05.) Faith Wood

Leendő Gyilkosok!

   Kérlek, ne öljetek meg! Kérlek, ne öljetek meg! Kérlek, ne öljetek meg! Tudom, hogy minden okotok lenne rá, de kérlek ne öljetek meg!

  Miután az előbb elhangzó imám remélhetőleg meghallgattatott, szeretnék a bocsánataitokért esedezni. 1 hónap az egy hónap, tudom. De, mint elmondtam a rész teljes megírása előtt be kellett fejeznem valami nagyon fontosat. Tudom, hogy most valamennyien utáltok, de én igyekszem, amennyire csak tudok. Becsszó.

  Ami még fontos: 1500 LÁTOGATÓ. TEJÓSÁGOSÉG. BÁMULATOSAK VAGYTOK, KOMOLYAN. WOW. NAGYON KÖSZÖNÖM. SZERETLEK BENNETEKET, TI VAGYTOK A LEGJOBBAK!

  És a kiabálásom után pedig jöhet a szokásos mondat: Jó olvasást!és nem öljetek meg a vége miatt 

Ari xx

Faith Wood

Out Of The Woods

-          Au! – kiáltottam ezt a szót ma már legalább ötödjére. Hihetetlen, hogy Riley milyen ügyetlenül tudja vezetni ezt a buta bevásárlókocsit, miközben már rég megvan a jogsija. Van egy olyan sejtésem, hogy azt ha így folytatja el fogják tőle venni - Add ezt a szerencsétlent ide, nehogy még a végén behajtsak rajtad egy új cipőt - Amint kimondtam a cipő szót, rögtön át adta nekem a kormány, de azért még nem eresztette el teljesen a kocsit. Egyik keze a kocsi jobb oldalát fogta át, míg a másikat a baloldalin támasztotta. Konkrétan az ölelésében tartott. Mondtam volna neki, hogy így lassítja a feladatunkat, de nem tudtam ellenállni a közelségének. Elkábított, teljesen. Egy kis ideig behunytam a szemem, majd kifújtam a levegőm. Félig kitisztult fejjel láttam neki a bevásárlásnak. 

  Szerda délután az ember azt hinné, hogy alig vannak a boltokban, ami részben igaz csak nem erre a szupermarketre. Ez a hely mindig telis-tele van emberekkel, ezért is utálok idejönni. De nem volt mit tenni. Míg Jen és Dean a szomszédos bútoráruházban nézelődtek új cuccok után, addig minket átküldtek ide, és átpasszolták még Phoebe-ot is. Mondjuk vele nem volt gond, kivéve azt, hogy mindent, ami csillog, el akart venni, de ezt leszámítva végig csendben ült a kis helyén. Nem úgy, mint a másik társam, aki nem tudott nyugton maradni. Egészen addig, amíg elegem nem lett belőle, a kislány életét kockáztatta azokkal a roppant halálos mutatványokkal, amiket a bolt közepén mutogatott. Persze, húgicám kacarászva vett ebben részt, mivel Ő még nem észlelte ennek a veszélyét. Én pedig, mint egy jó nővér hajamat tépve próbáltam megállítani a nagyra nőtt kisgyereket. Kisebb-nagyobb sikerekkel elértem, hogy ne hozza rám a frászt, viszont utána elkezdte szadizni a sarkam. Mitől ment el az esze? Szeretném azt tudni! 

 Közelebb hajolt, majd egy csókot hagyott arcomon. Elmosolyodtam. A körülöttünk lévők talán fiatal házasoknak nézhettek minket, vagy olyanoknak, akik nem védekeztek túlságosan, és emiatt találkozhattak a gólyával. Tetszett ez a gondolat. Mármint, nem az, hogy már most gyerekünk legyen, hanem a Rileyval való családalapítás. Lehet, hogy még túl fiatal vagyok ilyeneken gondolkodni, meg, hogy ez csak egy gimis szerelem, ami akár most is befejeződhet, de a vele eltöltött jó pár év után már reménykedhetek, nem? 

  Egy gyönyörű fehér ruhában bevonulni a templomba, miközben Ő az oltárnál vár, és mikor rám pillant, elakad a lélegzete is. Ó, édes Istenem! Milyen gyönyörű helyen lenne az esküvőnk! Rengeteg virággal és napsütéssel. Utána irány Görögország, ahol majd a mézesheteinket töltjük, vagy szóba jöhet még Hawaii, Olaszország, esetleg Franciaország. Útközben még ki tudjuk találni. Egy évre rá pedig egy csodaszép kisgyerekünk lesz, aki remélhetőleg majd az apjától fogja örökölni a szemeit. 

 A nagy mélázás, vagyis inkább hiábavaló álmodozás közepette észre sem vettem, hogy majdnem neki vezettem a kocsit egy középkorú férfinek. A bocsánatáért esedezve gurultunk tovább.

   -         Mi volt ez? – mosolygott rám a párom kajánul – És még én vagyok a felelőtlen – jegyezte meg a képembe vigyorogva. Hű, de nagyon idegesített.

   -         Héj! – vágtam karon. Phoebe elnevette magát azon a kis vékonyka hangján – Csak elkalandoztam – vallottam be egy kissé elpirulva, de többet nem mondtam volna neki.

   -         Aylee – jelentette ki a távolba bámulva, mire nekem leállt a szívem. Most vagy összekevert egy másik lánnyal, vagy összekevert azzal a csajjal, akivel megcsal. Persze, hogy csak ez a két opció juthatott az eszembe. Az nem is jöhetett szóba, hogy talán az egyik előbb látott ismerősét hívják így, talán az anyukáját. Két év, Faith, két éve vagytok együtt és ezt te még feltételezni mered róla? Nem szégyelled el magad? Magam? Mély levegőt vettem, majd mielőtt még az agyam csintalanabbik része újabb hűtlenségi elméleteket kreál, rákérdeztem a név okára – Így fogják hívni az első lányunkat. Remélhetőleg a te szépségedet fogja örökölni – Azt hittem, hogy abban a percben fogom magamat elsírni, és a nyakába vetni magam.

     Hirtelen elöntöttek a boldogság hormonok. Csak az arcára tudtam koncentrálni, meg persze arra a gyönyörű mosolyára, s szemeire, amikkel engem kémlelt. Minden elhalványodott körülöttünk, mintha csak mi ketten léteztünk volna. Nem tudtam másra koncentrálni csakis rá, és az együtt dobbanó szíveinkre. Nem tudom, hogy benne mi játszódhatott le benne, de remélem ugyanaz.

        Ismételten, az a buta álmodozás. Valahogy mindig sikerül elrepítenie messzi-messzi helyekre, ahol ember még nem járt, majd mikor végre megérkeznénk, ledob magáról, hogy újra a valóságban éljem tovább unalmas életem. Legalábbis az álmodozásnál sokkal unalmasabb életem. Ez esetben a dobó nem más volt, mint az én kistestvérem. Enyhén hisztisen ráütött a kocsira. Szerintem ezzel azt akarta elérni, hogy újra elindulhassunk. Mindenesetre teljesítettük a kérését. Szétrebbentünk – mikor kerültünk ennyire közel?! -, majd célba vettük a testápolási sort. Megvettük a szükséges szereket, amiket azután végre kihúzhattam soha véget nem érő listámról. Már csak két dolog hiányzott: liszt és kenyér. Már indultam volna feléjük, hogy a fizetés után hazavigyem őket, ám Riley-nak más ötlete volt. Egy óvszeres zacskót dobott be a többi megvásárolandó cucc mellé.

   -         Riley! Ne most! Ugye tudod, hogy Jen minden bevásárlásnál átnézi a bevásárló listát? Mi lesz velünk, ha ezt meglátja? – ilyen a mi kapcsolatunk. Egyszer mézédes becézgetésekkel van tele, aztán egyik pillanatról másikra a férfitag valami olyat tesz, ami nekem nem tetszik.

   -         Majd külön megveszem, ne aggódj már ezen!

   -         És gondolod meg is teheted, anélkül, hogy megkérdeznék a korodat? – vontam fel a szemöldököm, amolyan Úgyis nekem van igazam stílusban.

   -         Ember, van egy gyerekünk – mutatott itt Phoebe-ra – Szerintem megértenék, hogy miért vennék ilyet – most Ő nézett rám úgy. Kifújtam a levegőm. Végül is igaza van. Az emberek nem azt gondolják, hogy Ő az én kishúgom, Ők rögtön a saját gyerekemként gondolnak Rá. Megadva magam tovább sétáltam. Megvettük a hiányzó dolgokat, majd beálltunk a kasszához vezető hosszú sorba. 

∞

Egy kis ideig úgy tűnt, hogy Mr. Andson teljesen elveszti a belénk vetett hitét. Egész órán a fejét fogta, miszerint nem tanultunk semmit. Ó, hogy mennyire igaza van! Mindannyian unalmas tekintettel néztük drága tanárunkat, aki túl sokat várt el tőlünk, és szinte semmit sem kapott vissza. Fejemet a padon támasztva rajzolgattam, miközben Andson a depresszió szélén állt. Egyesével próbálta kiszedni belőlünk a válaszokat. Párunkkal, mint például velem, meg sem próbálkozott, mert tudta, hogy egyáltalán nem tudnánk. Kedves, nem? Végül elérkezett Chace-hez. Ő neki is feltette ugyanazt a kérdést, amit a többieknek. Chace eléggé fura srác volt, de persze nem rossz érelemben. Tudod mit, inkább úgy mondom, hogy érdekes, és nem mindennapi.  Rockos stílusa volt, csak banda pólókat lehetett rajta látni. Nyelvén és alsó ajkán piercing helyezkedett el, fejét mindig sapka takarta, karját vagy száz színes, vagy fekete karkötő díszítette. Senki se nézte ki belőle, hogy valójában okos, és művelt. Még Ő maga sem tudja ezeket, vagyis tisztában van vele, de mindenki elől szégyelli. Én se nézném ki belőle, ha Riley nem mondta volna el a teljes igazságot. Valószínűleg most is csak megjátszotta a butát, de ahelyett, hogy Andson továbbállt volna, egyenesen a szemei közé nézett. A padján támaszkodott. 

-         Chace – sóhajtott – Tudom, hogy tudod a választ, miért nem mondod el, hogy végre továbbléphessünk?

-         Nem értem, hogy miről beszél tanár úr, én nem… - ám Andson a szavába vágott.

-         Tudom, hogy tudod! Ne légy ilyen buta, és ne játszd meg az idiótát! És most kérlek szépen válaszold meg a kérdésem! – kiáltotta. Az egész tanterem őket nézte, csendben és ijedten. Szerintem a tanár tényleg idegösszeomlást kapott mostanra, plusz azt hiszi, hogy Roosevelttel beszélget éppen. 

- Tanár úr, szerintem nyugodjon le, és térjünk rá a következő leckére – javasolta valaki elölről, valószínűleg Travis, mikor megszólalt az angyalok éneke, azaz a csengő. 

- Mindenki maradjon a helyén – simított végig homlokán, amelyen már az erek készen álltak a robbanásra – Holnapra egy 15 oldalas házi dolgozatot kérek a válaszról.

- De holnap nincs is óránk!

- Nem érdekel, holnapra kérem. Mehetnek! – intett az ajtó felé, majd lerogyott a székére. Nem szívesen lennék a következő óráján. Mondjuk, nem tartom véletlennek, hogy rájött arra, milyen okos. Amilyen furcsa dolgok történtek velem az elmúlt időben, semmit sem tartok véletlennek.

   Elmúlt a negyedik óra, vagyis jöhet az ebéd- és a nagyszünet. Erre a gondolatra a gyomrom nagyot kordult, mire a mögöttem álló barátom felnevetett, és előrébb furakodott a ritka kicsi tömegben, hogy megfoghassa a kezemet. A sarkunkban léve Chace hányó hangot adott ki, mire ”véletlenül” ráléptem a lábára.

-         Ez gonosz volt! – nyafogta, majd megállt a szekrényénél, ami csak hárommal volt arrébb, mint az enyém. Én ugyanígy tettem, csak a sajátomnál. Riley a szomszédoménak dőlt, és engem figyelt.

-         Chace-szel arra gondoltunk, hogy elmehetnénk pizzázni, tudod, mint a régi szép időkben – a plafon felé emelte a fejét, mintha azt várná, hogy egy buborékban megjelenjenek a pizzázóban töltött idők.

-         Ez remek ötlet! – egyeztem bele – Különben sincs most gyomrom az itteni menühöz. Szerintem a klotyóban végezné – gondoltam a konyhára, mire enyhén megborzongtam. Elég elhaladni az ajtaja előtt, az embert elfogja a hányinger.

-         Terhes vagy? – akadt rögtön ki drágaságom. Felvont szemöldökkel bámultam rá.

-         Nem? – kérdeztem vissza.

-         Honnan tudod?

-         Riley, szállj már le erről a témáról. Nem, nem vagyok terhes, ezt biztosan állíthatom. Egy ideig még nem leszel apuka, nyugi – fogtam meg mindkét kezét, miután becsuktam szekrényem ajtaját. Közelebb húzott magához, majd megölelt. Nem tudom, hogy miért tette, de tetszett. Visszaöleltem, miközben a hátát simogattam, és mellkasára hajtottam a fejem. Annyira szeretem!

-         Gyerekek, ne most! Éhen halok! – Nyafigép ismét megszólalt. Mosolyogva megforgattam a szemem. Kimásztam barátom karjai közül, de a kezét semmi pénzért nem eresztettem volna el. Így indultunk útnak. Míg Ők a pizza ínycsiklandó ízéről áradoztak a másiknak, én a mellettünk elsodródó diákokat néztem. Voltak ott gólyák, végzőstársak, tanárok. Elég szépen kikerültek minket, kivéve egy valakit, aki sikeresen belém hajtott.

-         Bocs – motyogta, mire nekem nagyot dobbant a szívem. Nem, nem, nem. Nem lehet, hogy ennyi idő után újra felbukkanjon. Gondolom már tudjátok, hogy kiről is van szó. Hogyan ment a „Kerüljük el Conort” dolog? Két hete egyáltalán nem láttam, még közös óráink se voltak. Szinte el is felejtettem, erre ma felbukkan, és kitép egy darabot a szívemből. Eddig nem is vettem észre, hogy valójában mennyire hiányzott. Pedig nagyon.

        Na, most álljunk meg! Ott állsz a barátod mellett, a kezét szorítva, ami miatt már nem egyszer feljajdult, és te azon gondolkodsz, hogy mennyire hiányzott neked egy másik fiú? Mond csak, neked teljesen elment az eszed? Megfogadtad, hogy többet, nem beszélsz vele, most mégis egyfolytában rajta jár az eszed. Nem szégyelled magad? De olyan nehéz! Olyan kedves volt velem, annyira sokat jelentett nekem, két hét nem elég az elfelejtésére. Több év sem volt elég, pedig nem is láttuk egymást. A fene egye meg a memóriámat.

-         Héj! – legyezte előttem Riley a kezét, mire feltűnt, hogy már rég nem az iskolán belül tartózkodunk, és, hogy be kéne ülnöm a kocsiba. Még mielőtt barátom megkérdezhette volna, hogy mi volt ez a kiesés, megtettem, amire a szemük, és a hasuk kért. Rils kicsit meglepődött, de aztán beszállt mellém.

-         Ember! Miért én ülök hátul? – panaszolta Chace, majd morgó gyomrára tette a kezét.

-         Mert te pasi vagy, és nem a barátnőm – megfogta a kezem, és rám mosolygott. Leutánoztam mozdulatát, de az enyém nem volt túl őszinte. Nem tudtam semmi másra, csakis Conorra gondolni.   Hirtelen az étvágyam is elszállt.  Édes Istenem, ez a fiú megakadályozza az életem normális leélését! Nem hagy normálisan gondolkodni, és mindentől elveszi a kedvem. Ráadásul a rosszulléteket se felejtsük ki, ami hála az égnek most is megjött. Arcom eltorzult a hirtelen jött fájdalomtól, ami egyenesen a fejembe talált. A gyomromnak ugrándozni volt kedve, az orrom pedig égett a füsttől, ami szinte a semmiből érkezett. Látásom homályosult, lángok táncoltak a szemem előtt. De ezekhez az érzésekhez más is társult. A fülem csengett a hangos sikítástól. Azt hittem ott fogom elsírni magam, de a könnyek helyett mást láttam viszont. A reggelimet.

-         Állítsd le a kocsit! – kiáltottam, majd miután barátom sikeresen leparkolt kidobtam a taccsot. A fiúk aggódva nézték végig, ahogy szenvedek. Riley a hátamat simogatta, és a hajamat fogta hátra, míg a dolgomat végeztem. Chace egy zsebkendővel ajándékozott meg, amiért ritka hálás voltam. Megtöröltem a számat vele, majd visszaültem. A barátom aggódó szemeivel találtam szemben magam. Még mindig annál az elméletnél van leragadva, hogy terhes vagyok. Bólintottam, miszerint minden oké, de semmi sem volt az. Ugyan a fájdalom alább hagyott, de nem múlt el teljesen.

   Amint beértünk az étterembe, lefoglaltunk egy helyet, majd befutottam a mosdóba. Megmostam az arcon, kiöblögettem a szám, és visszamentem.  A rokonok ijedten tekintettem felém beszélgetésük közben. Kíváncsi lettem volna, hogy miről is volt szó, de mire odaértem már az itteni ”isteni” pizzáról beszéltek. Olyan hülye nem vagyok, hogy bevegyem a süket dumájukat. Tudom, hogy másról beszéltek, tudom, hogy rólam volt szó. De nem kérdeztem rá. Nem igazán érdekelt. Pontosabban csak azt akartam, hogy ne érdekeljen.

-         Jobban vagy már? – szorítottam meg kezem a párom.

-         Igen – bólintottam – Milyen pizzát rendeltél? - étvágyamat sajnos még nem nyertem vissza, de gondoltam megkérdezem.

-    A kedvencünket – lökött meg a vállával.

-    Ah, mindjárt behányok tőletek! - nézett oldalra a szőke, majd ijedten rám tekintett – Nem úgy értettem! – el kellett mosolyodnom rajta, de gondolataim még mindig nem akartak teljesen visszatérni, még mindig a régi barátom körül jártak. Egyszerűen idegesített az a tudat, hogy folyamatosan rajta járt az agyam, és ezt általában meg is szenvedem. Úgy tűnik, ez az ”elhagyom” terv nem jött össze. Más megoldáshoz kell folyamodnom, méghozzá ebédszünet után. Ki kell belőle szednem a válaszokat. Tudom, hogy nem véletlenül tért vissza…hozzám.

-    Ugyan miből gondolta, hogy én csak megjátszom, hogy hülye vagyok? –térített vissza Chace hangja. Erőltetetten elnevette magát, mint mikor valaki éppen nagyon tagadni próbál valakit. Azt hiszi, hogy nem tudjuk a kis titkát.

-    Nem tudom, haver, pedig te igazán sötét vagy – mosolyodott el csibészesen a barátom, mire a másik felháborodottan ejtette le az állát. Már éppen le akarta csapni, mire Riley belém csimpaszkodva motyogta azt, hogy Védj meg! Védj meg! Védj meg!, és én csak tűrtem.

∞

     

       Az ebédszünetnek már rég vége volt, mikor beestünk az iskola ajtaján. Szinte sprinteltem a szekrényemig, hogy kivegyem a dolgaimat. Ám mikor megállhattam volna előtte, valaki megelőzött. Rögtön lelassítottam. Éreztem, hogy még az az egy szelet pizza is fel kíván jönni, amit leerőszakoltam a torkomon, amikor a szemeim közé nézett. Nagyokat nyelve odaálltam elé. Szabályosan remegtem, bármelyik pillanatban eleshettem volna, de a gravitáció még tartott annyira, hogy ne sikerüljön. 

  Felnéztem rá. Abba a nagy csillogó látószervekbe, amik akkor aggodalommal, és meglepettséggel csillogtak. Erőt vettem magamon. Most vagy soha! 

-         Neked nem órán kéne lenned? – suttogta kérdését. Perpillanat nem igazán érdekelt az angol, válaszokat akartam.

-         Valld be Conor, mit művelsz te velem? – vontam kérdőre. Valami megcsillant a tekintetében, talán félelem, de egy másodperccel később szeme értetlenségről hazudott.

-         Miről beszélsz? Nem tudom, hogy miről beszélsz – túl erősen tagad, ez szinte elárulja, hogy tényleg köze van valamihez. És én ki is fogom deríteni, hogy mihez – Semmi közöm a te fura szokásaidhoz – Közelebb léptem hozzá.

-         Ó, igen? Akkor kérlek, elmondanád, hogy miért álmodok folyamatosan rólad? Miért lesz fekete a szemed, nekem miért lesz fehér? Miért nem lehetek normális, miért kell nekem ez az idióta pánik betegség? Elmondanád miért ájulok el, ahányszor csak hozzám érsz, és miért érzek füst szagot? Miért hallok sikolyokat? Miért óvsz úgy, mintha a legértékesebb dolog lennék a világon?-  A kérdések csak úgy ömlöttek belőlem, miközben a beszélgetőtársam arc kifejezése ijedtebbnél ijedtebbre váltott át. A végén egy nagy levegőt vett, és oldalra fordult. Gyengének éreztem magamat, ahogy ezeket a dolgokat bevallottam neki, és sírni lett volna kedvem. Az indokát nem tudtam volna megmondani, mert nem is volt neki. Egy ideig még figyeltem az arcát. Makacs volt és nem akart nekem válaszolni.  Meguntam. Táskámat erősebben szorítva, készen álltam arra, hogy lelépjek. Egy lépés, majd kettő, a harmadiknál még le sem tettem a lábam, de egy erős kéz kulcsolódott a csuklómra. Egyszerre öntött el a megnyugvás, és a félelem. Félelem az igazságtól. Ugyan eddig csak azt akartam hallani, de most megtántorodtam. Milyen borzalmas lehet a válasz, ha már ilyen dolgok történnek velem? Mindenesetre, ha tényleg válaszolni akar nekem, állok elébe. Nem lépek vissza. Nem léphetek vissza. Nem most, mikor ilyen közel vagyok a célom eléréséhez, és a dolgok megállításához.

-         Válaszokat akarsz? Rendben. Találkozzunk négykor a Parkban, ott ahol piknikeztünk! – suttogása után, elengedett, majd továbbállt. A folyosóra magány telepedett.

∞

   Bevallom rossz cselekedetem. Ellógtam az utolsó órát. Nem vagyok rá túl büszke, de azt se mondanám, hogy bánnám.  A válaszok fontosabbak voltak, mint a fizika. Gyalog indultam neki a hosszú útnak, miután Rileynak üzentem, miszerint ne várjon rám, előbb hazamegyek. Kezeimet összefűztem a melleim alatt, és bakancsommal egy lehullott falevelet rugdosva kezdtem bele a sétába. 

Mint minden alkalommal, mikor egyedül vagyok, a gondolataim szinte rohantak az agyamhoz, hogy lecsökkentsék annak a szintjét, és az őrületbe kergessenek. Ám ez a pillanat most más volt. Nem gondolkodtam sok mindenen, szinte semmin sem, csak azon az érdekes érzésen, ami maga alá terített. Lehet, hogy az izgalom volt az. Nem tudtam megállapítani. Az utcák csendben vártak a lépéseimre, a fák a szemem láttára akartak megszabadulni a leveleiktől. Szeptember végét írtunk, egy hét múlva már október. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan telik az idő.

  Fél óra gondmentes menetelés után elértem a park kapujáig. Egy mélylélegzetet véve kinyitottam, majd a köves útra léptem. Útközben arra emlékeztettem magam, hogy én akartam ezt az egészet, nem fordulhatok vissza, és sétálhatok el csak úgy. Erőt kell vennem magamon! Bármilyen durva az igazság maga, nem lehet rosszabb a tudatlanságnál.

  Eltartott egy kis ideig, míg odataláltam, de végül sikerült. Nem tudom, hogy mennyi idő lehetett, viszont a lényeg az, hogy Conor már ott várt. Közelebb lépkedtem hozzá, Ő egyre messzebb ment. Nem értettem, hogy mit akart ezzel. Elvállalta, hogy elmondja, mit tud, és most menekülne? Megálltam, nem volt kedvem a játékait játszani.

-         Kövess! – fordult hátra, hogy átadja a parancsot. Szó nélkül megtettem azt, amit mondott. Bementünk az erdőbe. Lepergett előttem a szörnyes álmom, majd a vezetőm szava csengett a fülemben. A rémálmok valóra válhatnak. Megborzongtam erre a gondolatra. Próbáltam kiűzni a fejemből, de egyszerűen nem ment. Egészen addig károsította az agyam, míg meg nem álltunk. Egy romos, borostyánnal benőtt ház tornyosult fölöttünk. Nem volt túl nagy, se nem túl kicsi. Egy réginek tűnt, és omlásveszélyesnek. Remélem nem…ó, dehogynem! Conor egyenesen az ajtóhoz lépdelt, és amint lenyomta a kilincset, be is ment. Körbenéztem, valami biztos pontot keresve, majd visszapillantottam az épületre. Átkozódva indultam el én is. Ahogy beléptem ismerős érzés fogott el, és tátva maradt a szám. Ez..ez…ez.

-         Üdv itthon, Faith Wood!