2014/12/24

08.) Angyallelkű

Ho Ho Ho Ho!
Boldog Karácsonyt!

Drágalátos olvasóim, innen szeretnék nektek virtuálisan kellemes ünnepeket kívánni és még annál is jobb szünetet! Kívánom, hogy minden álmotok az ajándékok kapcsán valóra válhasson, és, hogy örüljön a meglepetésének az is, akinek ti vetettek valami szépet. Remélem, hogy jól telik majd ez az ünnep számotokra, de tényleg! Hallgassatok All I Want For Christmas is Yout, faljatok bejglit és olvassátok el ezt a fejezetet! Kellemes olvasást és boldog karácsonyt – még egyszer, meg százszor – az én drága olvasóimnak!  
Majd' elfelejtettem. Köszönöm, hogy vagytok nekem, és hogy összehoztátok a 2300 nézettséget a blogon! Legszebb karácsonyi ajándékom!♥
Ari xx
Angyallelkű

  - Mi az, amire a legjobban vágysz? – Kérdezte Riley, miközben végigsimított a hajamon. Az elmúlt fél órában folyamatosan ezt csinálta, egyszerűen nem bírta abbahagyni a mellkasán fekvő fejem simogatását, amit nem is bántam, sőt! Imádtam. Néha egy-egy homlok csókkal jutalmazott meg, ami kinyírt. Egyik karom átdobtam a teste fölött, csakhogy közelebb húzhassam magamhoz, és könnyebben ölelhessem. Az illata teljesen elkábított, imádtam. Minden egyes centiméterét a testének.  A hangját, az ajkai ízét, és gyönyörű íriszeit, amiben öt órán keresztül akarok kalandozni, meg persze a jellemét. A gyengéd, mégis védelmező tulajdonságát. Ő az a fiú, akiről mindig is álmodtam, és ahányszor vele vagyok, rájövök arra, hogy mennyire szeretem őt. Édes Istenem, köszönöm neked eme égi csodát! 
- Egy cicára – lehunytam a szemeimet, hogy csak arra a mámorító illatra tudjak figyelni, ami neki van – Egy gyönyörű, kék szemű, fehér cicára.
- Szóval engem akarsz macskába – nem láttam, de szinte éreztem azt a szemtelen vigyort az arcán. Ennyit a meghitt pillanatokról. Felültem, majd hozzávágtam egy párnát.
- Hülye! – Nevettem el magamat, aztán visszatértem az eredeti pózomba. Egy ideig még csöndben feküdtünk ott, egymás lélegzeteit hallgatva, majd leendő férjem megszólalt.
- Tudod, apám szerint túl sokat vacsorázom nálatok, és azt gondolja, hogy alig voltál te még nálunk, szóval – most meg fogja tiltani, azt, hogy a fia velem legyen? Éreztem, ahogy a szívem repedezni kezd, a jó kedvem meg elszállni. Olyan volt, mintha a szavak letiportak volna, és a földön rugdostak volna. Sírni támadt kedvem, de még mielőtt kifolyt volna a könnyem, folytatta – Úgy gondolja, hogy ma el kell jönnöd hozzánk vacsorára. Vigyázz, mit mondasz, a végén besértődik! – a megkönnyebbültség olyan mértékben szántott végig a testemen, hogy majdnem összerogytam a súlya alatt. Újra megfogtam a párnámat, és elkezdtem azzal ütögetni.
- Te szemét! Hogy lehetsz ilyen? Nem szép dolog a frászt hozni a barátnődre! Te kis piszok! – Minden szónál rávertem egy nagyot, amit Ő nagy erővel próbált kivédeni.
- Akkor ezt egy igennek veszem. Tízre legyél kész! – Adta meg az utasításokat, majd kiszaladt a szobámból. Azt még hallottam, ahogy elköszönt Jennifertől, majd egy ajtó csapódást. Egy hatalmas vigyorral az arcomon dőltem vissza az ágyamra, az estére gondolva.  
  Ám még mielőtt meglátogathatnám kedvesem családját, meg kell ismernem a sajátomat, magammal együtt.  Ez a gondolat kissé nyugtalanított, és felfordította a gyomrom. Tudtam, hogy már elég sokszor gondoltam ezt, de nem hiszem, hogy ki fogom bírni bármilyen rosszullét nélkül. Legalább egy kicsit ki fogok akadni, érzem.
  Egy hatalmas sóhajjal körítve ültem fel az ágyamon, majd álltam fel, hogy neki leselkedjek a holnapi házinak. Ez csak még rosszabb érzést keltett bennem. Remekül értek ahhoz, hogy elrontsam a kedvem pár kusza gondolattal. Éljenek az agyszüleményeim! 
   A Riley által hozott jegyzeteket pakolgattam az íróasztalomon, mikor az egyik papír leesett. Leguggoltam érte, de ahelyett, hogy akadálymentesen egyenesedtem volna föl, a fejem búbja találkozott az asztal sarkával. Nem tudom, hogy előbb káromkodtam-e, és aztán adtam ki az ”áu” hangokat, vagy éppen fordítva, viszont azt tudom, hogy rohadtul fájt ez az ütközés. Az ütés pontját fogva csoszogtam ki a fürdőbe, hogy egy vizes törülközővel oltsam el fájdalmam. Jaj, csak ne legyen púp a helyén! Magamban, halkan elmormoltam egy fohászt, miközben a vizes rongyot raktam a fejemre, majd belenéztem a tükörbe.  A szemeim ismételten fehér gyémántokként ragyogtak, ám most nem estem hátra a meglepődéstől.
   Már tudom, hogy mitől van. Na, jó, nem igazán, de legalább tudom, hogy nem evilági ez a dolog. Nem, mintha ez a gondolat megnyugtatna, sőt. Még mindig nem hiszem el, hogy tényleg létezik ilyen, és, hogy én is benne vagyok. Megrémít, nem is kicsit, de ez van. Nem tudok kilépni belőle, vagy elfelejteni az egészet. Az lehetetlen lenne.  Ám minden lelkiállapotra ártalmas dolgot kivéve, izgalmas is. Hiszen, kivel esne meg az, hogy találkozik az Őrangyalával? Tuti, hogy az osztályomban én vagyok az egyetlen, akivel ez megesett. De a szemeimhez visszatérve. Tényleg meg kéne kérdeznem, hogy mitől olyanok, amilyenek. Fel kéne írnom a képzeletbeli listámra. 
  Visszasasszéztam a szobámba, ahonnan 2 óra múlva kiléptem, miszerint mindent tudok. Persze, ez nem jelentette azt, hogy alaposan bemagoltam mindent, sőt! A matek házit csak félig értettem meg, a kémiát egy fintorral az arcomon raktam félre, a törihez meg hozzá sem nyúltam. Igen, jól gondoljátok. Kitűnő tanuló vagyok, a legjobb az osztályban.
   Nagy tanulmányi kutatásaim elvégzése után a nappali felé vettem az irányt, ahol édes kis húgocskám szórakozott a kockák dobálásával. Jó párszor eltalálta édesapját is, aki nem reagált erre semmit, csak tűrte. Még sem kezdhet el üvöltözni egy 1 éves kislánnyal.  Lehuppantam mellé, majd kivettem a kezéből a távirányítót.  Ma reggel sajnos eltávolította a televíziót a szobámból. Nem mintha annyit használtam volna, de hiányzik. Végig feküdtem a kanapén, a lábamat az ölébe rakva, majd bekapcsoltam az MTV-t. Éppen a Faking it ment rajta. Már teljesen belemélyültem, mikor Dean felszólalt.
-   Hey, ez nem gyerekeknek való, kapcsolj csak el!
-   17 éves vagyok, nem gyerek – háborodtam fel. Még hogy gyerek, pff. Ez felér nálam egy sértéssel.
-   Phoebe –ra gondoltam. Na, kapcsolj csak el! Lehetőleg valami sport csatornára.
-   Meg még mit nem! Nem fogok én a semmiért rohangáló embereket nézni! – Ezzel a lendülettel ráültem a kapcsolóra.  Hiába próbálta megszerezni, nem sikerült neki. Elhárítottam a lopási kísérleteit. Ám mikor már a képébe röhögtem volna, miszerint HAHA EZT MEGSZÍVTAD!, megfogta a lábamat, és elkezdte csikizni a talpamat. A hirtelen jött viszkető érzéstől, és a meglepődéstől, hogy ilyen gusztustalan módszereket alkalmazott, leestem az eddigi fekhelyemről. Egy kockától nem messze értem földet, ráadásul, amint ezt Phoebe meglátta, rögtön rajtam kötött ki. Apja, ahogy ezt észrevette, hangos nevetésben tört ki, anyja pedig kinézett a felségterületéről, azaz a konyhából.
-   Hogy titeket nem lehet egy percig se a magatokra hagyni, ez nem igaz! Olyan, mintha három kisgyerekem lenne pedig tudomásom szerint, csak egy van – mondta kissé szemrehányóan, majd lányát és a távirányítót felkapva ment vissza a királyságába.  Persze az utolsó lépéseknél, még visszafordult, hogy meghallgassa férje Nem én kezdtem! kifogását, amivel nem igazán foglalkozott.
  Pár percig csöndben ültünk, miközben a fekete képernyőjű tévét bámultuk. Ezt a rettentően zavaros csendet én törtem meg méghozzá egy eléggé fontos kérdéssel.
-  Ma Riley meghívott magukhoz vacsorázni. Elmehetnék? – Elővettem a legaranyosabb, legbocisabb szememet, miközben kiskutya képet vágtam.
-  Ha estére haza jössz, nyugodtan – rántotta meg a vállát. A boldogságtól a nyakába ugrottam, és nyomtam egy hatalmas puszit az arcára. Visszaölelt, de miután megunta ezt a gyönyörű pillanatot, elvált tőlem. Oka nem volt, csak kifogása, miszerint nagyon közel állok ahhoz, hogy megfojtsam. Megforgattam a szemeimet, és felálltam mellőle.
   Az órára pillantva rájöttem, hogy már csak 1 órám van arra, hogy felkészüljek a Conorral való találkozásra. Felszaladtam az emeletre, hogy ruhát váltsak, megfésülködjek, és átgondoljam azt, hogy biztos elszeretnék-e menni. Kis betojiként mindig visszahátrálok, tudom. De egyszerűen nem vagyok képes egyenes döntés hozni ezen a téren, és ez már nagyon idegesít.  Viszont akármennyire is vagyok döntésképtelen, mindenképpen el kell mennem hozzá, nincs más választásom.
  Egy mély, nyugtatónak szánt levegőt véve vettem fel a pulcsimat, majd az ajtóhoz vágtatva egy köszönéssel léptem ki azon. Ismételten belélegeztem az oxigént, és lassan kifújtam. Eléggé lehűlt már a levegő, így visszaszaladtam egy vékonyabb kabátért. Kezeimet zsebre dugva indultam el hosszú utamra.
    A sétálást kihúztam a listáról, inkább a tömegközlekedést választottam, amivel 10 perc alatt sikeresen odaértem, a kb. 45 perces gyaloglás helyett. Viszont túl korán volt még, mikor leszálltam a buszról. Én buta, elkezdtem aggódni, ahelyett, hogy eszembe jutott volna az, amit Conor mondott tegnap. Ő mindig ott van mellettem, akkor ér Ő oda, mikor én is, és erre csak a ház felé vezető út felénél jöttem rá. Képzeletben jól fejbe vágtam magam, majd meg is bocsájtottam hülye gondolatomnak, mivel még mindig hozzá kell ezekhez szoknom, ami el fog tartani egy  ideig.
   Mikor a romos házhoz értem, Conor már ott volt. Persze, hogy ott volt, velem jött. Nagyban mosolyogott, gondolom a butaságomon. Képzeletben jól vállba csaptam, de élőben, csak egy halk Sziát mormoltam el.
-   Mehetünk? – Nyújtotta a kezét felém, mire én összeráncolt szemöldökkel néztem rá.
-   Hová is pontosan? – Kérdeztem vissza.
-  Oda, ahol minden elkezdődött – mondta sejtelmesen, majd hozzátette – Útközben pedig felteheted a kérdéseidet, tudom, hogy vannak. 
- Vagy egy tengernyi, igen – válaszoltam pár perc múlva, miközben próbáltam a legközelebb maradni hozzá. Szinte rohant előre, én meg ballaghattam utána.
- Mond csak! – Kiáltott hátra. Leszakadt faágakat kerülgetett nagyban, szinte ugrált körülöttük.
- Először is várjál meg! Nem vagyok olyan gyors, mint te – meghallgatta kívánságom, és bevárt, viszont, amint mellé értem ismételten belekezdett gyors vágtájába. Szemet forgatva hagytam a dolgára, miközben a kérdéseken gondolkodtam. Nem igaz, hogy pont akkor nem jutnak az eszembe, mikor kéne! Ez idegesít, nagyon. Pár perc agytorna után kiböktem az első kérdésemet – Szóval. Mikor azt mondtad, hogy mindig ott vagy mellettem, akkor tényleg mindig mindig? Mármint, még akkor is mikor én…- nem tudtam befejezni a mondatot, inkább választottam az elpirulást. Kissé kínos erről a dologról beszélni, főleg egy fiúval. Egy fiúval, aki az Őrangyalom.
- Igen. Ott vagyok, mikor könnyítesz magadon, és még akkor is mikor mások könnyítenek rajtad – oké, fehér arcbőröm piros színben égett. Szó szerint. Nem kellett tükör ahhoz, hogy megállapíthassam, hogy mennyire égek kívülről. Conor viszont tök normálisan kezelte a helyzetet, ám zavaromat kissé feloldva mondta ezt – Nyugi, egyiknél sem nézek oda.
- Hát ez igazán nyugtató, mostantól nem mehetek el úgy vécére, hogy ne érezném azt, hogy figyelnek – hangosan felnevetett, szinte beleremegett az erdő. Ja, hogy elfelejtettem megemlíteni? A kis ház már eleve az erdő közelében állt, ami nem volt túl bizakodó, sőt, kirázott tőle a hideg, de az a tény, hogy egyenesen az a fák sokaságának közepe felé sétálunk, hát Isten óvjon minket, mindentől, ami gonosz, és nem evilági – Egy másik kérdés. Ha te tényleg az őrzőm vagy, miért nem szerzel a családunknak egy kis pénzt? Mondjuk 100 dolcsi nagyon jól jönne nekem.
- Az Őrangyalod vagyok, az a dolgom, hogy megvédjelek, nem az, hogy kisegítselek pénzügyileg.
- Megvédeni, tényleg? És hol voltál akkor, mikor 13 évesen hanyatt vágódtam a görkorimmal? – kérdeztem felháborodotton, kezeimet a mellemen összekulcsolva. Megállt, és visszafordult.
- Nem úgy védelmezni! Inkább mondom azt, hogy megóvlak a károst dolgoktól, mint a nagymennyiségű alkoholfogyasztás, drogok, lopás, gyilkosság, és tetoválás – az utolsó szó kissé meglepett.  A kezem akaratlanul is a tarkómon lévő szárnyaimra kúszott. Tavasszal csináltattam őket, csak úgy, semmi jelentés nélkül. Azt gondoltam, hogy jól néznek ki rajtam, és miért ne varrassam ezt magamra. Így már kicsit ironikus, hogy pont ezt választottam ki magamnak.
- Tetoválást? – kérdeztem vissza félelemmel a hangomban. Ha ez az egyik a az általa felsorolt főbűnöknek, akkor én…Nem! Ne is gondolj erre!
- Igen. Mikor Jerome Agnolotirailleur egyfajta tintaként csöpögtette bele a démon vérét a sebébe, ezzel megátkozva a vérvonalát, az felért vagy 455115 tetoválás készítésének a fájdalmával, ezért tiltott, mert meg leszel akkor átkozva. És igen, tudom, akkor nem végeztem túl jó munkát, de bankot még nem raboltál, szóval van remény.
- Ha már a démonos bigyónál tartunk, akkor megkérdezem. Neked azért nincs szárnyad, mert nem vagy teljesen angyal? – hangzott el a harmadik kérdés is a számból.
- Nem. Pontosabban, igen, de ennek sem köze sincsen a démonokhoz. Eleve nem vagyok teljes mértékben angyal. Mármint ember sem vagyok, de ah – lehajtotta a fejét, majd egy mély lélegzetvétellel együtt összeszedte a gondolatait – Szóval. Vannak az Angyalok, nem az ŐRangyalok, hanem a simák. Nekik van csak szárnyuk és a leghatalmasabb erejük. Az én fajtámat, pedig lehet ”fél angyalnak” is nevezni, mivel erőnk sokkalta kisebb, mint az övékké, sőt még az angyallelkűeknél is. A mi kapacitásunk a védelmezés határain kívül teljesen kifullad, mivel csak ez a feladatunk. Tehát ezért nincsen szárnyam. De még mielőtt megszólalnál. Nem azért vagyok ”fél angyal”, mert vagy az apám, vagy az anyám ember volt, nem. Az erőm nagysága miatt. Érted? – Válaszul kissé bizonytalanul bólintottam. Kissé túlbonyolította az egészet, de megvan, hogy miről beszélt. Egyedül csak az angyallelkű mivoltára nem jöttem rá, habár eléggé nyilvánvaló jelentéssel bírt.
- Utolsó kérdés. Mennyire szép Riley őrangyala? – a kérdéstől kissé megmerevedett, és olyan hirtelen állt meg, hogy majdnem neki ütköztem. Pár centi választott volna el tőle.
- Öm..nem tudom. Az angyalok nem tudják megérezni a fajtájuk tagjainak a jelenlétét. Amúgy meg...minek kérdezed? – A mondat első felénél megköszörülte a torkát, és úgy válaszolt.
- Csak, hogy tudjam, hogy még véletlenül se jönnének össze – rántottam meg a vállam. Conor ismételten hátrafordult, csakhogy felhúzhassa a szemöldökét – Mi van? Tudod mennyi könyv szól erről? – nem mondott semmit, inkább csak hangos, hasfogós nevetésbe kezdett.
- Reménytelen eset vagy! – karolt át, majd elkezdett maga után vonszolni.
  20 méternyi sétálás és csend után egy kisebb földútra tévedtünk, még pár lépést mentünk, mikor Védelmezőm megállt. Szomorúan sóhajtott, majd elkezdte a szemét törölgetni. Könnyezett. Nem tudom, hogy mitől kezdett el sírni, de nekem szenvedést okozott ilyen összetörten látnom Őt, ám minél közelebb lépkedtem hozzá, annál jobban éreztem a fájdalom és a vesztés súlyát a szívemben. A mellkasomhoz kaptam. Borzalmas volt, szinte kínzott. Legszívesebben levetettem volna magamat a földre, annyira fájt.
- Conor! – nyújtottam felé a kezem, mert nem bírtam tovább. Bármelyik percben összecsukhattam volna. Kipirosodott szemekkel fordult felém, és rögtön elkapta a felé nyújtott végtagomat. Magához rántott, olyan erősen, hogy milliméterek nem tudtak volna elválasztani minket. Karjai közt rögtön megnyugvásra leltem.
-   Itt vagyok, foglak, nyugi! Én is éreztem. Mindent. Nemcsak azért, mert össze vagyunk kötve. Ez a hely ezt hozza ki belőlünk. Itt mind a ketten elvesztettünk valamit, ami fontos a számunkra – összekulcsolta az ujjainkat, és hirtelen megvilágosodtam, de nem a legjobb értelemben.
   Egy feketére égett kocsi állt az út mellett. A lélegzetem elállt. Azt hittem ott rögtön rám támad a pánikroham. A kezemet a szám elé tettem. Elborzadva néztem a maradványok illúzióját. Minél közelebb voltam az eszméletvesztés szakadékjához, Conor annál jobban szorított magához. Ő elfordította a tekintetét, inkább nem nézte Őket.
  Az a sok látomás a füstről, és a tűzről, a sikolyok, melyek még mai napokig a fülemben csengnek, mind ide vezettek. Ide, ahol a szüleim az életüket vesztették.
   El akartam szabadulni, és elfutni innen, de a testemet körül ölelő karok nem engedték. Sírva fakadtam, nem bírtam tovább érzelmileg. Annyi minden játszódott le bennem, hogy azokat még Conor sem tudná számon tartani.
  Conor a vállaimnál fogva magához ölelt, olyannyira, mint eddig még senki, soha. Fejemet a mellkasába temettem. Szapora levegővételei miatt, hamar rájöttem, hogy Ő sem tudta visszatartani a könnyeit.
  Ott álltunk egymást ölelve, miközben kölcsönösen próbáltuk megnyugtatni a másikat kisebb sikerekkel. Pár perc múlva, elváltunk, és letörölgettük a könnyeinket. Lábam remegett az enyhe sokktól, amit kaptam, szerintem a beszédem sem lenne valami tökéletes, de legalább túléltem ezt a traumát.
   Az árvaházban is megmondták, ha egy gyerek szülei úgy halnak meg, hogy a pici még egyáltalán nem emlékezhet rájuk, az kisebb fájdalmat fog nekik okozni, habár az az érzés, mikor rájössz, hogy emlékeid alapján, szinte nem is ismerted a családodat, az kiábrándító, és elszomorító.
  Még mindig Conor kezét szorítottam. Felnéztem rá. Még mindig összetörten nézett valamit a háttérben. Próbáltam ráfókuszálni, de nem találtam semmi érdekeset. Nem is kellett megkérdezném, hogy mit néz, már mondta is a választ.
-   Látod azt a kihalt törzsű fát innen pár lépésnyire? – Mutatott a távolba. Szemeimmel követtem a kezét, egészen addig, amíg meg nem állt. Megtaláltam. Nem messze volt egy kisebb, elkorhadt, lombnélküli növény. Szegénykém elég ramaty állapotban volt – Ott, azon a helyen veszítettem el a lelkem egy részét. Ahányszor erre a helyre gondolok, mindig nehezebben fogom vissza a démoni énem.
-  De várj! Hogyha a Lélekvadászok miatt elvesztetted a lelked, az hova szállt? – A választól, amit kaptam kissé nagyon meglepődtem.
-   Beléd. 
-  Hogy mi van? – feleletétől majdnem seggre estem, és ebben segített volna remegő lábam is – Belém? Belém? Ez meg mit jelent?
-   Azt, hogy azon a brutális éjszakán Angyallelkű lettél, de beszéljük ezt meg a házban.
  Az idő visszafelé repült. Úgy éreztem, mintha 2 percet sétáltunk volna, de az 10 perc lehetett, vagy több. Még mindig nem voltam benne biztos, hogy az a ház tényleg biztonságos-e, de akkor és ott nem érdekelt. Válaszokat akartam, méghozzá azonnal. Majdnem feltéptem az ajtót, mikor beléptem. Éreztem, ahogy beleremeg a ház, ami a frászt hozta rám. Mikor Conor is betette a lábát, a ház a romos állapotából hirtelen az illúzió verziójára váltott, ami egy kicsit megnyugtatott. Az előbb érkezett leült mellém.
-  Látom, hogy nagyon izgatott vagy, ezért kezdjük is – kezeit a térdére tette, és ökölbe szorította. Hogy ez mire volt jó? Remek kérdés – Szóval. Miközben a szüleid az életükért harcoltak, addig én kimenekítettelek a kocsiból, és ahhoz a fához bújtam, amit mutattam neked. Viszont, mikor a szüleidet legyőzték, engem kezdtek el keresni. A legnagyobb szerencsétlenségemre, megtaláltak. Ott voltál a kezemben, mikor elkezdték összetörni a lelkemet, hogy betehessék abba az átkozott palackjukba – itt az előttünk lévő asztalba csapott, ami miatt az illúzió villogni kezdett, majd újra helyreállt – Viszont a kis ártatlan tested beszívta a lelkemet, és az ezáltal kapott erőddel leverted az összes vadászt. Így lett belőled Angyallelkű.

2 megjegyzés:

  1. Drága Ari!

    Bocsánat, hogy csak most tértem fel a blogodra, de ugye még tart a vizsgaidőszak, és próbálom a maximumot nyújtani. Remélem, nem neheztelsz rám emiatt. Nagyon imádtam a fejezetet, az elején bírtam Riley megjegyzését, hogy őt akarja a lány csak macskában. :) A vége ismét érdekes lett, izgalmas volt olvasni, ahogy Connorral beszélgettek és mi mindent tudhattunk meg ez idő alatt. :) Számomra mindig tudsz új dolgot mutatni, nagyon jól írsz, titokzatosan, mégis sokat sejtetően. Egyszerűen imádom (ahogy téged is kedves névrokon!). Csak annyit tudok még hozzáfűzni, hogy folytasd hamar! Ha gondolod, nálam is van fent új rész, olvasd el bátran.

    További meseszép estét kívánok neked!
    Puszi, Arika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Arika!

      Igazán semmi gond, a lényeg, hogy itt vagy. Egy vizsga fontosabb, mint egy fejezet egy blogon, így teljesen megértem.
      Köszönöm szépen a dicséretet, igazán jól esett. Hát igen, a következő rész is az ilyen dolgokról fog szólni, meg még egy jó pár :)
      Köszönö, ezerszer is köszönöm (én is téged, drága névrokon). Igyekszem még a héten, vagy a jövőhét elején meghozni. Igenis! :)

      További sikerekben gazdag vizsgaidőszakot kívánok!
      Ari xx

      Törlés