2014/08/21

02.) A jövő, amit a múltban felejtettél

Drága olvasók!


Hihetetlen, hogy máris 1000+ nézettség van az oldalon, nagyon hálás vagyok érte! Komolyan, lehet, hogy még nem vagytok olyan sokan, de ti vagytok a legjobbak! A fejezetről csak annyit, hogy ebben a részben nagyjából megismerhetitek Faith ”családi” helyzetét, érzéseit, és egy kis részlet kiderül a múltjából. Remélem tetszeni fog. Kellemes olvasást!
Ari xx
A jövŐamit a múltban felejtettél


Oath
  A hideg erős pofonként csattant az arcomon, a tüdőm viszont lángokban állt. Nem láttam, hogy ki az, de éreztem, hogy valaki követ, és, hogy menekülnöm kell előle. Üvöltött, morgott, de a szemem elől továbbra is bujkált. Mi ez a lény? Egy szörnyeteg? Egy láthatatlan rém? Nem szeretném tudni. Csak fel akartam ébredni ebből a rohadt álomból! Elhagyni ezt a helyszínt, és sohasem akartam visszatérni ide. Nem sikerült. Egyre beljebb futottam, egyenesen az erdő sötétjébe. Fájdalmas farkas vonyítás, a fák ijesztő susogása, a szél suttogása hallatszott mindenhol. Egy bükknek neki is mentem, így egy szép kis sebet szereztem a vállamra. A sérülés helyét erősen szorítva, szaladtam tovább. Az életem megmentése fontosabb, mint egy kis karcolás, ami nagyon is vérzik. A vörös anyag az ujjaimon csöpögött le a földön heverő, elsárgult levelekre. Majdnem orra buktam egy kilógó gyökérben, és egy jó pár percbe tartott, míg visszaszereztem az egyensúlyom. 
  Időt vesztettem. Közelebbről hallottam a lihegését. Az avar szinte felsírt a fájdalomtól, amikor rálépett. Én sem tehettem másképp. Minden perccel egyre közelebb kerültem a halálhoz. Tudtam, hogy meg fog ölni. Nincs hova menekülnöm. Kicsit lelassítottam. Egy nagyon erős szorítást éreztem mindkét bokámon, és mire rájöhettem volna, hogy mi lehet az, késő volt. A földre estem. Hiába kapálóztam, kapaszkodtam bele minden utamba akadt gyökérbe, nem sikerült kiszakadnom a karmaiból. 
  A testemet, mint valami zsákot húzta a talajon. A karomon, az arcomon, még a lábaimon is súlyos sebek keletkeztek, miközben mindenbe beleakadtak. Sikítozni kezdtem. Rugdalózni. Menteni akartam magam, viszont annyit értem el, hogy a rém még dühösebb lett. Erősebben szorított, gyorsabban ment. Reményvesztetten sóhajtottam. Elfáradtam. Onnantól kezdve nem érdekelt, hogy mit tesz velem. Aludni akartam, talán örökké. Testem, lelkem kifáradt. Tartani is alig bírtam magam. 
  Éveknek tűnő percek után az állat megállt. Ledobta a lábaimat. Alkalmam lett volna megszökni, de minek? Elölről kezdődött volna a kergetőzés, amihez semmi erőm nem volt. Tehát tovább feküdtem a földön. Alig lélegeztem. Hirtelen fölkapott a vállára, és bedobott valahová.
  Szemet vakító fehérség volt odabent. Csak az, és semmi más. Hol vagyok? A Mennyben? Ilyen észrevehetetlenül csaknem halhattam meg. Nagy nehezen felálltam. Megfordultam. A nagy fehérségben feltűnt egy fekete pont. Hozzá vonszoltam magam. A pontból egy összegörnyedt emberi alak rajzolódott ki. Magában motyogott. Előre - hátra ringatózott. Szaporán vette a levegőt. Megismertem.
  - Conor? - kérdeztem rémülten. Mit keres itt? Felém fordult. A szeme félelemmel volt tele, és...aggodalommal? Ki iránt? Feltápászkodott, majd közelíteni kezdett. Nyaka furcsán rángatózott. Mintha ki akarná törni. Megállt. A nevén szólítottam, mire nem felelt. Kezdtem még jobban megijedni. - Conor? 
A szeme teljesen befeketült. Látószerve körül vörös véraláfutások keletkeztek. Hátrálni kezdtem.   
  - Conor! 
  - Nem az a nyápic angyalka vagyok! - felelte eltorzult hangon. Az a hang. Vérfagyasztó volt. 
  - Ha nem ő, akkor ki vagy? - kérdeztem remegve. Elvigyorodott. A szörny aranyos, simogatnivaló, kis mókuska volt hozzá képest.
  - Én vagyok a jövőd, amit sajnos – nevetett hangosan, de hangjában egy cseppnyi vidámság sem volt. Inkább vérszomj - a múltban hagytál. De ne aggódj! Visszatértem, és soha nem foglak elhagyni - a fejét tartó része ismét ki akart törni. Visszatért a normális Conor. Azt hiszem - Faith? Faith! Tűnj innen most!  Ébredj fel! Ez csak egy rossz álom!  Ébredj fel!
   Üvöltve tettem azt, amit mondott. Gyorsan kapkodtam a levegőt, amennyit tudtam elraktároztam a tüdőmben, de nem volt elég. Fuldokoltam, rángatóztam az ágyamban. Segítséget nem tudtam kérni. A szívem őrült tempóban vert, a fejem lüktetett. Látni is alig láttam. Mi történik? Egy simítást éreztem a kezemen, és ezek az érzések elhaltak. Ez mi volt? Körbenéztem, de nem volt a szobában senki. Hallucinálok is? Remek. Ennél őrültebb már amúgy sem lehetnék. Megráztam a fejem. Csak képzelődtél. Nem érintett meg senki. Ami pedig az álmodban történt, az csak egy buta rémálom volt. Semmi valóság alapja nincs.
  Kikeltem az ágyból, és kimentem a fürdőbe. Megnyitottam a csapot, és hideg vizet engedtem a kezeimbe. Jó alaposan megmostam vele az arcom. Máris jobb. Belenéztem a tükörbe. Kisebb szívroham kerülgetett, pedig már megszokhattam volna. A szemeim gyémántként csillogtak. Kezd megijeszteni a saját szemem, meg az elmém. Kezdek megőrülni. Egyre gyakrabban érzem, hogy valaki megérint, hogy valaki a fülembe suttog, és elég gyakoriak a rémálmaim is. Az állítólagos pánikrohamról ne is beszéljünk.
  Visszamentem a szobámba. Ijesztően sötét volt. Az ablakom előtt lévő fa ijesztően hajladozott. A falra vetette az árnyékát. Várjunk! A szobám előtt nincs is fa! Hol vagyok? Körbefordultam. Rózsaszín falak, amikről Micimackó mosolygott vissza. Ismerős volt ez a hely. A szoba végében egy babaágy állt. Előtte egy férfi vagy fiú, nekem háttal. Közelebb lépdeltem. A baba az ember ujját szorongatta. Elmosolyodtam, viszont az rögtön lefagyott, mikor megláttam a fiú arcát. Conor? Ismét a gyerekre pillantottam, akinek ugyanolyan fehér volt a szeme, mint nekem. Hol vagyok? Egy hatalmas villám csapott be a szomszédba. A kislány bőgni kezdett.
    Az ébresztő hangos csörgésére ébredtem. Miért van ez szombaton bekapcsolva? Mik voltak ezek az álmok? Háromszor álmodtam volna? Vagy csak nem emlékszem arra, hogy elaludtam?  A nap besütött az ablakomon, megvilágította az ágyamon lévő hófehér takarót. Felkeltem, nyújtóztam, majd megvakartam a szemem. Alig láttam valamit. Látószerveim összeragadtak a fáradtságtól. Na, meg a sok csipától. Ezek után megcsipkedtem az arcom, hogy jobban fel tudjak éledni. Fájdalmas, de hatásos. Elgördültem az ágy végébe, majd kiléptem annak biztonságából. Mondjuk ezután az este után, már nem igazán hiszem azt. Lassan, és ásítozva csoszogtam át a folyosón.
  Kis családom, már a konyhában volt, és a szokásos reggeli teendőiket végezték, ami annyit jelent, hogy Jennifer rántottát készített, miközben azt figyelte, hogy mikor fogja a kenyérpirító halálra rémíteni.  Dean szokása szerint újságot olvasott, a kicsi Phoebe pedig próbált az anyukája nélkül enni, emiatt tiszta maszat volt mindenhol. Köszöntem, majd mosolyogva leültem a húgom mellé. Fura ezt kimondani. Még sosem hívtam őt így. Megfogtam a kiskanalát, és repül a banánosat játszottunk. Kuncogni kezdett. Dean felnézett, és mosolyogva figyelt minket, miközben a kávéért nyúlt. 
- Ez forró! - Dobta le a bögrét, ami hangos csörömpöléssel tört darabokra. Na, ennyit a nyugodt reggeliről. Phoebe bőgni kezdett, mire Jen a kezembe nyomta a seprűt, és felkapta a gyerekét. Elhúztam a számat.
- Gratulálok! - Ráztam kezet mostohaapámmal, aki erre a mondatomra elfintorodott, és a bögréje darabjain állt meg a tekintette. Mi voltunk rajta. Én készítettem neki, miután a lánya megszületett. A fotó a kórházban készült. Jennifer a kezében tartja az akkor még két napos gyereket. Sóhajtva szedegettem össze a maradványokat, majd dühösen a mellettem ülő lustára pillantottam, miközben kidobtam ajándékom csontjait - Kösz a segítséget! Igazán nem kellett volna.
- Ne szemtelenkedj! - Szólt rám, de a szeme nevetett - Amúgy mi volt az a sikoly éjjel? - Szemei aggodalmasan csillogtak. A mosoly lefagyott az arcomról, és  gyorsan kapkodtam a levegőt. Újabb roham a láthatáron! Remek.
- Semmi, csak rosszat álmodtam – végül is igazat mondtam. Csak azt nem értem, hogy miért érzek emiatt bűntudatot. Egy szimpla rémálom volt, nem több. Mégis olyan valóságos volt. 
- Édesem! - Ölelt magához, jó szorosan. Elég fiatal volt, csak 28 éves, ezért nem is volt olyan tipikus apa-lánya kapcsolatunk. Nevezzük ezt legjobb barátságnak - Mik a terveid mára? - Tért rá egy sokkal kedvesebb témára.  
- Kitakarítom a szobám, és olvasok egy kicsit.
- Mi a helyzet Rileyval? Nem terveztettek mára semmit? - Felvonta a szemöldökét. Kicsit szokatlan ez neki, hiszen általában vele szoktam tölteni a hétvégéimet, meg a mindenapokat. Most viszont ez másképp lesz. Ők elmentek egy családi hétvégére, én meg itt maradtam. Egyedül.
- Elment, és majd csak hétfőn jön vissza - vontam meg a vállam, aztán elmentem felöltözni. Egy könyvvel, és a telefonommal a kezemben tértem vissza, de utam nem a konyhába, hanem a kertbe vezetett. A nap gyönyörűen sütött, szinte vigyorgott rám. Nyárias idő volt szeptemberhez képest. Jen már a kertben dolgozott, mellette Phoebe tépkedte a füvet. Nem volt túl nagy a kertünk. Egy kis családnak pont megfelelt. Leültem a hintaágyba, és kinyitottam a New York Times Best Sellert. Teljesen elmerültem benne, így nem is vettem észre, ahogy a húgom mellém totyog, majd leül. Elmosolyodtam. Nagy szemekkel nézett rám, miközben a cumija majd' kiesett a szájacskájából. Letettem az olvasnivalómat, és helyette a kislányt vettem az ölembe. 
- Jaj, te sózsák milyen nagy lettél! - nevettem, mire ő is elmosolyodott, és emiatt kiesett a rágnivalója. Gyorsan visszaadtam neki, még mielőtt megint elkezdene sírni. Az ajtóban Dean jelent meg.
- Faith, megnéznéd, hogy ki csönget?
- Miért nem te? Közelebb vagy - tettem fel a számomra logikus kérdést, de viszont lejjebb pillantva meg is kaptam a választ. Ott állt egy szál bokszerben. A szám felvette az O alakot, majd kinyitottam a bejárati ajtót. Phoebe még mindig a kezemben volt, és próbált kiugorni onnan. Miért most kell rugdosnia? Az ajtó mögött egy ismerős fiú vigyorgott rám, majd a bébire. Integetett neki, aztán egy elkurjantott egy hellót. 
- Szia! - mosolyogtam rá hamisan, majd beljebb invitáltam. Nemet intett a fejével. Felvont szemöldökkel néztem rá. Mit szeretne? Egyáltalán honnan tudta meg, hogy hol lakom? - Akkor..miért vagy itt? - tértem rá a lényegre.
- Nem szeretnél kijönni velem a parkba? - Mosolygott rám aranyosan. 
- Miért? - néztem rá összeszűkült szemeimmel - Ugye emlékszel rá, hogy nekem van barátom? 
- Persze, persze tudom, nyugi! Nem is akartam rád mászni, nehogy azt hidd! - Mentette ki magát rögtön a hadarásával - Csak úgy gondoltam jó lenne megint együtt lógni, tudod, mint két régi, jó barát. Mesélhetnél arról, hogy hogyan alakult az életed, majd én is! - Már most csillogott a szeme - Na, benne vagy? – Reménykedve nézett rám, mire felsóhajtottam. Túl cuki volt a tekintette ahhoz, hogy nemet mondjak. Különben is, nagyon érdekel, hogy hogyan keveredett ide, és hogy mikor, s hogyan fogadták örökbe. Visszavittem Phoebe-ot az apjához, majd felvettem egy normálisabb cipőt.
- Indulhatunk! – mondtam, mire egy hatalmas mosoly került az arcára.
   Egy bicikli kormányán száguldozni a főúton nem igazán biztonságos, vagy megnyugtató helyzet. Sőt, egyáltalán nem az. Hiába tudtam, hogy Conor valahogyan, de megtart, és hiába éreztem az ujjait a derekamon, gyorsan kapkodtam a levegőt, majd minden fordulásnál halkan sikítottam. A szívroham kerülgetett. Elmondtam egy imát, mikor megálltunk a bejáratnál.
  A Forest Park. Egy sokkal kisebb Central Park, Springfield városában. Nem gyakran járok ki ide. Nem találok benne semmi érdekességet. Persze, élvezet a fákkal körbezárt ösvényeken sétálni, vagy a kacsákat etetni, de inkább ülök otthon a kertben. Gyorsan leugrottam a kormányról. Elzsibbadt a fenekem, és fájt a combon. Hangot is adtam a fájdalmamnak, mire társam csak mosolygott, és megfogta a táskáját. Fejével intett, hogy kövessem. 
  Mikor elhívott nem említette, hogy ilyen sokat kell sétálni. A természet bámulatos volt.  Néhány virág – nem tudom milyen, nem vagyok én botanikus, vagy kertész – még most is kinyitotta a virágát, hogy az emberek gyönyörködhessenek benne, ezzel növelve az egóját. A fű csalogatóan zöld volt. Kedvem lett volna kutyaként hemperegni rajta. A fák még egészségesen dülöngéltek a szél által diktált ritmusra, miközben nem engedték, hogy levelük egyedül keringőzzön. Korai még elszökni. Rengeteg ember volt ott. Gyerekek, idősebbek, emberek az állataikkal. Volt ott egy nő, aki egy nyuszit sétáltatott. Annyira aranyos volt, ahogy ott ugrált hámmal a testén. A nagy bámulás miatt nekiütköztem Conornak, aki éppen, hogy meg tudta tartani az egyensúlyát. Gyorsan megragadtam a kezét, mire ismét szédülni kezdtem. Levegő nem, de füst rengeteg jutott a tüdőmbe. Remegtem. A félelem ismét legyőzött. Viszont mikor felegyenesedett, és leszedte magáról a karjaimat, minden egy csapásra elmúlt. Mi történik velem? Mi történik vele?
 - Minden oké? – Kérdezett rá, miközben aggódva figyelte a mozdulataimat. Egy mosolyt erőltettem magamra, és megnyugtattam. Ha már magamat nem is sikerült annyira. Egy dolgozat volt az agyam helyén, tele kérdésekkel, amikre nem tudtam a választ. Van egy olyan sejtésem, hogy nem is fogok rájönni azokra. Még rám nézett, mielőtt újra elindultunk volna. Egész úton, ezeken gondolkodtam. Az álmomon, az iskolában történteket, a most megtörténteken, és Rajta. Ahogy felbukkant – tegnap – az életem fenekestül felfordult. Pedig alig 24 órája, hogy találkoztunk. Biztos, hogy megéri nekem szóba állnom vele? Rileynak sem igazán tetszik, hogy egyáltalán rám néz. Fura, hogy nem Ő van velem. Már megszoktam a közelségét, és most úgy érzem, mintha elvesztettem volna az egyik felem. Pontosabban Ő hagyott el engem. Viszont azt mondta, hogy nagyon fontos nekik ez a családi hétvége. Én sosem szoktam komolyan venni azokat. Nálunk minden hétvége családi hétvége.
  Hirtelen megálltunk. Messze voltunk az emberektől, és semmit nem hallottunk, ami az emberiség létezését bizonyítja. A madarak vidám dalokat fütyörésztek valahol az ágak közt. Elkápráztatva néztem körül a tisztáson. Conor csípőre tett kezekkel nézett a nap felé. Hunyorgott, ami miatt viccesen nézett ki. Táskája felé pillantott, majd rám.
 - Nem jössz? -  Enyhén arra célzott, hogy segítsek neki kipakolni. Most már vidáman mentem mellé, és segítettem leteríteni azt a pokrócot, amit hozott. Aztán elővarázsolt egy hatalmas pizzás dobozt, majd két kólát. Oké, azok hogy fértek bele? Főleg a pizza. Szó szerint lehuppant, de egy kicsit félresikerült az esése, mivel a takaró helyett a fűre érkezett. Feljebb kúszott. Nevetnem kellett látva szenvedését. Leültem a nekem kiszemelt helyre, és kinyitottam a – gondolom- nekem szánt kólát. Ugyanezt tette  a pizzás dobozzal. Hawaii pizza. A kedvencem. Egy hatalmas szeletet vett ki belőle. Összefutott a nyál a számban, miközben néztem, ahogy eszi. Én is nyúltam egy szeletért. Mennyei volt. Jóízűen hümmögtem. Nyugodtan eszegettünk, miközben a tájat kémleltük, és egymás csámcsogását hallgattuk. Az övé borzalmasan hangos volt, így egy idő után nem bírtam tovább, felnevettem, de olyan hangosan, mint eddig soha. Ő is belekezdett. Együtt kacagtunk a semmin. Hangunk messzire szállt, fel az égbe. Rég éreztem magam ilyen jól. 
  Miután befejeztük az étkezést, a hátunkra feküdtünk, és fantáziánkat használva kerestük a hasonlóságokat a felhők és a medvék között. Újra hat évessé váltam, aki legjobb barátjával veszekedett egy apróság miatt. Legjobb barát. Fura, így nevezni Őt. Régen tényleg elválaszthatatlanok voltunk, állandóan egymás nyakán lógtunk, de most. Csak egy napja lépett be újra az életembe négy hosszú év után. Kell nekem még egy kis idő, míg kiépül újra a bizalmam.
 Oldalára fordult, kezével fejét támasztva kémlelt engem. Ugyanígy cselekedtem. Alaposan végigmértem. Megértettem, hogy miért voltak úgy oda érte. Jóvágásúvá vált. Emlékszem milyen viccesen nézett ki tizenkét éves korában. Alig volt haja! Mostanra elég jól kigyúrta magát. Enyhén dombos volt a karja. Ő is megnézett magának.
 - Mikor kerültél ki onnan, és hogyan? – kérdeztem.
 - Pár hónappal azután, miután te elmentél. Képzeld mi történt! Ugye, anyám meghalt, apa nem is tudott rólam, emiatt kerültem oda, viszont egy nap beállított egy pasas, miszerint Ő szeretné „örökbe fogadni” a saját fiát, vagyis engem. Ha tudnád mennyire irigyeltek engem! Ráadásul a vérszerinti apám kő gazdag! Mindenhol jártunk, laktunk már! Tudtad, hogy néhány brit étel milyen gusztustalan? – mosolygott féloldalasan. Örülök, hogy ilyen jól alakult az élete, nagyon is. Hihetetlen, hogy megtalálta az igazi apja. Bárcsak velem is ez történt volna! De mint tudjuk, ez lehetetlen. A szüleimet megölték, amikor én féléves voltam. Állítólag én is abban a kocsiban tartózkodtam, amiben ők. Egy arra járó fiú mentett ki, és rakott be az árvaházba. 
 - Hogyan talált meg? – furdalta az oldalamat a kíváncsiság.
 - Azt mondta, hogy anyám végrendeletéből jött rá, hogy neki van egy gyereke.  Tizenkét év kellett neki, ahhoz, hogy végre a kezébe vegye – Nevetett gúnyosan -, de nem panaszkodhatok. Megkaptam a világ legjobb fej apját!
 - Örülök neked! – mondtam teljesen őszintén. Nekem sem lehet panaszom. Igaz, hogy Dean néha túl gyerekes, de ugyanakkor olyan védelmező, mint egy testőr. Jennifer pedig a legjobb szakács a világon! Mellesleg jobb anyáért nem is fohászkodhattam volna. Segítőkész, tanácsokkal lát el, ráadásul óvónő volt, így tudja, hogyan kell bánni a gyerekekkel. Habár én már nem vagyok gyerek, és nem is voltam igazán az, mikor hozzájuk kerültem.
   Felkelt a mellettem ülő, majd a kezét nyújtotta. Érdeklődve néztem csillogó szemeibe. Hatalmas mosolyra húzta a száját.
 - Nem azért jöttünk ide, hogy csak zabáljunk, és feküdjünk – Felhúzott. Csodák csodájára, most nem történt velem semmi. – Mennyire vagy jó a horgászatban?  - Kacsintott.
  Jó pár méter, fenék fájlalós biciklizés után leparkoltunk a tó mellett. Sok ember volt ott. Leginkább kisgyermekes családok, akik a kacsákat etették. Lábaim arra fele húztak, meg is tettem az első lépést, viszont Conornak más tervei voltak. Kivett a táskájából két nemtudommicsodát, majd a kezembe nyomta. Felhúzott orral figyeltem, hogy ugyan mi a csuda lehet az, de arcomat látva, inkább elvette tőlem. Lebiggyesztett ajkakkal néztem utána. Leült a fűbe. Nagyon ügyködött valamin.
 - Menjél, etesd a kacsákat! – Adta ki a parancsot, amit boldogan követtem. Leszedtem a maradék pizza szeletek végét, és azzal etettem a szárnyasokat. Milyen kis mohók ezek az állatok. Elkapkodják egymás elől az ételt, nem mintha nem lettek volna már így is elég dagik. Volt köztük egy kisebb is. Ő számíthatott a leggyengébbnek. Mindannyian elvették tőle a tészta darabkákat. Próbáltam magamra irányítani a figyelmét, de ő tovább úszott. Követtem. Már messze jártunk. Majdnem az erdőnél. Bedobtam neki a maradék két darabkát, amit boldogan kapott be. Viszont nekem már rég nem az kötötte le a figyelmem. Füst szag terjengett a levegőben. Szaporábban emelkedett a mellkasom. Egy fájdalmas sikoly szakított ki a dobhártyámat. Bevetettem magam az erdőbe. Lángokban állt az egész terület. Körülölelt, s én hagytam.
- Hé! – Kiáltott valaki, majd lépteket hallottam – Már mióta kiabálok, de te meg sem akarsz hallani. Baj van? – Aggódva nézett rám, de olyan igazán. Tényleg ennyire féltett volna?  Megráztam a fejem, majd átvettem a pecabotomat. 

4 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszik^^ Remélem gyorsan hozod a folytatást mert nagyon nehéz kivárni a részek érkezését. Minden nap felnézek a blogra és figyelem h jött-e új rész.:3

    # A szokásos névtelen.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök neki! A fejezetek hetente érkeznek, ha minden igaz, és nem jön közbe semmi, a következő rész jövő héten, szerdán érkezik :) Ha figyelembe veszed, akkor oldalt van egy "Következő" modul. Ha azt egyszer megnézed, nem kell minden nap feleslegesen feljárnod az oldalra, majd csalódnod :)
      Ari xx

      Törlés
    2. Köszi h szóltál^^

      #A szokásos névtelen.

      Törlés