2015/01/13

09.) Törött lélek

Tisztelt egybegyűltek!

Azért gyűltünk pont ma össze, hogy megünnepelhessük az én két bétám és legjobb barátom 17. születésnapját! ÉLJENEK ŐK! ELŐRE ÉS UTÓLAG IS BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT NEKTEK! Szóval ezért van az, hogy nem pénteken raktam ezt ki, hanem most. Nincs más mondani valóm nektek, csak az, hogy jó olvasást! Ja meg az, hogy hamarosan 2600 MEGTEKINTÉS. NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM!  TI VAGYTOK A LEGJOBBAK!

Törött lélek

Mirrors
  Angyallelkű.
  Angyallelkű?
  Angyallelkű.
  Ezt az egy összetett szót kóstolgattam, és próbáltam felfogni a rám vonatkozó jelentését, de mindenféle távpont nélkül ez a feladat a lehetetlenség peremén lógott lefelé a mélybe. Imádom azt, hogy mikor már azt hiszem, hogy semmi sem tudna meglepni, olyan dolgot tudok meg, amitől a világom a feje tetejére tudna állni, de tényleg. Ez a kijelentés is, miszerint én egy Angyallelkű vagyok.
Angyallelkű.
  Oké, ezt ideje lenne befejeznem. Megszokhattam volna már, hiszen, amit az elmúlt hét során megtudhattam a saját múltamról felér egy ilyen hírrel. Ha ha ha. Nem. Ez a hír örökké megváltoztathatja az életemet. Nem, mintha a többi nem következne be változással, de ez valószínűleg hatalmassal fog. Csak először meg kéne tudni, hogy mit is rejt ez a szó valójában.
-   Oké, és ez mit is jelent? – ajkaimat összepréselve vártam a válaszát. Egy mély levegővétel után, ki is mondta.
-    Hogy a testedben van a lelkem egy része, ezáltal természetfeletti erőket kaptál.
  Azt hittem, hogy ott szédülök le a padlóra. Úgy éreztem, mintha a föld egy erős rázkódással szakadt volna be alattam, ráadásul az eredeti helyéről letépett ég a súlyával a fejemen tuszkolna még lejjebb a végtelen repedés aljáig.  A gyomrom vagy háromszor cigánykerekezte végig a belsőmet, amitől hányingerem támadt. A kobakom is megfájdult, mert egy képzeletbeli gonosz lény azt verte, de jó erősen. Legszívesebben lecsaptam volna, de hát megmozdulni sem bírtam. A test hőmérsékletem eléggé leesett, pedig a házban nyárias idő volt, ahhoz képest, hogy a helységben egyetlen meleget adó test sem volt. Megborzongtam, és remegni kezdtem. Helló, újra rosszullét, remélem, tudod, hogy attól függetlenül, hogy hiányoztam neked, ez az érzés nem kölcsönös. A pánik lassan próbálta átvenni a gondolataim felett az uralmat, de nem engedtem neki. Legalábbis próbáltam, de az elűző lökést Conor erős karjai adták meg, amelyek a megmentésem utána luxus börtönükbe zártak.
   Kezei közt megnyugodhattam. Érintése, lágy simogatása a pánik betegség ellenszerének számíthatna, vagyis csak nekem. Nemrégiben még teljesen kiverte nálam a biztosítékot az, hogy ilyen hatással van rám, de most rájöttem, hogy imádom ezt a védelmező tulajdonságát. Nem csoda, hogy ilyen volt, mivel ő a Védelmezőm.
-    És…lézert tudok kilövellni a gyémántos szemeimből, vagy mi? – kérdeztem pár perc ölelkezés után. A kérdésem hallatán elvette tőlem karjainak melegségét, és a térdére könyökölve temette arcát a tenyereibe. Mélyet sóhajtott kínjába, majd eddig fejét takaró kezeit ökölbe szorítva használta kobaktartónak.
-  Ugye, ezt te sem gondoltad komolyan? – kérdezte reménykedve, habár jól tudta rá a választ. Egy aranyos mosollyal próbáltam elrejteni hülye kérdésem arcomra kiülő érzéseit – Tudom, hogy még csak most csöppentél bele ebbe a világba, de ilyen kérdést feltenni…Ez kifejezetten fájt – a szívére tapasztotta mancsát, majd tényleg kiült azt a bizonyos fizikai fájdalom az arcára. Pontosabban csak a béna megjátszása. A bicepszébe bokszoltam, mire hirtelen odakapott.
- Jól van, na! -  vágtam be a durcit. A lehető legmesszebbre húzódtam tőle, majd kezemet melleim alatt egymásra rakosgatva dőltem hátra, és ereszkedtem le róla. Halk nevetést hallottam egy kicsivel közelebb, mint reméltem, majd egy fenék kanapénak való súrlódását, és még mielőtt felnéztem volna, tudtam, hogy ki ült el a helyéről.  
-  Elfelejtem ezt a botrányosan hülye kérdést, és inkább megválaszolom azt, amire valójában ki akartál lyukadni. A szemeidre. Az, hogy azok gyémántosan csillognak annak az oka, hogy az én lelkem van benned, meg az, hogyha hozzád érek. Nálad van lelkem egy kis része, tehát mikor én és a ”belsőm” találkozunk, attól a szemed felragyog, ha nem tudom kontrollálni magam. Eddig még publikusan ez nem fordult elő, de jobb az elővigyázatosság – annyi szünetet sem hagyott, hogy feltehessem a kérdésemet, rögtön folytatta – Ha már az érintésnél tartunk, gondolom, azt is szeretnéd tudni, hogy miért leszel rosszul, ahányszor csak hozzád érek. Nos, ez a rosszabbik, démoni énem miatt van. Fájdalmat okozok neked, mert a démonok gyűlölik az Angyalokat és az hozzájuk hasonlókat, azaz téged is. Mivel te nem vagy olyan erős, mint a teljes angyalok nem tudsz nekik ellenállni, így könnyen megkínozhatnak, persze nem leszel tőle nagyon súlyos állapotban, csak rosszul leszel tőle. Tudom türtőztetni magam, de néha elfelejtem, sajnálom, meg mondjuk hatalmas erőfeszítésbe telik nem megpróbálni megölni téged, de semmi gond, olyat tényleg sosem tennék. Megígérem – utolsó mondatában lévő ígéretét nyugtatásnak szánta, de egyáltalán nem segített, sőt. A tény, hogy képes lenne megölni megrémített, de nagyon. Mély levegővételeim egyre jobban gyorsultak és egyre kevesebb oxigént tartalmaztak magukban, ám még mielőtt ez az érzés eluralkodhatott volna rajtam, Conor megfogta a kezem, és összekulcsolta az ujjainkat. Más esetben már régen pofán vágtam volna, miszerint nekem barátom van, akit tiszta szívemből szeretek, de Ő az őrangyalom volt, nem egy sima, normális barát, akivel közel kerültünk egymáshoz – Tudom, most teljesen rád ijesztettem, de bármilyen borzalmas is, ez az igazság, el kell ezt fogadnunk. Itt nincs olyan, hogy megszoksz, vagy megszöksz, mert ez ellen nem lehet mit tenni. Te olyan vagy, amilyen, én olyan vagyok. Lehet, hogy nem a legjobb, de legalább nem olyan szar, mint gondolnád – a mondata végén rám mosolygott, azzal a gyilkos mosolyával, amivel háromszáz tucat lányt is kinyírhatna, de Ő mégis itt van velem, és nemcsak azért, mert ez a dolga, nem. Azért, mert védelmező ide vagy oda, ténylegesen törődik velem. Lehet, hogy butaságokat hordok össze, de én ezt érzem.
 - Mivel jár az, hogy én angyallelkű vagyok? – kérdeztem rá pár perc múlva, miután befejeztem a kezével való játszadozást.
- Szerintem nagyon tetszeni fog az, amit most elmondok – kacsintott, majd folytatta - Te, mint angyallelkű nagyobb erővel rendelkezel, mint én, aki őrangyal, de ezt, ha remek memóriával rendelkezel, tudod. Szóval. Azzal az erővel, amit kaptál több dologra is képes vagy, de azok kissé veszélyesek rád, és az emberekre nézve, vagyis azokat inkább nem mondanám el, mert még a végén kipróbálnád Mandy Lipthic-en – az alaptalan vádolása miatt karon csaptam a szabad kezemmel – Tudom, hogy igazam van, de mindegy. Hol is tartottam? Ja, igen. Az őrangyalok tudnak a védenceik gondolataiban olvasni, és az elméjükben járni, na ez az angyallelkűeknél is ugyanígy van, azt kivéve, hogy ők képesek bejárni közel 7 milliárd ember elméjét is, azaz mindenkiét, és szó szerint bejárni. Hát nem szuper? – igazából fogalmam sem volt, hogy mit is érezhetnék. Eddigi 17 évemet úgy éltem le, hogy teljesen normálisnak hittem magam, erre egy héten belül kiderült, hogy: őrangyalok, és démonok nemcsak filmekben és egyéb kitalált dolgokban léteznek, a szüleimet megölték az angyalvadászok, én pedig beszívtam az őrangyalom lelkét, ami által angyallelkűvé váltam, aki képes mások elméjében mászkálni. Kihagytam valamit? Nem hinném.
- Hány hozzám hasonló van még a világon? – kérdését kikerülve kérdeztem rá másra, ami talán nem fog annyira megrázni, mint a többi.
- Nem tudom, de minden országban van maximum kettő. Tessék kiszámolni! – Utasítását meg sem hallva kérdeztem valami mást.
- Fontos neked ez a ház, hogy állandóan idehozol?
- Igen, és tulajdonképpen neked is az lenne, ha vissza tudnál emlékezni az árvaház előtti időkre. Ez az a hely – itt jelentőségteljesen körbe mutatott -, ahol leélted életed majdnem első két évét – meglepődni sem volt időm olyan gyorsan mesélte tovább eme ház történetét – Miután sikeresen megszöktünk a vadászok elől, ledőltem a ház tövébe, és teljes kétségbeesésbe estem, miszerint hogy foglak egyedül felnevelni? Nem akartam, hogy egy olyan pici gyerek máris árvaházban végezze, azt meg főleg nem, hogy idegen kezekbe kerülj. Ahogy ott ültem, és gondolkodtam, eszembe jutott az, hogy egy bizonyos ideig velem maradhatsz, mármint az én gyermeki gondozásom alatt lehetsz, ebben a kis kunyhóban. Miután betörtem az ajtaját, megalkottam a tökéletes otthont számunkra, ahol soha senki nem tud minket megtalálni. Itt tanultál meg járni, itt mondtad ki az első szavaidat, amikre máig emlékszem, itt tettél meg mindent, amit egy fél és két év közötti gyerek megtehet. Így nevelkedtél 1 és fél évig, aztán úgy döntöttem, hogy ideje, hogy jobb kezekbe kerüljél. Így lett az árvaház az új otthonod. Persze, ott sem hagyhattalak egyedül. Legjobb barátoddá váltam egészen addig, amíg Deanék el nem vittek onnan.
- Ha egész végig mellettem voltál, miért nem maradtál velem véglegesen? – szóltam bele, mielőtt megint egy másik témára tért volna rá.
- Tudod, van az az időszak, amikor magadra kell, hogy hagyjalak. 13 éves korodban jelentkeztek nálad az angyallelkűség első tünetei. A pánikbetegséget is arra foghatod, meg a barátok nélküliséget. Ez az időszak egészen mostanáig tartott. Azért vagyok most itt, hogy megtudhasd, hogy miért is történnek furcsa dolgok veled. Eddig nem szabadott tudnod, ne kérdezd, hogy miért, én sem tudom, de ez a szabály, amit kötelező betartanom.
- Különben? – kérdeztem rá pár perc emésztés után. Mérges fejet vágott, de fogalmam sincs miért. Talán a démoni bensője miatt, sőt biztosan, hogy a miatt lett hirtelen dühös. 
- Különben elveszik a lelkemet, és én nem lehetek többé veled – ijedt arcomat látva folytatta -  Bizony, megtörténhet. Sőt, ha te a Pokolba jutnál, amit erősen kétlek, akkor is a lelketlenség lesz a bűnöm – nagyot sóhajtva hajtotta le a fejét, azért, hogy lenyugodhasson, majd lassan felhúzta – Bocsánat, csak tudod ezek a buta érzések. Legszívesebben még azt az ajtót is kiszedném a helyéről, hogy aztán kettétörhessem.
- Semmi gond. Tudom, hogy ezek nem a saját érzéseid – kezemet a vállára téve kezdtem el simogatni. Nagyon aggasztott, és elszomorított ilyen töröttnek látni. Nem érdemelte volna meg ezt a sorsot. Nem kellene most velem szarakodnia, ha nem tűnt volna el a lelke bennem, nem kellene most az érzéseivel dacolnia, ha nem támadtak volna ránk azok az idióta vadászok. Mintha a démon átköltözött volna belém olyan hamar terített le a méreg. Kezeim ökölbe szorítottam, és legszívesebben belevágtam volna az asztalba. Conor megérezte ezt, és átölelt. Szorítása kiűzte belőlem az ördögöt, de a helyébe sajnálat, és fájdalom került.
- Ideje lenne hazatérned, és készülődnöd, nem gondolod? – Mondata végénél elmosolyodott, majd elvált tőlem. Felállt, és a kezét nyújtotta. Egy vigyorral az arcomon elfogadtam jobbját, amivel segítette a feltápászkodásomat. Összefűztem az ujjainkat, mire felém fordította kunkori vigyorát – Tudtommal neked barátod van – az a vonal az arcán szívdöglesztőből huncuttá változott, mire megszorítottam kiskacsóját.
- Nem te mondtad azt, hogy mi egyek, és ugyanazok vagyunk?
- Igazad van – bólintott.
  Megvárta, míg a busz bekanyarodik az utcába, majd a kezemet elengedve tűnt el a szemem elől. Először megijedtem, aztán fejbe vágtam magam a butaságom miatt. Minél hamarabb megszokom, annál kevesebb mentális fájdalmat okozok magamnak a hülyeségeimmel.
  Conort a szobámban láttam meg legközelebb. Mintha már ott várt volna, amiről tudom, hogy aligha lehetséges, mondjuk, minimális tudásom mellett ki tudja, hogy mi az elvégezhető és mi nem?
- Azt a cuki fehér ruhádat vedd fel a vacsorára! – motyogta csukott szemmel. A mondat végén csücsörített, majd csókos hangokat adott ki. Hozzávágtam a kabátomat, majd a cipőmet. Kinyitottam a szekrényemet, hogy azután a ruha után kutassak, amit ő ajánlott. Meg is találtam. Kihúztam a többi közül. 
- De hát kint lesz az egész hátam! – forgattam meg az adott öltözéket magam előtt. Valóban csinos darab volt, az egyik kedvencem, de ezt nem majdnem októberben kéne hordani.
- Akkor majd egy atlétát veszel alá, de mindenképpen ezt kell viselned! – kelt fel, hogy utána a ruháim között fancsali képpel nézelődjön. Ki is húzott egy fehér trikót, majd a kezembe adta.
- Miért akarod annyira, hogy ezt vegyem fel? – kérdeztem rá.
- Mert ebben vagy a legszebb.
Nem tehettem róla, de a szám és a fülem közötti távolság kezdett megszűnni.


  Az Agnotraill családdal töltött idő kellemes csalódást jelentett számomra. Persze már többször is találkoztam a tagjaival, de még nem igazán volt részem egy családi vacsorában velük. Max, Riley apja máris lányaként kezelt, ami igazán jól esett. Egyedül Lola csőrét csípte, hogy én ott vagyok, de ez senkit sem érdekelt.
 Először féltem belépni a házukba az álmom után, de úgy tűnt senki se akar megölni. Ez alól ismételten az előbb említett boszorkány a kivétel. Az a lány semminek sem örül.
- Olyan gyönyörűek ma a csillagok – ébresztett fel a bambulásomból szerelmem. Egy-egy bögre forró csokival a kezünkben, pokróccal az ölünkben ültünk kint egyedül – na, jó nem, de Conor jelenlétéről mindenképp el akartam akkor feledkezni - az elő teraszukon, és az éjszakát néztük. A hold fénye bevilágította az egész utcát, mindent tisztán lehetett látni olyan szinten ragyogott a nála kisebb égitestek között.
  Valóban lélegzetelállító volt a látvány, élvezet volt nézni, de közel sem volt annyira szép, mint a mellettem ülő személy, ahogy az éjszakai égben gyönyörködött. Emlékeim közé küldtem ezt a pillanatot, hogy még öreg korunkban, mikor már ráncos és pocakos lesz, ilyen módon tudjak rágondolni. Ahogy kék szeme a csillagok ragyogásával vetekszik, és szája enyhe mosolyra húzódik, mikor fejét felém fordítja. Éreztem, ahogy ajkaim kiszáradnak, és csókja után vágyakoznak. Ó, édes istenem.
  Kérdését meg sem hallva tapasztottam össze a szánkat. Nem volt az a csók se szenvedélyes, se tüzes. Édes volt, és szeretettel teli. A szívem ritmusa gyorsabbra váltott, ahogy kezét nyakamra simította. Lágyan kóstolgatta ajkaim, mintha most csókolna meg először. Meghaltam belülről. Nem akartam elválni tőle, de a tüdőm oxigént követelt. Homlokomat az övének döntöttem.
- Annyira szeretlek – suttogtam. Milliméterekre volt tőlem, mégis egy kilométernek hatott a szememben.
- Én is téged – orrainkat összesimította, majd magához húzott még egy csókra. 

2 megjegyzés:

  1. Drága Ari!

    Nagyon örültem, mikor láttam, hogy meghoztad a következő fejezetet. A dátumot nem mertem megnézni, hátha túl későn tudtam feljönni a blogodra, és nem akarok milliószor bocsánatot kérni, ha elkéstem. Azzal nyugtatom magam, hogy elfoglalt mivoltom miatt nem tudtam feljönni. Na de a lényeg, hogy nagyon tetszett a fejezet! :) Számomra az volt a legjobb jelenet, amikor Faith a gyémántosan csillogó szemeiről kérdezett. Connortól ismét megtudhatott új dolgokat, tetszik, hogy mindig valami újdonsággal állsz elő. Köszönöm az élményt, amit a fejezet olvasása közben éreztem. A vége is tökéletes volt, teljesen odaképzeltem magam a lány helyébe, ahogy a csillagokkal teli égbolt alatt ült összebújva a szerelmespár. Romantikus és idilli lehetett.
    Még annyit szeretnék írni, hogy kíváncsian várom a folytatást. Remélem, hamarosan olvashatom. (Én is feltettem a következő részt, kíváncsian várom a véleményedet. Valamint írtam e-mailt is.)

    További csodálatos napot kívánok!
    Puszi, Arika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Arika!

      Nagyon örültem, mikor megláttam, hogy írtál véleményt. Nyugodj meg, nem késtél, és amit mindig elmondok: a lényeg az, hogy itt vagy.
      Nagyon örülök neki, és köszönöm, hogy írsz, bearanyozod vele a napom. Hát igen, nekem is kéne egy olyan csodálatos barát, mint Riley.
      Igyekszem :)

      További gyönyörű napot neked!
      Ari xx

      Törlés