10.) Harmadik év

Drága Kupidók!

Tudom, tudom, tudom. Nagyon sokat késtem, amit nagyon röstellek, de ahogy szokták mondani a SIMS nagyúr. Nagyon sokáig be voltam zárva abba a világba, amit nagyon sajnálok, de tényleg. Aztán múlthéten megembereltem magam, és megírtam egy WORD-ben 8 oldalas, kissé nagyon nyálas, nagyon romantikus(?) fejezetet kiengesztelésképpen. Remélem nem fogjátok túlságosan nyálasnak találni. Jó olvasást, és további szép valentin/szomabti napot, kinek mi tetszik!     

Ari xx

Harmadik év

Heard in songs on the radio, love is what makes the world go round 
(Playlist)

    Az a mondás járja, hogy az idő csak úgy repül, hogyha a társaságod is remek, és el kell nektek mondanom, hogy ez a bölcsesség nagyon is igaz. A naptárat rengetegszer kellett már megpörgetni, hogy ehhez a héthez érjünk. Ezalatt az idő alatt semmi különleges dolog nem történt azon kívül, hogy megtudtam, hogy Conor a semmiből is elő tud tűnni, ezzel a frászt hozva rám.  

  Erre tökéletes példa az, amikor egyedül voltam otthon, és éppen a nappaliban lévő képeket rendezgettem, mire Ő csak úgy hopp előbukkant, aminek hála nemcsak a szívroham látogatott meg, de még a képet takaró üveg is eltört, vagy az, amikor egyedül, utolsóként maradtam a tesi öltözőben, Ő meg előtűnt a nagy semmiből. Ebben az esetben is majdnem elvesztettem a szívem működésének normális ritmusát, de legalább Ő is kapott egy cipőt a gyomrába. Hiába tagadja, tudom, hogy élvezi ezt az egészet, látom azon a huncut mosolyán, amit mindig akkor vesz elő, mikor látja rajtam a hókuszpókusza miatti reakciómat. A harmadik ilyen eset után, amiről semmi kedvem beszámolni, megígértettem vele, hogy nem fogja többé ezt elkövetni, csak akkor, ha nem élvezetből csinálja. Beleegyezett, de attól még nem fogok benne teljesen megbízni. Túl sunyi Ő ahhoz, hogy ne csinálja ezt többet.

  Amióta tudom az igazat, nem menekülök el tőle, nem taszítom el magamtól sőt, inkább próbálok a közelében maradni, ami igazság szerint nem nehéz, hiszen Ő mindig mellettem van, aminek a legtöbbször nem örülök, mert a hülyeségeivel fájdítja a fejem. Nem lehet vele ép ésszel bírni. A lányok még mindig a nyálukat csorgatják utána, ami kezd viccessé válni. Látni, ahogy minden randi meghívást elutasít, és ezzel összetöri a lányok szívét, na az fenomenális. Legszívesebben arrébb tolnám őket, a képükbe kiabálva, hogy Ő csakis az enyém, de mivel ott van Riley, az elég furán hatna. Ja, igen Riley.

Eleinte még nem igazán kedvelte azt az ötletet, hogy egy másik fiúval lógok, aki nem az Ő rokonai közül való, de miután Conor agyon dicsérte a focizási technikáját, már nem zavarta a srác jelenléte, de attól még nem váltak puszi pajtásokká.

 Ha már hős szerelmesemnél járunk…

- Conor – álltam meg előtte. Boci szemeimmel próbáltam elbűvölni, de semmi reakciót nem váltott ki belőle.

- Mi az? – nézett le rám. Ha már egyszer Ő a férfi tükörképem, nem kéne egy magasnak lennünk? Eléggé frusztráló, hogy egy fejjel kisebb vagyok nála, és ki kell törnöm a nyakam ahhoz, hogy az íriszeibe tudjak nézni.

- Tudom, hülye kérdés, mivel te mindenhova követsz, akarom mondani, mindig velem vagy, de azért megkérdezem. Elkísérsz ruhát vásárolni? Pontosabban segítenél ruhát választani? – egy levegővel elhadartam az egészet, így ha akarná, se tudná megérteni, ha átlagember lenne. Te jó ég, ez még mindig nagyon fura számomra.

- Ugyan miért? – nyögött fel hangosan. Tipikus fiú. Megforgattam a szemem, majd, meglöktem a vállát.

- Tudod te azt – Fogtam magam és elmentem. A szekrényemhez vezető út igen hosszúnak számított, mivel a első emelet legvégéből kellett átgyalogolnom a földszint legvégére. Azalatt az idő alatt Conor végig utánam koslatott a válasz után kutatva, amit nagyon is jól tudott. Hiszen az Őrangyalomnak mindenről tudnia kell, ami velem történik, nem?

- Faith – elkapta a csuklómat, és megszorította. A szédülés hirtelen kapott el, hogy majdnem elestem. A tüdőmből kiszökött a maradék levegő is, és nem engedte, hogy helyettesítsem. Nekidőltem az egyik szekrénynek. Conor, ahogy megérezte a fájdalmamat, elengedett. Fellélegeztem. Mellém dőlt, arcát a kezébe temette. Idegesen szívta be az életet adó oxigént, majd miután kissé lenyugodott felém fordult – Annyira sajnálom – suttogta. Megráztam a fejemet.

- Semmi gond, nem a te hibád – válaszoltam halk hangerőn. Enyhén megrázott ez az élmény.

- Amúgy igen, elkísérlek ruhát vásárolni – győzedelmesen rámosolyogtam, majd miután eltávolodtam a faltól, újra a szekrényemet vettem célba, ahol életem legfontosabb férfije állt vigyorogva. 

  A lépteim akaratomon kívül gyorsabb tempóra váltottak, míg el nem értem Hozzá. Megfogta a kezemet, majd közelebb húzott magához. Orraink összesimultak, és én nem tehetem mást, elmosolyodtam. Úgy viselkedett, mintha legalább két napja nem látott volna, pedig alig egy órára váltunk el. Egy gyors puszit nyomott az arcomra.

   - Milyen volt a kémia? – Vigyorgott rám, miközben egy kézzel próbáltam feltörni a szekrényemet. Az a vacak kód, mindig elfelejtem.

  - Unalmas, milyen lehetett volna? – Tettem fel a költői kérdést, majd egy segítségért kiáltó pillantást vetettem rá. Felsóhajtott, és két jól irányzott ütéssel kinyitotta szekrényem ajtaját. Hálám jeléül megpusziltam.

   -  Amúgy a kódod 457216524. Csak mondom – szemtelenül rám vigyorgott, mire rácsaptam a felkarjára.

  -  Akkor most ahelyett, hogy a szádat jártatnád, fogd meg a táskám! – És ezzel a lendülettel a kezei köze vágtam az előbb említett tárgyat, aminek a súlya alatt, majdnem lecsüccsent a popijára. Gonoszul elmosolyodtam, majd kivettem a spanyol cuccomat –MuchasGracias! – Elvettem tőle a dolgokat, majd elkezdtünk sétálni a terem felé. Összefűztük az ujjainkat erre a rövid sétára, mivel megint el kell válnunk egy óra miatt. Mindkettőnk órarendjében a nyelv a következő, ami neki a franciateremben, nekem a spanyolban fog lebonyolódni. Nekem rövidebb volt az utam. Az ajtóban megálltunk, és elbúcsúztunk a másiktól.

      A Pokol kapuján belépve Conor már a helyemnél integetett. Oda tipegtem mellé, majd leültem.

  -  Tanultál a dolgozatra? – Foglalt helyet mellettem – Vicceltem, tudom, hogy nem. Fontosabb volt az, hogy a fiúddal skypeolj mindenféle buta dologról.

     Felé fordítottam a fejem, és amolyan Hagyj élni! arckifejezéssel ajándékoztam meg.

  -  Fogd be! – forgattam meg a szemeimet, miközben előhalásztam a tolltartómat a táskám mélyéről. Miért kell mindig olyan alul lennie? – Különben is – szólaltam meg. A fejemet már majdnem elnyelte az a kisebb bőrönd – fogadjunk, hogy te sem tanultál.

  -  *Esto no es tan seguro – Válaszától megdöbbentem. Olyan gyorsan vettem ki a feneketlen szakadékból a buksimat, hogy azt egy strucc is megirigyelné. Meglepettségemben egy hang nem jött ki a számon, csak hápogtam ott, mint egy hangtalan kiskacsa. Őrangyalom nem tett mást, csak jót nevetett rajtam és a reakciómon.

   -    Hogy…? – Ennyi tudott kiszökni a hangszálaimból.

  -  Tudod, mivel én Őrangyal vagyok, úgy születek, hogy minden nyelven tudjak beszélni, és meg is értsem azokat, ezzel növelve a biztonságod.

  -  Remek, akkor majd a hasznodat fogom venni, mikor kimegyek Olaszországba – gondolkodtam hangosan.

 -  Eddig nem Görögországba akartál elmenni nászútra Rileyval? – Csibészesen elmosolyodott. Elegem volt már belőle. Reggel is, ahogy felkeltem, már a képembe dobálta a számára szórakoztató, engem enyhén szidó szavait, ma meg ahányszor találkoztam vele, mindig volt egy olyan poénja, ami szerinte vicces, szerintem meg nem, szóval, már eléggé kikészített idegileg.

  -    Ha téged megütnek, az nekem is fáj? – Kérdésemre választ adva rázta meg a fejét – Akkor jobb, ha befogod, mert még el talállak ütni a fájó pontodon – erre a kijelentésemre elnémult, és egészen délutánig egy mukkot sem hallottam tőle. Hála az égnek.

∞

   Péntek délután volt. Az utcánk kongott az ürességtől, a hideg októberi időjárás miatt. Hihetetlen, hogy ennyi idő alatt mennyire megváltozott az időjárás. Egyik héten még a nyár utolsó szelei simogatták a fák ágait, most pedig a tél rideg, katonás lélegzetei parancsolják le a maradék faleveleket is a növényt szépítő koronáról. Őszintén megmondom, nekem kissé hiányzik az itteni mozgás. Hiányzik azoknak a kisgyerekeknek a hangja, akiket, az anyukájuk vigyázva vezetett el az óvodába, és azoknak a hangja, akik csak úgy néha-néha elmentek az ablakom alatt iskolából menet. Fura volt ez a csend, rettentően az volt, pont ezért dugtam a fülhallgatót a fülembe, és tettem a hangot maxra. 

- Little black dress what’s your favourite song? – énekelgettem egyik kedvenc dalom sorait, miközben könyveimet pakolgattam jobbra, balra. A rock üvöltött a fülemben, így nem is érzékeltem semmit se a külvilágból. Csak onnan tudtam, hogy kornyikálok, hogy mozgattam a számat. Megfogtam a legvaskosabb könyvemet, és lassúztam vele. Ha már senki sem hívta el a könyvek báljába. Hátat fordítottam a polcomnak, ami miatt majdnem szívrohamot kaptam. A könyv kiesett a kezemből, mázli, hogy nem a lapította ki a lábam, mert egy természetfeletti erő ott tartotta.
  A szívem majd’ kiugrott a helyéről, miközben Conor egy elégedett mosollyal nézte végig a jelenetet. Utálom, mikor,hipp-hopp, felbukkan valahol. Most például az íróasztalom tetején. Kezem a mellkasomhoz szorítva öltem meg gondolatban.
- Ezt tudtommal már megbeszéltük, nem? – Néztem dühösen a szemeibe, amik csibészesen csillogtak.
- De, csak tudod olyan vicces, mikor meghalsz az ijedségtől. – vigyorgott rám – Meg az, amikor a Harry Potter kötetekkel táncolsz. Na, az haláli! – Szépen lassan leeresztette az előbb említett könyvsorozat hatodik részét – Mázlid van, hogy jók a reflexeim, különben most kórházban lennél! – Dorgált meg. Megforgattam a szemem, majd visszatettem a könyvet a helyére.
- Miattad kerültem volna oda! – Akadtam ki, majd megráztam a fejem. Szép kis Őrangyalom van mondhatom! Valószínűleg meghallotta a panaszom, mivel felháborodott képet vágott, de inkább nem szólt semmit.
- Indulhatunk? – Mondta, majd kinézet az ablakon.
- Persze, mindjárt, csak felveszem a kabátom – az utolsó szavam után a szekrényemhez léptem, majd miközben kutattam, valami az eszembe ötlött – Nem lesz furcsa Jennek, hogy te hirtelen csak úgy megjelensz a szobám ajtajánál?
- Nem hiszem, mivel illúzió én, pont most csöngetett be hozzátok – ezzel el is tűnt. Mondanám azt, hogy meglepődtem, de nem, vagyis inkább csak próbáltam nem azt tenni. Édes Istenem, meg fogom én ezt valaha szokni?
  Megráztam a fejem, majd kabátommal a kezemben lépdeltem ki a szobámból. Conor már a konyhában beszélgetett Jennel. Örökbefogadó anyám remek beszélgető partnert fedezett fel benne, így ahányszor a fiú itt van, mindig elveszi tőlem egy-két sztori erejéig. Eddig nem zavart, sőt örültem is neki, hogy ennyire bírja a fiút, de mivel most sietnék, igazán idegesítőnek találtam. Szerencsére kishúgomnak is volt egy-két mondanivalója, ami egyet jelentett azzal, hogy Éhes vagyok, aggyá’ kaját!, így könnyen el tudtunk indulni. Jen még megölelgetet, adott pár dolcsit, majd a lányához sietett.
  Lassan kisétáltunk Conor kocsijához, pontosabban én rohantam, ő pedig battyogott mögöttem. Fura volt látni, hogy egy olyan járművet vezetett, ami négy kerekű volt, és valami takarta a fejünket is. Már megszoktam, hogy mindig mindenhova biciklivel jár, de úgy tűnik, hogy ez most megváltozott.
- Hova tűnt a sportosságod? – Kérdeztem szemtelenül, miután Ő is helyet foglalt a vezetőknek szánt ülésen. Nem volt valami fullos kocsi, mint amilyet az ember elvárna egy gazdag hapek gyerekétől, de nem is volt rossz. Válaszul csak egy ronda vigyort kaptam.
- Tudod az Őrangyalok segge is befagyhat ilyen időben, főleg, ha ruhát kell vásárolniuk.
- Persze, okolj csak engem! Így is úgy is végig kellett volna nézned, ahogy felpróbálom a boltban lévő összes ruhát, szóval ne panaszkodj. Az pedig, nem az én hibám, hogy nincs jogsim –durciztam ki a lelkemet is.
- Ó, dehogynem! – Az arca felragyogott az emlék miatt, majd szépen lassan elröhögte magát azon, hogy mennyire leszerepeltem az autóvezetési vizsgámon. Azért remélem Mrs. Henricks már nem haragszik rám a virágai miatt.
- Kösz, ezt el akartam felejteni!
- Ha nem akarod, hogy felelevenítsék a múltad legsötétebb árnyait, ne kezdj el hazudni! – Nem válaszoltam semmit, csak feltekertem a rádiót. Ma már nem is tudom hanyadjára hozott ki a sodromból. Ha ez így megy tovább, leütöm. Szerencsére értette a célzást, és teljes csöndben ülte végig a plázához vezető utat. Fura volt. Ma már másodjára maradt csukva a szája a közelemben. Ez nem igazán jellemző rá. Vajon ennek is köze lehet ahhoz az énjéhez? Kiröhögtem ezt a gondolatomat. Ugyan már, ezt nem sehogy sem lehetne arra fogni.

Mostanában állandóan ezen gondolkodom. Vajon milyen tulajdonságokat, tetteket nevezhetek az Ő esetében démonságnak, és milyen cselekedeteket tesz annak érdekében, hogy visszatartsa a benne lévő vadállatot, és mikor fog az kitörni belőle? Azért ez ironikus. Az Őrangyalom, aki arra esküdött fel, hogy megvéd engem bárkitől és bármitől, bármelyik pillanatban rám ugorhat és kinyírhat. Mily’ derűs gondolatok.

  A kocsi vezetője elfordítva a kormányt tért be a pláza parkolójába, ahonnan egy szabad hely keresése után, vetettük bele magunkat a pénteki csúcsforgalomba.

  Velem igazán rossz lehet elmenni vásárolni. Minden boltot végig kell járnunk, hogy megtaláljuk a tökéletes ruhát, mivel ahányszor találok egyet, mindig az jár a fejemben, hogy mi van, akkor, ha van ennél szebb, és ennél jobb, ami csak arra vár, hogy megvegyem, ezért gyakran nem jutok semmire, de ez most másképp lesz. Meghatároztam, hogy melyek azok a boltok, ahonnan a legtöbb ruhám származik, és elhatároztam, hogy azokba megyek csak be. De ez az igen alacsony szám bővült eggyel, majd kettővel, aztán ott kötöttünk ki, hogy a bevásárló csarnok legutolsó butikjába tartottunk. A nap mindeközben a horizont alá bukott, Conor meg kissé nyűgössé vált, amit nem csodálok. Végig kellett néznie, ahogy minden ruhát felpróbálok, lebénázom, majd átöltözök. Ám, ez most megváltozott, mikor egy gyönyörű kék ruhában léptem ki a próbafülke függönye mögül. Azonnal felkapta a fejét, szemei vad csillogásba kezdtek, és ha tudta volna elfüttyentette volna magát. Az álla a padlót súrolta, miközben én próbáltam nem elpirulni. A szemeimet le sem vettem a ruháról. Lehet, hogy kissé beképzelten fog ez hangzani, de tökéletesen állt rajtam. Ott szűkült, ahol kellett, és éppen annyit mutatott, hogy ne lehessen útszélinek nevezni.

-         Ez lesz az – suttogtam magam elé csillogó szemekkel, és elképzelve Riley arcát, mikor ebben meglát.

∞

   Másnap a gyomromat sav helyett pillangók telítették be, amiknek szárnycsapkodásai engem is egyre magasabbra vittek, szinte alig álltam a lábamon már, annyira izgultam. Egész reggel fel-alá mászkáltam, és fel-felröppentem a boldogságtól. Három éve. Három éve, hogy megismerhettem azt a kék szemű angyalt, aki még a mai napig sem hagyott el, pedig kaphatott volna nálam jobbat is. Három éve annak, hogy végre nem kell egyedül rónom a suli folyosóit, és annak, hogy megízlelhettem, hogy milyen is az igaz szerelem.

   Azt mondják róla, hogy ez az érzés csak egy fellángolás, hamarabb elmúlik, mint gondolnánk, és ha szerencsések vagyunk, akkor abból szeretet alakul ki, nem pedig utálat, vagy ami rosszabb, a nagy semmi, de ez ránk nem igaz. Ugyanolyanok maradtak az érzéseim, mint mikor bevallottam neki őket, és remélhetőleg vele is ugyanez történik. A mi szerelmünkről könyveket lehetne írni, olyan fergeteges.

 Még a mai napig emlékszem, arra, hogyan történt minden. Mintha csak tegnap lett volna az, hogy kimentett a Büntetés unalmas zónájából. Életem legszebb napjait és perceit köszönhetem neki, amiért örökké adósa leszek.

  Megszólalt a csengő, én pedig egy másodperc töredék része alatt felálltam az ágyamról. Megigazítottam a ruhámat, majd a falra lógatott tükrömben megnéztem a sminkemet. Reggeli idegességemben, vagy hatszor csináltam meg újra, és még most sem találom tökéletesnek, de remélem, hogy Rileynak tetszeni fog.

  -  Gyönyörű vagy – jelent meg Jen az ajtómban, majd elém lépett, és megölelt – El sem hiszem, hogy ilyen hamar felnőttél – könnyek jelentek meg a szemében, amit igyekezett elrejteni előlem. Érzelgősen elmosolyodtam, majd megszorítottam a kezét. Édes Istenem, csak ne kezdjek el én is sírni! Mintha meghallotta volna ezt a mondatomat, mert abbahagyta az érzelgést, és kikísért a szobámból, mintha ez lenne életem első randija, pedig nem.

A pillanat, amit akkor átéltem mesefilmbeli volt. A lány lassan kisétál a hálójából, és mikor megáll a fiú előtt, látja a szemében a csillogást, mire szégyenlősen lehajtja a fejét, majd az érzéstől kivirulva nézz újra a fiúra, akinek még a lélegzete is elállt, akárcsak a szava. Csak nézi a lányt, akit magában a világ legszebb nőjének könyvel el, és csak gyönyörködik a látványban, míg a lány apja meg nem köszörüli a torkát, ami miatt vissza kell térniük a valóságba.

Riley egy kicsit elszégyellte magát, majd egy lágy Sziával köszöntött. Ugyanolyan halkan köszöntem vissza, félve attól, hogy megtöröm ezt a gyönyörű pillanatot. Lassan mellém sétált, és megvárta, míg karjaimat karjába zárom. Még mielőtt kiléphettünk volna az ajtón, Dean megállított minket, elmondta a saját szabályait, majd ellazulva, kissé meghatódva kívánt nekünk remek estét. Riley mosolyogva rám nézett, majd kacsintott egyet, mire arcom ismét vörösebb lett az átlagosnál.

A bejáraton kilépve, lesietett a lépcsőn, hogy hercegként vezethessen le a három fokról. Mikor kezeit az enyémekbe kulcsolta, biztonságban éreztem magam. Mintha éppen a megfelelő helyen lennék a megfelelő időben. Hercegnőnek, sőt királynőnek éreztem magam mellette, Ő pedig az én királyomat játszotta a képzeletbeli birodalmunkban. Kinyitotta nekem a kocsi ajtót, majd miután mind a ketten beültünk, beindította a motort.

  A program az elmúlt három évben alig változott. Elmegyünk abba az étterembe, ahova minden ünneplés alkalmából járunk, majd elmegyünk sétálni egy kicsit a város kivilágított utcáin. Lehet, hogy mások egy idő után megunják ezt, de én sosem fogom. Minden vele töltött idő egy érték a számomra.

  Amint betértünk a Sebestian Pearl’s Queennevezetű törzshelyünkre, a tulajdonos boldogan köszöntött minket, és megkérte Pault a pincért, hogy vezessen minket a szokásos asztalunkhoz. Paul nagyon szívesen meg is tette, és miután leültetett minket gratulált a harmadik évünkhöz, majd hozta is az étlapot. Míg Riley azon gondolkozott nagyon hangosan, hogy mit is kérjen, én megnéztem a helyet. Nem sok ember lézengett ott, de nem is kevés.  Csak pár üres asztal volt az egész étteremben.

-Te mit kérsz? – Ébresztett felbambulásomból kék szemű, de nem szőke lovagom, mire csak ráböktem a választott ételre, mert a nevét nem tudtam kimondani – Oké, akkor nekem is az lesz.

  - Remek, így legalább nem tudsz csórni tőlem – állapítottam meg kissé hangosan.

  - Azt te csak hiszed! Gyorsabban eszek, mint te –kacsintott, majd visszahívta Pault, aki az üdítőinkkel együtt tért vissza. Mivel még túl fiatalok voltunk Amerikában a legális alkoholfogyasztáshoz, csak kólát kaptunk. Leadtuk a rendelést, és míg az meg nem érkezett nevetve nosztalgiáztunk az első együtt töltött évünkről.

  - És, amikor a lábad beleszorult a golflabda lyukba? – Finoman röhögve kortyoltam bele italomba, miközben a fejemben vagy harmincszor lejátszódott kétségbeesett vonyítása, mikor rájött, hogy nem tudja kihúzni.

  - Én legalább nem hajtottam keresztül egy sövényen – hatásszünet – hosszában – vágott vissza, mire még nagyobb mosoly volt az arcán.

  - Emlékeztess randi volt, annyi szent – jegyeztem meg, majd hozzátettem – meg kéne ismételni - Erre a kijelentésemre, pontosabban óhajtásomra felkapta a fejét, majd hatalmas sebességgel kezdte el azt rázni. Ezzel fejezte ki a nem tetszését az ötletemmel kapcsolatban, de a végén elnevette magát.

Egy ideig csak ültem ott, és néztem. Gyönyörű volt, szinte már természetfelettien. Az ember nem mindennap mondja azt egy férfire, hogy szép, de Ő az volt. A legszebb ember a Földön. Néztem, ahogy a mosolyráncok elérik a szemét, majd a száját két oldalra húzva alkot egy gyönyörű mosolyt csakis nekem. Szívem megtelt szeretettel, és én is ugyanezt tettem. Az asztalon pihenő kezemért nyúlt, majd összekulcsolta azokat.

-Nem is mondtam még, de csodás vagy. Nemcsak ma. Tegnap is az voltál, holnap is az leszel. Te vagy az én csodám – tartásom elvesztette egyenességét, szemeim pedig megnevesedtek – Nagyon szeretlek, és köszönöm neked ezt a varázslatos három évet. Még vagy ezret! - Nem tudtam visszatartani, elsírtam magam. Nem érdekelt a sminkem, vagy az, hogy hülyén fog az kijönni, hogy elsírom magam egy étteremben. Akkor és ott csak Mi léteztünk, senki más. Szívem boldogan, csordultig tele szeretettel dobogott a mellkasomban, amit egyszerre éreztem nehéznek, és roppant könnyűnek. Szinte repültem a vidámságtól, mégis sírtam. Sírtam, mert tudtam, hogy ilyen mikor az embert valaki tényleg nagyon szereti.

Riley jelképesen felemelte pezsgős poharát, amiben most Cola bugyogott, és várta, hogy mikor érintem hozzá az enyémet. Felnevetve tettem azt amit várt.

- Még vagy ezret! – Suttogtam el a szavakat utána, majd belekortyoltam italomba. Letettem az üveget, majd elkezdtem zsebkendővel letörölgetni az elkenődött sminkemet.

- Gyere ide! – Ült le közvetlenül mellém párom, majd magához ölelt.

- Nagyon szeretlek! – mondtam a vállába – Egy élet alatt nem tudnám neked megköszönni mindazt, amit tettél értem. Hogy kiemeltél a magányból, és hogy már három éve elfogadsz olyanak, amilyen vagyok, és mint védőm, mindig segítesz a bajban. Nagyon szeretlek, édes Istenem, köszönöm, hogy vagy nekem! – A szavak csak záporoztak a számból, miközben Riley keze fel-alá járkált a hátamon.

- Én is téged – belecsókolt a nyakamba, majd elengedett, de a kezei még mindig szorították az enyémet – Jut eszembe! Hoztam neked valamit! – Lehajolt, majd előhorgászott egy közepes méretű dobozt az asztal alól – Boldog évfordulót! – Nyújtotta át egy csók kíséretében. Próbáltam türelmesen kivárni, míg el nem érkezik hozzá a megfelelő pillanat, de nem bírtam várni. Levettem az ajándék tetejét, aminek az alján egy…plüss cica?

- Tudom, hogy igazi cicát akartál, de ha ennek megnyomod a hasát, akkor elkezd nyávogni, meg valami fura dorombolós hangot ad ki – megnyomta az előbb említett testrészét, mire a macska elég érdekesen szólalt meg – Így ni, így már majdnem igazinak számít, nem? – Hangja kissé kétségbeesetten hangzott, pedig nem volt oka rá. Igazából imádtam. Ha nem is az ajándékát, hanem a szándékát. Nem is emlékeztem eddig, hogy megemlítettem neki, hogy mire vágyom a leginkább, de ezek szerint Ő igen. Ugyan nem tudott valamilyen oknál fogva igazi cicát venni, de vett egy játékot, ami kissé röhejesnek hatna másnak, de nem nekem. Édesnek találtam.

- Imádom! – Elnevettem magam, majd adtam neki egy puszit. Megfogtam a táskámat, és én is átadtam neki az én tőlem kapott ajándékait, amik egy órát és egy képet rejtettek az első közös bálunkról, ami nem sokkal az első randink után volt.

   Élvezet volt nézni az arcát, miközben kinyitotta azokat. A boldogságot látni a szemeiben, majd a meghatottságot, amit soha az életben nem vallana be, de látszott rajta. Örült neki, ami engem is jó érzéssel töltött el. Mikor a boldogságtól felindulva magához ölelt, tudtam. Tudtam, hogy jó helyen vagyok itt a karjaiban, amelyben biztonságra és szeretetre találtam Akkor és ott csak ez számított. Biztonságban és szeretetben lenni.

*Ez nem olyan biztos