Drága
olvasók!
Hihetetlen, hogy máris 1000+ nézettség van az oldalon, nagyon hálás vagyok érte! Komolyan, lehet, hogy még nem vagytok olyan sokan, de ti vagytok a legjobbak! A fejezetről csak annyit,
hogy ebben a részben nagyjából megismerhetitek Faith ”családi” helyzetét,
érzéseit, és egy kis részlet kiderül a múltjából. Remélem tetszeni fog. Kellemes olvasást!
Ari
xx
A jövŐ, amit a múltban felejtettél
Oath |
A hideg erős pofonként csattant az
arcomon, a tüdőm viszont lángokban állt. Nem láttam, hogy ki az, de éreztem,
hogy valaki követ, és, hogy menekülnöm kell előle. Üvöltött, morgott, de a
szemem elől továbbra is bujkált. Mi ez a lény? Egy szörnyeteg? Egy láthatatlan rém? Nem szeretném tudni. Csak fel akartam ébredni ebből a rohadt álomból!
Elhagyni ezt a helyszínt, és sohasem akartam visszatérni ide. Nem sikerült.
Egyre beljebb futottam, egyenesen az erdő sötétjébe. Fájdalmas farkas vonyítás, a fák ijesztő susogása,
a szél suttogása hallatszott mindenhol. Egy bükknek neki is mentem, így egy
szép kis sebet szereztem a vállamra. A sérülés helyét erősen szorítva,
szaladtam tovább. Az életem megmentése fontosabb, mint egy kis karcolás, ami
nagyon is vérzik. A vörös anyag az ujjaimon csöpögött le a földön heverő,
elsárgult levelekre. Majdnem orra buktam egy kilógó gyökérben, és egy jó pár
percbe tartott, míg visszaszereztem az egyensúlyom.
Időt vesztettem.
Közelebbről hallottam a lihegését. Az avar szinte felsírt a fájdalomtól, amikor
rálépett. Én sem tehettem másképp. Minden perccel egyre közelebb kerültem a
halálhoz. Tudtam, hogy meg fog ölni. Nincs hova menekülnöm. Kicsit
lelassítottam. Egy nagyon erős szorítást éreztem mindkét bokámon, és mire
rájöhettem volna, hogy mi lehet az, késő volt. A földre estem. Hiába
kapálóztam, kapaszkodtam bele minden utamba akadt gyökérbe, nem sikerült kiszakadnom a karmaiból.
A testemet, mint valami zsákot húzta a talajon. A
karomon, az arcomon, még a lábaimon is súlyos sebek keletkeztek, miközben mindenbe
beleakadtak. Sikítozni kezdtem. Rugdalózni. Menteni akartam magam, viszont
annyit értem el, hogy a rém még dühösebb lett. Erősebben szorított, gyorsabban
ment. Reményvesztetten sóhajtottam. Elfáradtam. Onnantól kezdve nem érdekelt,
hogy mit tesz velem. Aludni akartam, talán örökké. Testem, lelkem kifáradt.
Tartani is alig bírtam magam.
Éveknek tűnő percek után az állat megállt.
Ledobta a lábaimat. Alkalmam lett volna megszökni, de minek? Elölről kezdődött
volna a kergetőzés, amihez semmi erőm nem volt. Tehát tovább feküdtem a földön.
Alig lélegeztem. Hirtelen fölkapott a vállára, és bedobott valahová.
Szemet vakító fehérség
volt odabent. Csak az, és semmi más. Hol vagyok? A Mennyben? Ilyen
észrevehetetlenül csaknem halhattam meg. Nagy nehezen felálltam. Megfordultam.
A nagy fehérségben feltűnt egy fekete pont. Hozzá vonszoltam magam. A pontból
egy összegörnyedt emberi alak rajzolódott ki. Magában motyogott. Előre - hátra
ringatózott. Szaporán vette a levegőt. Megismertem.
- Conor? - kérdeztem rémülten. Mit keres itt? Felém
fordult. A szeme félelemmel volt tele, és...aggodalommal? Ki iránt?
Feltápászkodott, majd közelíteni kezdett. Nyaka furcsán rángatózott. Mintha ki
akarná törni. Megállt. A nevén szólítottam, mire nem felelt. Kezdtem még jobban
megijedni. - Conor?
A szeme teljesen befeketült. Látószerve körül vörös
véraláfutások keletkeztek. Hátrálni kezdtem.
- Conor!
- Nem az a nyápic angyalka vagyok! - felelte eltorzult
hangon. Az a hang. Vérfagyasztó volt.
- Ha nem ő, akkor ki vagy? - kérdeztem remegve.
Elvigyorodott. A szörny aranyos, simogatnivaló, kis mókuska volt hozzá képest.
- Én vagyok a jövőd, amit sajnos – nevetett hangosan, de
hangjában egy cseppnyi vidámság sem volt. Inkább vérszomj - a múltban hagytál.
De ne aggódj! Visszatértem, és soha nem foglak elhagyni - a fejét tartó része
ismét ki akart törni. Visszatért a normális Conor. Azt hiszem - Faith? Faith!
Tűnj innen most! Ébredj fel! Ez csak egy rossz álom! Ébredj fel!
Üvöltve tettem azt, amit mondott. Gyorsan kapkodtam
a levegőt, amennyit tudtam elraktároztam a tüdőmben, de nem volt elég.
Fuldokoltam, rángatóztam az ágyamban. Segítséget nem tudtam kérni. A szívem
őrült tempóban vert, a fejem lüktetett. Látni is alig láttam. Mi történik? Egy
simítást éreztem a kezemen, és ezek az érzések elhaltak. Ez mi volt?
Körbenéztem, de nem volt a szobában senki. Hallucinálok is? Remek. Ennél
őrültebb már amúgy sem lehetnék. Megráztam a fejem. Csak képzelődtél. Nem
érintett meg senki. Ami pedig az álmodban történt, az csak egy buta rémálom
volt. Semmi valóság alapja nincs.
Kikeltem az ágyból, és
kimentem a fürdőbe. Megnyitottam a csapot, és hideg vizet engedtem a kezeimbe.
Jó alaposan megmostam vele az arcom. Máris jobb. Belenéztem a tükörbe. Kisebb
szívroham kerülgetett, pedig már megszokhattam volna. A szemeim gyémántként
csillogtak. Kezd megijeszteni a saját szemem, meg az elmém. Kezdek megőrülni.
Egyre gyakrabban érzem, hogy valaki megérint, hogy valaki a fülembe suttog, és
elég gyakoriak a rémálmaim is. Az állítólagos pánikrohamról ne is beszéljünk.
Visszamentem a szobámba.
Ijesztően sötét volt. Az ablakom előtt lévő fa ijesztően hajladozott. A falra
vetette az árnyékát. Várjunk! A szobám előtt nincs is fa! Hol vagyok?
Körbefordultam. Rózsaszín falak, amikről Micimackó mosolygott vissza. Ismerős
volt ez a hely. A szoba végében egy babaágy állt. Előtte egy férfi vagy fiú,
nekem háttal. Közelebb lépdeltem. A baba az ember ujját szorongatta.
Elmosolyodtam, viszont az rögtön lefagyott, mikor megláttam a fiú arcát. Conor? Ismét a gyerekre pillantottam,
akinek ugyanolyan fehér volt a szeme, mint nekem. Hol vagyok? Egy hatalmas
villám csapott be a szomszédba. A kislány bőgni kezdett.
Az ébresztő hangos csörgésére ébredtem. Miért
van ez szombaton bekapcsolva? Mik voltak ezek az álmok? Háromszor álmodtam
volna? Vagy csak nem emlékszem arra, hogy elaludtam? A nap besütött az
ablakomon, megvilágította az ágyamon lévő hófehér takarót. Felkeltem,
nyújtóztam, majd megvakartam a szemem. Alig láttam valamit. Látószerveim összeragadtak a fáradtságtól. Na, meg a sok csipától. Ezek után megcsipkedtem
az arcom, hogy jobban fel tudjak éledni. Fájdalmas, de
hatásos. Elgördültem az ágy végébe, majd kiléptem annak biztonságából.
Mondjuk ezután az este után, már nem igazán hiszem azt. Lassan, és ásítozva
csoszogtam át a folyosón.
Kis családom, már a konyhában volt, és a szokásos reggeli
teendőiket végezték, ami annyit jelent, hogy Jennifer rántottát készített,
miközben azt figyelte, hogy mikor fogja a kenyérpirító halálra rémíteni.
Dean szokása szerint újságot olvasott, a kicsi Phoebe pedig próbált az
anyukája nélkül enni, emiatt tiszta maszat volt mindenhol. Köszöntem, majd
mosolyogva leültem a húgom mellé. Fura ezt kimondani. Még sosem hívtam őt így.
Megfogtam a kiskanalát, és repül a banánosat játszottunk. Kuncogni kezdett.
Dean felnézett, és mosolyogva figyelt minket, miközben a kávéért nyúlt.
- Ez forró! - Dobta le a bögrét, ami hangos csörömpöléssel tört
darabokra. Na, ennyit a nyugodt reggeliről. Phoebe bőgni kezdett, mire Jen a
kezembe nyomta a seprűt, és felkapta a gyerekét. Elhúztam a számat.
- Gratulálok! - Ráztam kezet mostohaapámmal, aki erre a
mondatomra elfintorodott, és a bögréje darabjain állt meg a tekintette. Mi voltunk
rajta. Én készítettem neki, miután a lánya megszületett. A fotó a kórházban készült.
Jennifer a kezében tartja az akkor még két napos gyereket. Sóhajtva szedegettem
össze a maradványokat, majd dühösen a mellettem ülő lustára pillantottam, miközben kidobtam ajándékom csontjait - Kösz
a segítséget! Igazán nem kellett volna.
- Ne szemtelenkedj! - Szólt rám, de a szeme nevetett - Amúgy mi
volt az a sikoly éjjel? - Szemei aggodalmasan csillogtak. A mosoly lefagyott az
arcomról, és gyorsan kapkodtam a levegőt. Újabb roham a láthatáron! Remek.
- Semmi, csak rosszat álmodtam – végül is igazat mondtam. Csak
azt nem értem, hogy miért érzek emiatt bűntudatot. Egy szimpla rémálom volt,
nem több. Mégis olyan valóságos volt.
- Édesem! - Ölelt magához, jó szorosan. Elég fiatal volt, csak
28 éves, ezért nem is volt olyan tipikus apa-lánya kapcsolatunk. Nevezzük ezt
legjobb barátságnak - Mik a terveid mára? - Tért rá egy sokkal kedvesebb
témára.
- Kitakarítom a szobám, és olvasok egy kicsit.
- Mi a helyzet Rileyval? Nem terveztettek mára semmit? -
Felvonta a szemöldökét. Kicsit szokatlan ez neki, hiszen általában vele szoktam
tölteni a hétvégéimet, meg a mindenapokat. Most viszont ez másképp lesz. Ők elmentek egy családi
hétvégére, én meg itt maradtam. Egyedül.
- Elment, és majd csak hétfőn jön vissza - vontam meg a vállam,
aztán elmentem felöltözni. Egy könyvvel, és a telefonommal a kezemben tértem
vissza, de utam nem a konyhába, hanem a kertbe vezetett. A nap gyönyörűen
sütött, szinte vigyorgott rám. Nyárias idő volt szeptemberhez képest. Jen már
a kertben dolgozott, mellette Phoebe tépkedte a füvet. Nem volt túl nagy a
kertünk. Egy kis családnak pont megfelelt. Leültem a hintaágyba, és kinyitottam a New York Times Best Sellert. Teljesen elmerültem benne, így nem is vettem észre, ahogy a húgom
mellém totyog, majd leül. Elmosolyodtam. Nagy szemekkel nézett rám, miközben a
cumija majd' kiesett a szájacskájából. Letettem az olvasnivalómat, és helyette
a kislányt vettem az ölembe.
- Jaj, te sózsák milyen nagy lettél! - nevettem, mire ő is
elmosolyodott, és emiatt kiesett a rágnivalója. Gyorsan visszaadtam neki, még
mielőtt megint elkezdene sírni. Az ajtóban Dean jelent meg.
- Faith, megnéznéd, hogy ki csönget?
- Miért nem te? Közelebb vagy - tettem fel a számomra logikus
kérdést, de viszont lejjebb pillantva meg is kaptam a választ. Ott állt egy
szál bokszerben. A szám felvette az O alakot, majd kinyitottam a bejárati
ajtót. Phoebe még mindig a kezemben volt, és próbált kiugorni onnan. Miért most
kell rugdosnia? Az ajtó mögött egy ismerős fiú vigyorgott rám, majd a bébire.
Integetett neki, aztán egy elkurjantott egy hellót.
- Szia! - mosolyogtam rá hamisan, majd beljebb invitáltam. Nemet
intett a fejével. Felvont szemöldökkel néztem rá. Mit szeretne? Egyáltalán
honnan tudta meg, hogy hol lakom? - Akkor..miért vagy itt? - tértem rá a
lényegre.
- Nem szeretnél kijönni velem a parkba? - Mosolygott rám
aranyosan.
- Miért? - néztem rá összeszűkült szemeimmel - Ugye emlékszel
rá, hogy nekem van barátom?
- Persze, persze tudom, nyugi! Nem is akartam rád mászni, nehogy
azt hidd! - Mentette ki magát rögtön a hadarásával - Csak úgy gondoltam jó
lenne megint együtt lógni, tudod, mint két régi, jó barát. Mesélhetnél arról,
hogy hogyan alakult az életed, majd én is! - Már most csillogott a szeme - Na,
benne vagy? – Reménykedve nézett rám, mire felsóhajtottam. Túl cuki volt a
tekintette ahhoz, hogy nemet mondjak. Különben is, nagyon érdekel, hogy hogyan
keveredett ide, és hogy mikor, s hogyan fogadták örökbe. Visszavittem
Phoebe-ot az apjához, majd felvettem egy normálisabb cipőt.
Egy bicikli kormányán száguldozni a főúton
nem igazán biztonságos, vagy megnyugtató helyzet. Sőt, egyáltalán nem az. Hiába
tudtam, hogy Conor valahogyan, de megtart, és hiába éreztem az ujjait a
derekamon, gyorsan kapkodtam a levegőt, majd minden fordulásnál halkan
sikítottam. A szívroham kerülgetett. Elmondtam egy imát, mikor megálltunk a
bejáratnál.
A Forest Park. Egy sokkal kisebb Central Park, Springfield
városában. Nem gyakran járok ki ide. Nem találok benne semmi érdekességet.
Persze, élvezet a fákkal körbezárt ösvényeken sétálni, vagy a kacsákat etetni,
de inkább ülök otthon a kertben. Gyorsan leugrottam a kormányról. Elzsibbadt a
fenekem, és fájt a combon. Hangot is adtam a fájdalmamnak, mire társam csak
mosolygott, és megfogta a táskáját. Fejével intett, hogy kövessem.
Mikor
elhívott nem említette, hogy ilyen sokat kell sétálni. A természet bámulatos
volt. Néhány virág – nem tudom milyen, nem vagyok én botanikus, vagy
kertész – még most is kinyitotta a virágát, hogy az emberek gyönyörködhessenek
benne, ezzel növelve az egóját. A fű csalogatóan zöld volt. Kedvem lett volna
kutyaként hemperegni rajta. A fák még egészségesen dülöngéltek a szél által diktált
ritmusra, miközben nem engedték, hogy levelük egyedül keringőzzön. Korai még
elszökni. Rengeteg ember volt ott. Gyerekek, idősebbek, emberek az állataikkal.
Volt ott egy nő, aki egy nyuszit sétáltatott. Annyira aranyos volt, ahogy ott
ugrált hámmal a testén. A nagy bámulás miatt nekiütköztem Conornak, aki éppen,
hogy meg tudta tartani az egyensúlyát. Gyorsan megragadtam a kezét, mire ismét
szédülni kezdtem. Levegő nem, de füst rengeteg jutott a tüdőmbe. Remegtem. A
félelem ismét legyőzött. Viszont mikor felegyenesedett, és leszedte magáról a karjaimat,
minden egy csapásra elmúlt. Mi történik velem? Mi történik vele?
Hirtelen megálltunk. Messze voltunk az emberektől, és
semmit nem hallottunk, ami az emberiség létezését bizonyítja. A madarak vidám
dalokat fütyörésztek valahol az ágak közt. Elkápráztatva néztem körül a
tisztáson. Conor csípőre tett kezekkel nézett a nap felé. Hunyorgott, ami miatt
viccesen nézett ki. Táskája felé pillantott, majd rám.
Miután befejeztük az étkezést, a hátunkra feküdtünk, és
fantáziánkat használva kerestük a hasonlóságokat a felhők és a medvék között.
Újra hat évessé váltam, aki legjobb barátjával veszekedett egy apróság miatt.
Legjobb barát. Fura, így nevezni Őt. Régen tényleg elválaszthatatlanok
voltunk, állandóan egymás nyakán lógtunk, de most. Csak egy napja lépett be
újra az életembe négy hosszú év után. Kell nekem még egy kis idő, míg kiépül újra
a bizalmam.
- Hogyan talált meg? – furdalta az oldalamat a
kíváncsiság.
Felkelt a mellettem ülő, majd a kezét
nyújtotta. Érdeklődve néztem csillogó szemeibe. Hatalmas mosolyra húzta a
száját.
- Nem azért jöttünk ide, hogy csak zabáljunk, és feküdjünk
– Felhúzott. Csodák csodájára, most nem történt velem semmi. – Mennyire vagy jó
a horgászatban? - Kacsintott.
Jó pár méter, fenék fájlalós biciklizés után
leparkoltunk a tó mellett. Sok ember volt ott. Leginkább kisgyermekes családok,
akik a kacsákat etették. Lábaim arra fele húztak, meg is tettem az első lépést,
viszont Conornak más tervei voltak. Kivett a táskájából két nemtudommicsodát,
majd a kezembe nyomta. Felhúzott orral figyeltem, hogy ugyan mi a csuda lehet
az, de arcomat látva, inkább elvette tőlem. Lebiggyesztett ajkakkal néztem
utána. Leült a fűbe. Nagyon ügyködött valamin.
- Menjél, etesd a kacsákat! – Adta ki a parancsot, amit
boldogan követtem. Leszedtem a maradék pizza szeletek végét, és azzal etettem a
szárnyasokat. Milyen kis mohók ezek az állatok. Elkapkodják egymás elől az
ételt, nem mintha nem lettek volna már így is elég dagik. Volt köztük egy
kisebb is. Ő számíthatott a leggyengébbnek. Mindannyian elvették tőle a tészta
darabkákat. Próbáltam magamra irányítani a figyelmét, de ő tovább úszott.
Követtem. Már messze jártunk. Majdnem az erdőnél. Bedobtam neki a maradék két
darabkát, amit boldogan kapott be. Viszont nekem már rég nem az kötötte le a
figyelmem. Füst szag terjengett a levegőben. Szaporábban emelkedett a
mellkasom. Egy fájdalmas sikoly szakított ki a dobhártyámat. Bevetettem magam
az erdőbe. Lángokban állt az egész terület. Körülölelt, s én hagytam.
- Hé! – Kiáltott valaki, majd lépteket hallottam – Már
mióta kiabálok, de te meg sem akarsz hallani. Baj van? – Aggódva nézett rám, de
olyan igazán. Tényleg ennyire féltett volna? Megráztam a fejem, majd
átvettem a pecabotomat.
Nagyon tetszik^^ Remélem gyorsan hozod a folytatást mert nagyon nehéz kivárni a részek érkezését. Minden nap felnézek a blogra és figyelem h jött-e új rész.:3
VálaszTörlés# A szokásos névtelen.
Nagyon örülök neki! A fejezetek hetente érkeznek, ha minden igaz, és nem jön közbe semmi, a következő rész jövő héten, szerdán érkezik :) Ha figyelembe veszed, akkor oldalt van egy "Következő" modul. Ha azt egyszer megnézed, nem kell minden nap feleslegesen feljárnod az oldalra, majd csalódnod :)
TörlésAri xx
Köszi h szóltál^^
Törlés#A szokásos névtelen.
Igazán nincs mit xx
Törlés