04.) Szerelmünk története

Üdv nektek földlakók!

  Végre péntek! Végre szabadság! Végre új fejezet!

Sajnálom, hogy csak két hét után tudom hozni, de időt akartam magamnak szerezni, s ezalatt valamennyire megszokni az iskolát, ami hát valljuk be lehetetlen. Mindegy. A következővel kapcsolatban...sajnos nem tudom, hogy mikor érkezik. Még nem tudtam elkezdeni írni, DE tudom, hogy mi, hogyan lesz benne, szóval haladás. Szerintem holnap elkezdem írni, és meglátjuk, hogy mikor lesz publikálva. 

A mostani fejezetről pedig csak annyit: Faith sokszor fog elmélázni egy bizonyos döntésen, s ez azért lesz, mert még Ő sem tudja, hogy mit akar kezdeni a helyzettel. Csak, hogy tisztázzuk. 

Eljött annak az ideje, hogy kellemes olvasást kívánjak, szóval: Kellemes olvasást, remélem tetszeni fog, és hagytok majd nyomott magatok után!(enyhe célzás)

Arixx

Szerelmünk története

Love Story

Világ életemben gyűlöltem a matematikát. Oké, eléggé fontos tantárgy, pontosabban csak egy része, például a szorzás, osztás, összeadás, kivonás meg talán még a százalékszámítás, de ennyi a világ szerint nem elég. Szerintük még tudni kell hozzá a geometriát, aminek tulajdonképpen semmi értelme, és még ki tudja mennyi marhaságot, amihez hozzá sem kezdtünk. Mondjuk utálatom tárgyához az is hozzájárul, hogy egyáltalán nem értek belőle semmit. Csak bugyuta számokat látok, amikben állítólag logika rejtőzik. Ezért is ültem a Salvet ház ebédlő asztalánál.

  Conor már említette, hogy az apja egy gazdag üzletember, de nem hittem volna, hogy ennyire. A lakásuk, pardon a birodalmuk mellett a mi élőhelyünk egy Barbieknak készült Barbieháznak tűnt. Még komornyikjuk és bejárónőjük is van! Habár Angela nem annyira számított bejárónőnek, hiszen a kert végi kis lakásban lakott. Volt neki ott egy kis szobája, ami hát nagyobb volt, mint a mi házunk konyhája és nappalija együttvéve. Kész vagyok ettől a családtól!

- Ez azért vicces – szólaltam meg pár perces mélázásom után, mire mind a ketten, azaz Angela és Conor is rám kapták tekintetüket a folytatást várva – Két árva kisgyereket elszakítanak egymástól, majd azok négy év múlva újra egymásra találnak. A fiút az igazi apja fogadta be az otthonába, az, aki addig nem is tudott a létezéséről. A lány pedig, lehet, hogy szerető szülőket nem talált, viszont szerzett magának két védelmezőt. Olyan filmbe illő az életünk, nem? – fordultam kérdőn barátom felé. A ház asszonya akkora már rég visszafordult a fazékjához.

- Minden filmben van valami igazság – felelt. Ezzel vitába kellett szálljak, akármennyire is volt meggyőző a hangneme.

- Nem hiszem. Ott vannak például a fantasyk. Tényleg léteznének tündérek? – vontam fel a szemöldököm.

- Nem így gondoltam. Vegyük, mondjuk azokat a tipikus amerikai filmeket. Szerinted azért van mindegyikben gonosz pom-pom lány és gyökér kosárlabda vagy foci kapitány, mert az egyik író másolt a másikról? Nem. Minden iskolában van olyan, akit, az embereket jobban ismernek, szeretnek, vagy ez esetben csodálnak, és ezeket a tulajdonságaikat ki is használják. Nem túl jó célokra. Csak a legtöbben nem veszik ezt figyelembe. Így értettem. De mondjuk, én hiszek benne.

- A tündérekben? – kérdeztem vissza. Próbáltam nem kinevetni.

- Nem. Persze, hogy nem. A természetfelettiben – ezt olyan áhítattal mondta, hogy már majdnem elhittem neki. Baromság.

- És azon belül? - érdekelt, hogy ebből a témából mit fog kimagyarázni, és értelmezni.

- Angyalok, démonok, lélektársak, hogy léteznek jó teremtmények, viszont olyanok is, akiket a gonoszság hajt. Abban, hogy az álmok, nem a vágyak, valóra válnak, oké nem mindegyik, de azért szoktak. Tudod.

  Már a nagyban dolgozó Angela is megfordult ezeket hallva. Felvont szemöldökkel tekintett a fiúra, akit, ez mit sem zavart. Folytatta teóriájának ecsetelését, csakhogy most tudományos módon, miszerint mikre nem találtak máig választ a tudósok, és ezeket miféle természetfeletti kitalációkkal – csak én mondtam ennek, ő tényeknek nevezte – lehet megmagyarázni. Elmosolyodtam naivságán. Hihetetlen, hogy ezeket egy 17 éves srác állítja. Az, hogy az Ő száját hagyják el ezek a mondatok, abszurd volt. Mondjuk a NASA is hisz az űrlényekben. Mindig is szkeptikus voltam, ha varázslényekről volt szó. Persze élvezetes volt olvasni róluk, de ezek mind csak mesék. Varázslat egyáltalán nem létezik.

  Ám, amint elkezdte ecsetelni az rémálmok valóságalapjait, azt hittem, hogy gyomorszájon rúgtak. Hirtelen a Róla szóló álmom pergett le a szemem előtt. Rettegni kezdtem. Mi lesz, ha tényleg igaz, amit mond? Nem akarom, hogy félig holtan hurcoljon egy szörny. Hiába mondta, hogy csak részben igazak, és csak a jelentésük ugyanaz, meg, hogy nem mindig megtörtént eseményekről van szó, engem a félelem maga alá kerített. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, és gyorsan kapkodtam a levegőt. Akkor és ott el is felejtettem, hogy mit mondtam a természetfelettiről. Elhittem majdnem minden szavát, amit az álmokról említett, és nagyon megrázott. De ha az álmaim részben

igaziak, akkor Conor egy…szörnyeteg. Nem olyan, mint az, ami üldözött. Talán rosszabb, és biztosan veszélyesebb. Minél távolabb kéne tőle lennem, ha ez nem hazugság, mégsem tudnék neki búcsút mondani. Még csak 1 hete jött vissza hozzám, nem lennék rá képes. Túl sokat jelentett nekem. Nehogy azt higgyétek, hogy szerelmes vagyok belé! Nem, még véletlenül sem. Ő az egyetlen, aki a múltamból megmaradt, vagyis inkább visszatért. A szüleim meghaltak, az árvaházi dolgozókat, vagy lakókat meg nem igazán szeretném viszont látni, különben sem emlékeznének rám. Conor viszont…Conor mindenem volt akkor és ott. Egyedül voltunk a világban, csak Ő és én, senki más. Legalább mi ezt szerettük volna hinni. Éltük a mi kis valóságunkat, amíg engem ki nem emeltek onnan, és be ne tettek egy másikba. Egy olyanba, ahol nem volt ott a legjobb barátom, sőt inkább a védelmezőm. Nem egyszer mentett ki abból, ha rossz fát tettem a tűzre, vagy ha egy nálam nagyobb kezdett el piszkálni, ami valljuk be, elég gyakran megtörtént. Ő volt a hősöm. Olyan volt, mint egy báty, mégis több. Olyan volt, mint egy…..Őrangyal.

 Kívülről talán úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben, viszont belülről idegroncs voltam. Ha a testem nem is, a lelkem remegett helyette. Az eszméletvesztés kerülgetett. Nem tudom, hogy mi hozott ilyen helyzetbe, de abban biztos voltam, ha nem veszek levegőt most azonnal, két ember előtt kapok rohamot. Az utóbbi időben sajnos egyre többször fordult ez elő, eddig ismeretlen okokból. Most rájöttem, hogy mitől. Ahányszor csak Conorra gondoltam, ilyen témában, elköszönhettem az oxigéntől, és ezt nem egy elcsépelt szerelmi sztoriban olvastam. Ez az igazság. Szó szerint ez történt. Conor miatt. Valamilyen varázslatos – egyáltalán nem a jó varázslatra gondoltam – módon megállítja a tüdőm működését. Hiába tartottam az előbb ezt a szónoklatot. Ha tényleg miatta lennének a rohamaim, akkor ideje elkerülni őt. De nem most. Nincs szívem itt hagyni Angelát.

  Mintha a mellettem ülő megérezte volna bajom. Közelebb csúszott székével, és megérintette a vállam. Abban a pillanatban elmúlt minden fájdalmam. Hitetlenkedve bámultam rá, amit nem tudott hová tenni.

- Vizet? – vonta fel a szemöldökét, két ajtós, hatalmas hűtőszekrényük felé pillantva. Megráztam a fejem.

- Mi lenne, ha…ha abbahagynánk mára? – kérdeztem remegő ajkakkal. Nagyokat lélegezve próbáltam energiát gyűjteni, nem igazán sikerült. Mellette nem.

- Rendben – egyezett bele, majd felállt. Utánoztam mozdulatát. Felvettem a füzetem, amiből egy sárgás lap szállingózott kifelé. Még mielőtt elkaphattam volna, más tette meg helyettem.

- Már értem, hogy miért nem értesz te a matekhoz – vizsgálta rajzomat. Meg se próbáltam kivenni a kezéből. Felmértem az erőviszonyokat, és kutatásom alapján én egy ma született amőba vagyok hozzá képest. Helyette inkább mimikáját tanulmányoztam. Elismerés futott át az arcán, majd ajka egy hatalmas ”O”-t formált – Wow! Van ám tehetséged, ugye tisztában vagy vele? – nézett komolyan a szemeim közé. Visszanyújtotta a lapot, amin Riley rondábbik változata mosolygott vissza rám, azaz a ”művem”. Nem voltam magammal túlzottan elégedett ilyen téren, szóval meg se fordult a fejemben, hogy bárkinek is megmutassam, főleg nem Riley-nak. Még a végén megsértődne azon, hogy milyen csúffá változtattam.

  Istenem, de hiányzik! Ez az ötödik nap nélküle, és alig van olyan perc, amikor nem fájna a szívem miatta. Tudom, nyálas meg minden, de Ő volt életem akkori szerelme, mit kezdhettem volna az iránta táplált érzelmeimmel? Régen voltunk ilyen sokáig távolt egymástól, mindig a másikon lógtunk, el nem eresztettük volna a párunk kezét. Olyan, mintha hiányozna egy részem. Nélküle a fájdalmas és rideg valóvilágban kell élnem, a felhők helyett. Egyedül éreztem magam, mintha arra a pár napra, amik nekem éveknek tűntek, elhagyott volna az Őrangyalom. Tudom, hogy ezt az előbb Conorra mondtam, de ha az elmúlt négy évben egyáltalán nem számíthattam rá, hogy nevezhettem vol És megint nála kötünk ki. Valahogy állandóan belefurakodik a na őt védelmezőmnek?fejembe. Nincs olyan nap, amikor ne gondolnék rá, vagy nem lenne velem. Ha ez így folytatódik, az a kapcsolatom rovására megy. Rileynak már akkor sem tetszett a fiú, mikor belépett a terembe, akkor meg főleg, mikor a kezei közé kapott. Akármennyire is örülök, hogy visszatért, rá kell jönnöm, hogy már nem igazán illik a képbe, sőt még veszélyes is. Nem csak a szerelmi életemre nézve. Ha tényleg igaz, amit az álmokkal kapcsolatban mondott, akkor…talán meghalhatok a keze által.

- Nagyon hiányzik igaz? – sóhajtott és visszaült az asztalhoz. A másik székre pillantott, szemével szinte könyörgött azért, hogy üljek le. Megtettem. Ha valószínűleg ez az utolsó nap, amit vele töltök, legyen úgy, ahogy Ő akarja. Igen, ez lesz az. Nem akarok kockáztatni. Lehet, hogy így elveszítem, sőt biztos, de még mindig jobb ez az opció, annál, hogy én haljak meg miatta. A szívem megfájdult erre a gondolatra. Nem arra, hogy elbúcsúzhatok ettől a világtól, hanem, hogy a saját bőröm mentése miatt szó szerint kiűzöm azt, akivel együtt nőttem fel. Így lesz a legjobb. Remélhetőleg mindkettőnknek. De ezt csak magamnak próbáltam beetetni.

- Ennyire látszik? – hajtottam le a fejem.

- Á, csak lerí rólad, nem nagydolog – egy halvány mosolyt csalt az arcomra – Mesélj rólatok! Hogy találkoztattok, milyen volt az első randi satöbbbi. Úgy talán jobb lesz – kezemre tette az övét, szemét enyémekbe fúrta. Szinte esdekelt azért, hogy boldognak lásson. Ez csak még jobban fájdította a szívem. Akaratát teljesítve mesélni kezdtem.

- 14 éves korunkban találkoztunk – mély lélegzetet vettem, miközben az agyam azon felén turkáltam, ahol az emlék pihent. Nem volt nehéz megtalálnom. Olyan élénken élt bennem, mintha csak tegnap történt volna.

  Idegesen léptem be a fizika terem ajtaján, amire most nagy betűkkel rá volt írva a BÜNTETÉS szócska. Nagyot sóhajtva néztem körül a helységben. Nem igazán ismertem még a társaságot, de a szemükből meg tudtam mondani, hogy nem a mintadiákok bámulják úgy az újoncot, mint friss húst a vadak. Egyik lábamról a másikra állva kerestem ülőhelyet. Volt egy pár, viszont én nem akartam ijesztő, piercinges, gyilkos tekintetű végzősök mellé ülni. Még abban a nyomorult teremben sem akartam lenni! Otthon akartam lenni! Nem akartam, hogy ott jöjjön rám AZ. Ha ott kapnék mindenki előtt rohamot, és szégyenszemre fulladnék meg a nevetések tengerében.

  És az mind Lola Agnotraill hibája lenne. Azé a rohadéké, aki magát mentve engem lökött be a cápák közé. Hiába mondtam a tanárnak, hogy nem én dobtam lisztes zacskókat a kocsijára, nem hitt nekem. Miért is hitt volna? Hiszen én még csak egy nyomorult gólya vagyok, az is csoda, ha Jade helyett Faithet mond. De tudom, hogy miért teszi ezt. Drága apám, Dean barátnője volt hatodikban, és azóta se bocsájtotta meg neki azt, hogy egyedül hagyta a vidámparkban. Persze kin kell bosszút állni? Hát ki máson, ha nem az ”utódon”? Ez tök logikus, és felnőtt gondolkodás, miden tanártól el kéne ezt várni. Akkor is ott ült abban a tipikus pózban, amiben általában szokott. Keresztbe tett lábak, ajtó felé forduló test, és pletykalapot bámuló szem, amin egy hatalmas szemüveg virított.

Látószerveim megakadtak egy tökéletes helyen. Leghátul volt a sarokban, előtte nem ült senki, a mellette lévő, meg nem tűnt olyan gyilkosnak. Célpontomat bemérve sétáltam el addig, majd ledobtam magam. Tökéletesen beláttam a termet, de nem volt semmi érdekes. Mindenki bosszús tekintettel bámulta az órát, miután ezt megunták a tanárt átkozták. Táskámat az ölembe véve vettem ki az Odüsszeiát, azaz a kötelező olvasmányunkat. Ha már Miss. Donck-nál nem sikerült, az angol tanárnál még bevágódhatok. Ám pár oldal kínszenvedéses szövegértés után, a szemeim ólommá váltak és engedtek a gravitációnak.

  Valaki finoman megbökte a vállam. A támadás irányába pillantottam. Próbáltam morcos arcot vágni, viszont ellenségem nevetéséből rájöttem, hogy nem sikerült túl jól.

- Mi az? – dünnyögtem fáradtan.

- Bocs, hogy felébresztettelek, de gondolom te sem akartad, hogy megdobáljanak valamivel, miközben alszol – magyarázott. Simán kinéztem volna belőlük azt, hogy rajztáblának használják az arcom. Hálásan néztem ”megmentőmre”.

- Kösz a figyelmeztetést – elmosolyodott, majd elvette a mellkasomra esett könyvet. Összehúzta a szemöldökét.

- Odüsszeia? Miért kínzod magad? – ezt a kérdést teljesen komolyan gondolta.

- Csak el akartam olvasni a kötelezőt, és megtetszeni a tanárnak. Mármint nem úgy tetszeni, hogy szerelmes legyen belém, hanem megkedveltetni magam. Érted, igaz?

- Miért akarod ezt csinálni? Miért akarsz megfelelni másoknak?

- Mert már majdnem 1 hónapja rohadunk itt, és a tanárok még arra sem méltattak, hogy rendesen ejtsék ki a nevem, pedig nekem elhiheted, nem olyan nagyon nehéz. Elegem van ebből a helyből, mindenből, és mindenkiből. Egy hónap, sőt két év alatt egy ember sem próbált összebarátkozni velem, vagy esetleg bemutatkozni. Nekem ebből elegem van! – az a tény, hogy az előbb nyíltam meg egy idegen srác előtt, pirossá tette az arcom. Szerintem semmi kedve nem volt az én panaszkodásomat hallgatni. Elszégyelltem magam, majd leszegett fejjel elmotyogtam egy bocsánatot. Ő csak elmosolyodott.

Gyönyörű mosolya volt annyi szent, és a szemei. Teljesen elvesztem azok óceánjában. Ez a fiú maga volt a csoda. Elbűvölt, ahogyan ránéztél, és nem tudtad levenni róla a tekintetted. Az arca minden millimétere egyszerűen tökéletes volt, mintha most szállt volna le az égből.

Oké, elég ebből! Nem ismered őt. Ki tudja, hogy miért ül itt? Lehet, hogy Ő juttatta kórházba az igazgatóhelyettest, vagy rakott csótányokat a levesbe. Mégis olyan kedvesnek tűnik. Ő az egyetlen, aki eddig emberszámba vett, nem lehet rossz ember.

- Semmi baj. Én tudok segíteni a bajodon, Riley vagyok. Riley Agnotraill – ez a név. A hideg is kirázz tőle, és az utálat foglalja maga alá a testem.

- Ugye semmi közöd sincs Lolához? – távolodtam el egy kicsit tőle. Ha igent mond, a róla alkotott képem teljesen összetörik.

- Bonyolult. Ő az unokatesóm fél tesója, de semmi rokonság nincs köztük, mivel Lolát örökbe fogadták. Tehát tulajdonképpen semmi közöm hozzá, családilag. Úgy utálom, mint senki mást. Erőszakos és öntelt – ragyogtam belülről. Riley, azt hiszem így hívják, egyre szimpatikusabb – most hogy ezt megbeszéltük, szabad tudnom a hölgy becses nevét? – majdnem elolvadtam. Még sosem éreztem ilyet valaki iránt.

- Faith O’Conell – nyújtottam a kezemet, amit Ő szívesen elfogadott. Érintése gyengéd, és selymes volt, mégis látszott a tulajdonosán, hogy nagyon edzett. És ez elvarázsolt.

- Szabad tudnom, hogy Ön mit keress eme pokoli helyen? – elmeséltem neki mindent, ami a kérdésére választ adhatott, cserébe Ő is elmondta, hogyan jutott erre a sorsa. Nem követett el súlyosabb dolgot annál, hogy megdobta a táblát egy radírral. Hogy miért tette, azt nem volt hajlandó elmagyarázni a mai napig. De nem is érdekelt.

Vele szinte rohant az idő. Mesélt az életéről, én is meséltem neki az enyémről, nevettünk, és egymást firkáltuk, majd mire észbe kaptunk, már ki is léptünk az iskola ajtaján. Engem nem messze a lépcsőtől Dean várt a kocsijában, miközben kávét szürcsölt. Ám még mielőtt leléphettem volna, Riley utánam szólt.

- Öm…izé – tarkóját vakargatta – Csinálsz valamit, vagyis ráérsz szombaton? – a legszívesebben a nyakába ugrottam volna, és agyon puszilgattam volna az igenek között. Életemben először egy srác randira hívott, ráadásul egy helyes, kedves, édes srác, akiről ugyan nem tudtam olyan sokat, viszont lerítt róla a személyisége.

- Igen – bólintottam egy fülig érő mosollyal. Megkönnyebbült sóhaj szaladt ki a száján, én pedig ott helyben lejártam volna egy ír szteppet örömömben. Aznap egy hatalmas fej volt a vigyoromon, és nem fordítva.

  Conor egész végig úgy hallgatta a történetet, mintha a könyökén jött volna ki, mégis elmosolyodott, és egy ”awww”-t hallatott. Aranyos volt tőle. Ezután elregéltem neki szinte mindent, milyen volt az első randi, az első csók, az első vacsora a szüleinkkel, az első közös karácsony, mindent, amit csak tudtam, Ő pedig készségesen végig hallgatott, nem szólt bele, nem ásított, csak ült és rám figyelt. Minden mese után alaposan átgondoltam, hogy tényleg búcsút akarok-e neki mondani, és hiába volt egyre nehezebb dolgom, kitartottam amellett, hogy igen, biztos el akarom őt taszítani.

  Viszont igaza volt. Sokat segített az, hogy kiadtam magamból az emlékeket.

- Nagyon aranyos pár lehettek – jegyezte meg a végén, mire elmosolyodtam.

- Bárcsak a többiek is ilyen véleményen lennének rólunk – sóhajtottam szomorkásan, mire Ő lebiggyesztette az ajkát.

- Tudod mit? Egyáltalán ne érdekeljen az, hogy ki mit mond rólatok. A lényeg az, hogy ti szeressétek egymást, hiszen a szeretet mindent legyőz, és még valami – feltartotta az ujját, felállt, majd a kezébe vett egy üres palackot. Ezek után az következett, amire senki nem gondolt volna - Remember only God can judge ya forget the haters cause somebody loves ya – énekelte Miley Cyrus dalának legértelmesebb sorait, mire nekem nevetnem kellett. Borzalmas volt, rémisztően béna, Simon Cowell ezt az előadást ki nem a Pokolba dobta volna.

- Jó, hagyd abba, még mielőtt elkezdesz twerkelni – nevettem tovább.

- Legalább sikerült a tervem – ült le elégedettségében, de rögtön felállt – Körbevezesselek? - nem tudom, hogyan volt képes ilyen hamar témát váltani, és felugrani.

- Az évekbe fog telni – csipkelődtem, mire kaptam egy ”Egyáltalán nem vicces” féle tekintetet – Rendben – tápászkodtam fel mára már sokadszorra. Nem csodálkoznék, ha holnapra izomlázam lenne. Conor titkon egy magán tornaórát tartott.

  Meglepődnétek azon, hogy mennyire sportos, és milyen fontos számára az, hogy fitt legyen. Ellentétben vele, én nagyon szeretek lustálkodni, a mozgást ki nem állhatom. De vele nehéz nem csinálni semmit. Az elmúlt két napban csak utána rohantam. Nála a normális sétálás fél úton van a futás és sprintelés közt. Furcsa volt, hogy akkor nem nekem kellett felvennem a tempóját, hanem ő tette ezt az enyémmel. Mintha minél több ideig akart volna maga mellett tartani. Ám ezen nem volt időm elgondolkodni.

  A palotájuk nappalija magával ragadott. Fehér, arany, és piros színekben pompázott. Az egész karácsonyi hangulatot árasztott, már csak egy hatalmas, kb. 5 méteres fenyőfa kellett volna a sarokba. Simán befért volna. A kandalló fölött egy brutálisan nagy plazma tévé helyezkedett el, a kandalló párkányán pedig családi képek díszelegtek. A plafonról egy kristály csillár lógott lefelé. Ha az egyszer leesik, Kínában fog földet érni. A kávézóasztal mellett egy masszázsfotel terpeszkedett. Kedvem lett volna beleülni, és relaxálni, de a ház hercegének más tervei voltak. Kihúzott a helységből, majd berakott egy másikba, ami a könyvek mennyországa volt. Kiszabadultam a kezei közül, és az egyik polc felé közeledtem. Szinte hívogatott, de mindhiába. Csalódnom kellett. A polcokat csak üzlettel kapcsolatos könyvek uralták.

- Ez volt apa régi irodája. Azóta a ház másik szegletébe költözött, állítása szerint ott nyugisabb. Viszont a tanulmányait itt hagyta, és afféle könyvtárnak használja ezt a helyet. Sajnos csak unalmas szakszavakkal találod szembe magad. Egy szót sem lehet belőlük érteni, ha nincs diplomád – magyarázta, majd továbbállt. Követtem, egészen az emeletig. Útközben összetalálkoztunk egy terjedelmes szőrgombóccal, amiről kiderült, hogy egy macska – Apám playboy nyuszijáé, mármint csajáé. Pont olyan, mint a gazdája. Ki nem állhat – forgatta meg a szemeit. Nem kellett kétszer mondania, elhittem neki. Lehet, hogy a cica arcberendezése volt olyan, de úgy nézett Conorra, mint, aki legszívesebben a lábára ürítene. Viszont más visszhangzott a fülemben. Nem is tudtam, hogy van egy majdnem mostohaanyja.

  - Mióta tart a szerelmük? – kérdeztem kissé gúnyosan. Már abból leszűrtem, hogy a fiú szerint apja barátnője csak a pénze miatt van vele.

- Öt éve, és már az esküvő határán állnak. Azóta utál, mióta az apám az Ő életébe be mert tenni egy, idézem, taknyos pénzpazarlót. Láttad volna az arcát, amikor először találkoztam vele. Színtiszta gyűlölet áradt belőle. Még meg mert verni az a szajha! Engem, akinek több köze van apámhoz, mint neki. Sírtam apámnak, hogy vissza akarok menni az árvaházba, de nem engedett el. Azt hittem, hogy kirúgja, de nem tette. Helyette ”megbeszélte” vele a dolgokat. Ezután még jobban utált, de én is őt. Miatta kezdtem el erősíteni, hogy még véletlenül se gondolja azt, hogy kezet emelhet rám. Ami meg a kinézetét illeti…, mint egy rossz playmate. Apám nem lát túl a mellein, a plasztikáztatott mellein. Tiszta mű a nő, de a gazdag férfiak ilyenekre buknak, nincs mit tenni. Amúgy csak 26 éves, most mond meg. Éppen hogy legális volt apám számára, máris rámászott. Gusztusos.

- Milyen gyönyörű történet – húztam el a szám.

- Ugye? – kérdezett vissza, de választ már nem várt. Helyette kinyitotta birodalma kapuit.

A házuk alapján egyáltalán nem ilyen szobára számítottam. Ez volt a hely legnormálisabb része. Már majdnem sötétkék falak öleltek körbe minket. Középen egy francia ágy támasztotta a talajt, kék és barna színekben pompázva. Szívesen beleugrottam volna, de akkor tönkretettem volna a beágyázó munkáját. A falakat All Time Low, Fall Out Boy, Bastille, és Iggy Azalea poszterek díszítették. Meg még egy pár női előadó, plusz sok film poszter. Tipikus fiú szoba volt. Az egyik polcon olyan könyvek sorakoztak, mint az Útvesztő, a Gyűrűk Ura sikerkönyvek és Bear Grylls kötettek. Az ablaka az utcára nézett. Gyönyörű kilátást nyújtott, miközben az ember az íróasztalánál ült. Néhány ing a földön hevert. Mikor ezt a tulajdonosuk meglátta, gyorsan odafutott, majd bedobta a szekrényébe. Elmosolyodtam, ám tekintettem tovább suhant. Persze a falon lévő tévé ebből a szobából sem maradhatott el, de ez nem volt olyan nagy. Alatta akciódús DVDk rendeződtek sorokba. Igazán szerethette a Marvel képregényeket és filmeket, mivel tele volt a helység.

-  Kellemes. Nekem nagyon tetszik – dicsértem meg.

- Remek! Köszönöm! – tapsolt, majd kitolt onnan. Mintha megzavartam volna az intimitását.

  Ezek után, még megmutatta a fenti fürdőt, amitől elállt a lélegzetem. Inkább nem részletezem, mert még a végén felgyújtanátok irigységetekben. Persze, még véletlenül sem feltételezném ezt senkiről, de jobb az elővigyázatosság. Végül lementünk oda, ahonnan minden elindult. Kissé csalódott voltam, mert egyik családtagjával sem találkoztam, kivéve Angelát, akit – állítása szerint – nagymamájaként szeret.

- Szóval – léptem ki az ajtón. Conor a küszöbön állt – Köszönöm, hogy megpróbáltál segíteni a matekkal – a megpróbáltál szónál elmosolyodott. Tekintettemet kerülte, helyette a távolba meredt. Mintha megsértődött volna valamin, amit soha nem követtem el. Legalábbis nem olyat, amiről tud – És köszönöm, hogy segítettél a szerelmi bajomon. Örökké hálás leszek érte – kicsit túloztam, de ez őt nem érdekelte. Lábujjhegyre pipiskedtem, hogy át tudjam ölelni a nyakát, Ő pedig lehajolt, és a derekamat karolta körbe. Erősen szorított, úgy tett, mintha egy életre intenénk búcsút egymásnak. Ezt nem akartam. Igen, azt mondtam, hogy ki kéne taszítanom a szívemből, de nem örökre. Nem tudtam elviselni. Csak most jöttem rá, hogy mennyire hiányzott, amikor nem volt velem. Tudjátok mit? Az igazság az, hogy még én sem döntöttem el, hogy mit akarok. Egyszerűen képtelen vagyok rá.

- Akkor majd találkozunk – búcsúzott, de hangjából kihallatszott, hogy még saját szavának sem hitt igazán. Ez összetört. Úgy viselkedett, mintha rájött volna, hogy mit terveltem ki magamban, és emiatt inkább elhidegült tőlem.

  Ehhez hasonló gondolatok száguldoztak a fejemben, túlterhelve az agyam, miközben hazafelé ballagtam. Nem laktak messze tőlünk, kétutcányi séta, plusz még pár háztömb, és otthon is vagyok. Amennyire el voltam foglalva a gondolataim által keltett viharral, csodálom, hogy csak három házzal tévesztettem el lakhelyem. Magamban röhögve tolattam vissza, majd lakáskulcsomat táskámban keresve lépdeltem fel a lépcsőn. Pár percig még szórakoztam a zárral, aztán beléptem a melegbe. Nincs olyan jó idő, mint hétvégén volt, mégsem volt olyan kutya hideg. Levettem a kardigánom, ami az alacsony hőmérséklettől egyáltalán nem védett, és bementem a nappaliba. Mindenki a kanapén ült, kivéve Phoebeot, mert Ő apja lábánál játszott a babájával. Valamilyen buta tévéműsort néztek. Nem sokáig foglalkoztam vele, inkább a szüleimet köszöntöttem egy Hellóval, majd cuccaimat melléjük dobva, oda ültem én is.

 Nem maradtak olyan sokáig. Amint az óra hetet ütött, ők már a lefekvéshez készülődtek. Ki akarták magukat aludni, amit teljes mértékben megértek. A lányuk négy óránként felébred, és bőg. Ha korábban mennek ágyba, akkor talán többet pihenhetnek. Viszont én még nem akarom álomra hajtani a fejem. Azok után, amit ma hallottam, meg főleg nem. Helyette a csatornák közt unottan kapcsolgattam, várva a csodára, amiről fogalmam sem volt, hogy mi. Ám mikor megszólalt a csengő, rájöttem.

 Csodálkozva álltam fel, hogy ajtót nyissak az esti látogatónak. Már elmúlt kilenc is, ki lehet az? Kitártam a bejáratot, és a lélegzetem is elállt. Riley egy hatalmas mosollyal az

arcán ragyogott a lépcsőnkön egyre felfelé haladva. Szívem vadul kalimpált, boldogságot hozva az ereimbe. Egy irdatlanul nagy vigyor kúszott a számra. Az Ő hazajövetele betömte a lyukat a szívemben. Nem rohantam le, nem ugrottam a nyakába, megvártam még beér. Hátrébb léptem, és beengedtem. A kezében lévő pár szál rózsát egy arcra puszi kíséretével adta át. Na, eddig tudtam türtőztetni magam.

  Az általa kapott rózsát a cipő tartóra dobtam, majd a nyakába ugorva adtam neki egy rohadtul hiányoztál csókot. Ajkaink teljesen egymásba olvadva táncoltak. Próbáltam az összes érzelmemet belesűríteni, ami sikerült is. Lábaimmal a derekán csimpaszkodtam, míg Ő a fenekemnél tartott meg.

- Örülök, hogy ennyire hiányoztam – vált el erre a mondatra – Édes Istenem, annyira hiányzott már ez! – csapott le duzzadt számra. Ízlelgettük egymást, majd végül a hálóban kötöttünk ki. Aznap nem aludtunk valami sokat, de nem bántam. Végre mellettem volt, s csak ez számított.