára. Vagyis nem teljesen. Rajtam kívül még a tanár és Conor is bent volt. Ha nagyon halk leszek sikerül kilopóznom. Most vagy soha Faith!

- Khm. Remélem Miss O'Conell nem feledkezett meg semmiről sem! - köszörülte meg a torkát az ördög. A franc essen bele! Megfordultam, és egy jó kislányos mosolyt erőltettem magamra.

- Nem, tanár úr! - motyogtam bosszúsan. Semmi kedvem sem volt hozzá.

- Helyes! - Conor felé fordult - További sok sikert, és fogadd meg a tanácsom: Ne egyél húsgolyót az iskola ebédlőjében! - ijedt fejet vágott, amit nem tudtam hova tenni. Habár megértem. Az a golyó szerintem köpetből és fikából van. Andson kiment.

 Csak ketten maradtunk. A csend kínos volt, szinte irritáló. Szemben álltunk a másikkal, és hallgattunk. Öt kemény éve nem találkoztunk. Az ember azt hinné, hogy ilyenkor be nem állna a szájuk, de nem így volt. Mindketten más életet éltünk, egy új helyen, új barátokkal és családdal. Rég nem gondoltunk a másikra.
- Rég volt - súgta inkább magának - Megváltoztál. Jó értelemben persze - jót mosolyogtam a szavain.

- Te is. Magasabb lettél - pillantottam végig rajta elismerően. Az ajtóhoz léptem, hogy kijuthassunk. Kinyitottam, és vagy tízen estek be a terembe. Egy hatalmas nevetés szakadt fel belőlem. Conor kínosan mosolygott, majd, felsegített egy-kettőt.

- Ez..ciki volt - állapította meg mellém lépve. Bólintottam egyet, és tovább haladtam.

 A folyóson ismét dugó volt. Alig lehetett menni. Csendben sétált mellettem, miközben egy kisebb csodálattal nézte az iskola belső részét. Emlékeztetted a hat éves énjére. Egyszer elmentünk az árvaházzal az állatkertbe. Mind a ketten kicsik voltunk, még sosem láttunk ehhez fajta állatokat, így csak azt az egy szót tudtuk mondani, hogy wáow. Vigyorogni kezdtem.

- Mi az? - kérdezte.

- Emlékszel még az állatkertre? - fordultam felé. Egy ideig furcsa arcot vágott, aztán megvilágosult. Szerintem eszébe jutott az is, ahogyan a nyakában lévő kígyóval kergetett. Régi szép emlékek. Egymásra mosolyogtunk, majd hátranéztem. A diákok összesúgtak a hátunk mögött, és úgy néztek rám, mint valami elítéltre. Próbálom azt tettetni, hogy nem esik rosszul, hogy kibeszélnek, meg, hogy elítélnek, azért mert szerelmes vagyok. Mégis fájt. Egy minimális értekben fájt. Az az egyetlen bűnöm, hogy Riley az én igazim. Elszomorodtam, így inkább a padló bámulásával foglalkoztam. Aztán neki mentem valakinek, és valószínűleg Conor is összeismerkedett a hátammal. Első szünet. Tudom mi fog történni. Unottan megforgattam a szemem, majd fülleltem.

- Lola! Ne értsd félre! Nem tettem én semmi rosszat! Segítettem neki! - kezd már unalmas lenni. Az említett nőszemély mérgesen vágtatott előre, a bakancsa talpa szinte visszhangzott a kőhöz csattanva. Mögötte kis ölebe csaholt, miközben hülyébbnél hülyébb kifogásokat kereste, hogy kedvese megbocsáthasson. Ők Lola és Ed. A történetük egyszerű. Ed kétnaponta csalja meg a barátnőjét különböző személyekkel, és Lola ezt észreveszi. Jelenetet rendeznek, majd Lola megbocsát, aztán Ed egy napig csak vele foglalkozik, de a másik nap pedig egy újabb lány tűnik fel a láthatáron. Szánalmas az egész. A mögöttem álló fiúra néztem, aki elborzadva nézte ezt a jelenetet.

- Segítettél? Ugyan miben? - nevetett fel Lola.

- Fuldoklott, mert....öhm..a hagyma megakadt a torkán. Tudod...hagymás szendvicset evett. Nem hagyhattam meghalni.

 - Mert az én kezem általi halál jobb. Meg akarod tapasztalni? - majdnem a torkának esett.

- Készülj fel! Ezen túl kétnaponta fogod ezt végignézni. - súgtam Conor-nak. Egy köhintés jött a hátam mögül.

- Mi van O'Conell? Új játszótársat szereztél? Hol a másik ficsúr? - lefagytam. A boszorkány állt mögöttem. Lola sosem a jóságáról volt híres. Mindenki félt tőle. Fegyvert tart a táskájában és egy kést a szekrényében. Többször is annyira megvert valakit, hogy az kórházba jutott. Keményebb volt, mint bárki, és ezt szívesen meg is mutatta. Nem olyan volt, mint aki elveszi mások ebédpénzét, azok kis aranyos cicák hozzájuk képest. Ő nem tesz ilyet. Ő sokkalta rosszabb. Viszont gyönyörű lány volt. Minden fiú oda meg vissza volt érte. Többen többször is próbálkoztak, de mindig pofont kaptak. Neki csak Ed kellett. Rejtély, hogy miért.
- Én.. - Le sem tagadhattam, hogy rettegtem tőle. Már az is félelmetes, ahogy csak rád néz. Elképzeltem, ahogy nekem esik. Képes lenne megtenni.

- Agnotraill! - hallottam meg a megmentőm hangját. Riley és Chace vergődtek át a tömegen. Chace félre tolt egy picit. Mögöttünk már csak a fal volt, aminek neki ütköztem, és majdnem elestem. Conor elkapott, de azt kívánom bár ne tette volna.


 Hirtelen hányingerem lett, és forgott velem a világ. A levegő nem akart eljutni a tüdőmig. Össze akartam esni, és meghalni. Olyan érzés volt, mintha gyomron vágtak volna, és fojtogattak volna egyszerre. A fájdalom maga alá kerített, pont úgy, mint a félelem. A halálfélelem. Fekete pontokat láttam a szemem előtt, és füstszag keveredett az orromba.
- Rendben vagy? - Conor hangja rángatott vissza. Mi történt? Mi volt ez? Pánikroham? Ne. Csak azt ne.  Két teljes évet szenvedtem végig emiatt. Álmatlan éjszakák, a korház gusztustalan szaga, és a félelem. Félelem attól, hogy mikor jön elő újra, és hogy hol. Hogy hányan fognak kiröhögni emiatt. Félni a fájdalomtól, és a megfulladástól. Egészen addig tartott, még Rileyt meg nem ismertem. Megmentett szó szerint. Amióta szerelmet vallott, nem történt velem ilyen.

 - Minden rendben? - Bólintottam ugyan, de semmi sem volt rendben. Lélegzetet nehezen, de sikerült vennem. 


 - Nézd csak! Amíg te itt próbálod menteni a seggét, ő egy másik sráccal enyeleg - Riley felénk kapta a fejét. Az arcán enyhe csalódottság futott át. Lola elégedetten vigyorgott. Barátom kezei ökölbe szorultak. Keményen nézett Conor-ra, majd visszafordult.
  - Ha még egyszer beszólsz neki, velem gyűlik meg a bajod, Lola! - fenyegette meg, majd felénk indult. Amazonka még motyogott valamit a háta mögött, de senki sem figyelt rá. Elé léptem, majd a nyakába csimpaszkodtam. Aprócska testem szorosan magához szorította, mintha meg akarna vigasztalni. 

  - Köszönöm - suttogtam hálásan, és egy gyengéd puszit nyomtam az arcára. Ám neki ez nem volt elég. Megfogta az ujjaimat, összefűzte az sajátjával. A tömeg feloszlott csak egy-két diák lézengett a folyóson. Az orra az enyémhez ért, összedörzsölte őket, majd megcsókolt. Általában a csókjai édesebbek, mint a világ legcukrosabb süteménye, de ez más volt. Akaratos, kisajátító, és a legfontosabb dolog hiányzott belőle: A szeretet. Ezt betudtam a féltékenységének. Egészen addig ízlelte az ajkaim, míg valaki meg nem köszörülte a torkát. Conor. Ki más? Szétrebbentünk. Egy kissé kínosnak éreztem a helyzetet. Riley gyilkos pillantásokat vetett a minden bizonnyal torokfájásban szenvedő fiúra, aki ugyan próbálta, de nem tudta eltakarni a vigyorát. Legalábbis előttem nem. Ránéztem az órámra. Három perc maradt becsöngetésig. Kikaptam Conor kezéből az órarendjét. Kikerestem a mai napot és a második óráját. Angol, pont, mint nekem. Micsoda egybeesés.
  - Mennem kell, különben a tanár leszedi a fejem - léptem szerelmem elé, majd egy lágy puszit nyomtam az arcára. Karon ragadtam Conor-t, és futólépésben siettem a terem felé. Kissé csodálkoztam azon, hogy nem kérdezett Riley-ról. Mondjuk nyilvánvaló a dolog. Megcsókoltam, kiállt mellettem, és megöleltem. Ki nem jönne rá ezekből, hogy mi együtt vagyunk?


 Becsöngőre pont beestünk a terembe, ahol szerencsére még nem volt bent a tanár. Lefoglaltam magunknak két széket, ahová gyorsan ledobtam a táskámat. Helyet foglaltam, és leborultam a padra.
  - Mióta? - kérdezte.

  - 2 éve - meg sem kellett magyaráznia, hogy mit ért ezen. Rögtön leesett. Olyan érzésem volt, mintha tudta volna a választ.
  - Gratulálok, vagy mit szoktak erre mondani - motyogta, mire én elmosolyodtam.
  - Kösz - az i betűt is oda akartam rakni, csak Miss. Nolly belépett az ajtón.
 Ezután volt még négy órám, és mily meglepő mindegyiken jelen volt Conor is. Szegénykémnek minden tanóra elején fel kellett állnia és bemutatkoznia. Fizikán, ami a negyedik volt, már látszódott rajta, hogy mennyire unja. Megértem. Nekünk még Gólya korunkba kellett minden tanárnak kétszer bemutatkozni. Idegesítő volt. Az utolsó börtönben töltött percek után boldogan szaladtam ki a kapukon. Riley már a kocsijának dőlve várt. A karjai közé futottam, majd egy csókban forrtunk össze.
  - Minél előbb tűnjünk el innen! - vigyorogtam rá, és beszálltam az anyósülésre.
  - Nincs ellenvetésem! - vont vállat mosolyogva, majd beült mellém.


 A motor álomszerűen bőgött fel. Imádtam a hangját. Nem volt semmi érdekes benne, de a testem mégis beleborzongott. Kifordultunk az útra. Az ablakra döntöttem a fejem, és néztem a mellettünk elsuhanó tájat. Nem volt valami eget rengetően szép látvány, de jó volt nézni. Házak, és utcasarkok. Ennyiből állt az egész. A rádióból jövő zene a bőröm alá kúszott. Kirázott tőle a hideg. Egy biciklis alakja tűnt fel a láthatáron. Kéz nélkül irányította a járművet, a hátán egy hatalmas táskával, a fején egy nagy fejhallgatóval. Közelebb érve rájöttem, hogy ki az. Régi barátom tartott hazafelé. Elmosolyodtam, hogy még itt is találkoztunk. Ugyan ő nem látott.
 - Honnan ismered? - tette fel Riley a kérdését.

 - Onnan - sóhajtottam. Leheletem meglátszott az üvegen.
 - Óh - Kezét az enyémre tette, majd megszorította. Egy másodpercre rám nézett, és elmosolyodott. 


  Akárhányszor véletlenül rátapint erre a témára, mindig bocsánatkérően néz, és megpuszil. Emlékszem arra, mikor elmondtam neki a titkom. Halálos csend vett körül minket. Én sírtam, míg ő csak ült, és maga elé bámult. Sokkolta őt. Mereven ült, a falat bámulta. Egy szó, még egy hang se jött ki a torkán. Hangosan felsírtam. Akkor kapott észbe. Megfogta a kezeimet, majd magához rántott. Szorosan ölelt. Megnyugtatott, de úgy tűnt, mintha a bocsánatomért esedezett volna. Furcsa volt. Erre csak akkor jöttem rá, amikor visszagondoltam. Amikor abban a percben átölelt nem érdekelt más. Először volt ilyen kedves velem. Ilyen gondoskodó. Úgy szorított, mintha ki akarta volna belőlem irtani a szomorúságot.
 - Sajnálom. Annyira sajnálom! - el-elcsuklott a hangja.

Ezek után valamennyivel gyengédebben bánt velem. Porcelánbabaként kezelt, ami bármikor leeshet a polcról, és összetörhet.


Egy porcelánbaba vagyok, aki a zuhanás szélén áll. 

4 megjegyzés:

  1. Húú hát ez valami csodálatos lett!*-* Nagyon tetszik^^ Remélem hamar hozod a folytatást:3


    # Az előző névtelen

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm! Reménykedtem benne. Igyekszem :)

      Törlés
  2. Szia!
    Ez valami eszméletlen jó lett! Már nagyon kiváncsi voltam, hogyan fog "elkezdődni" a történet.
    Igazából én a másik blogodnak is rendszeres olvasója vagyok,még ha most szünetel is, a kedvencem marad.
    Visszatérve erre a történetre; egyenesen imádom, és nagyon (hogy is mondjam?) meglepő ilyesmi jellegű történetete olvasni tőled. Úgy értem, hogy a fogalmazásod is teljesen más, valami elképesztő... olyan drámai hatást kelt a számomra:D
    Szóval, nagyon jó első fejezet lett, de tényleg, és sok sikert a következőhöz! Már nagyon várom!:) xoxo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      El sem tudom képzelni mennyire hálás vagyok neked/nektek azért, mert tetszik a történet. Nagyon köszönöm a kedves szavakat. Nagyon nagyon nagyon örülök, hogy ennyire tetszik.
      Megmondom neked, én ilyen stílusban (misztikus, drámai) kezdtem a "pályafutásom" igaz, akkor még egyáltalán nem volt drámai, sőt egyenesen borzalmas volt, de ez a stílus állt a legközelebb a szívemhez. A fogalmazásom, meg valamennyire hasonult a történet stílusához.
      Még vagy ezerszer megköszönöm a szép szavakat. Hát még én! xx

      Törlés