11.) Utazás az elme rejtelmeibe

Drága olvasók!

Tudom, tudom. Long time no see. Nincs kedvem magyarázkodni, csak azt mondom, hogy Bocsánat. Nemcsak titeket zavar a sok késés, engem is, higgyétek el. Próbálom időben befejezni, vagy legalább 2 héten belül, de nem megy. Valami mindig közbe jön, vagy nagy gyakran eltereli a figyelmemet. Remélem, meg tudtok nekem bocsátani, és elnézni ezt a nagyon nagy késést. Jó olvasást! 
Sajnálom az esetleges hibákat, de már nem volt kedvem átnézni. 

Ari xx

Utazás az elme rejtelmeibe

  Hason fekve lapozgattam jegyzetfüzetemet, egy üres lap után kutatva, miközben Conor megunva eddigi semmittevését, elkezdett fel alá mászkálni a szobában. Megállt, nézte a falat, majd a könyvespolcot, és miután azokat is unalmasnak találta, ott ácsorgott az ablaknál. Valamiért igazán érdekesnek találta ezt az esős tájat, ami az üvegen csorgó esőcseppekből és a szomszéd házának semmilyen, fehér falaiból állt, de úgy tűnik, hogy őt ez teljesen le tudta kötni. Ma kifejezetten csendes volt, úgy tűnt, mintha teljesen elveszett volna a gondolataiban. Nem tudom, hogy örüljek-e ennek, vagy aggódjak a fél-lelkiproblémái miatt. Mindenesetre nem igazán kérdeztem rá, úgy is hallja a gondolataimat, már rég válaszolhatott volna rá, de nem tette, és ennek szerintem megvan az oka, csak nem akarja tudatni velem.

  Conor állapot kutatását abbahagyva tértem vissza a dolgomhoz, ami annyiból állt, hogy a füzetembe firkáltam, miközben Ella Henderson Glow című slágerét énekeltem a rádióval együtt.

  Kezem sebesen járt a már kissé gyűrött, sárgás papíron, nem is gondolva arra, hogy valójában mit is firkálok. Ujjaimban lévő eszközömet ezúttal nem az eszem, hanem a szívem vezényelte, és mire véget ért a dal egy kész mű feküdt a kezem alatt, amire most az egyszer igazán büszke voltam. Mesteri vonások, remek kidolgozás, és az enyém. El sem hiszem, hogy képes voltam egy ilyen megrajzolására.

   Egy mosollyal az arcomon próbáltam finoman kitépni a lapot, amely majd a falamat fogja díszíteni, de csak azután, hogy megmutattam Rileynak, aki ezt a rajzomat inspirálta.

  - Ez meg micsoda? – Simítottam végig az alkarján, az inge levétele után, amin most egy fekete kard parancsolt tiszteletet magának. Először meghökkentem nagysága miatt, a csuklójától egészen a felkarja kezdetéig ért, teljesen beterítve a férőhelyét.

- Egy kard – válasza hallatán muszáj volt megforgatnom a szemeimet. Ő csak csibészesen elmosolyodott, amely utána rögtön idegessé változott – Tudod, ha már egy angyal van a közeledben, neked kell lenned a lovagnak, aki majd megvédheti őt – nem tehettem mást, elolvadtam az előbb elhangzott szavaitól, amivel a tetkómra utalt, és még véletlenül sem a kilétemre. Tudom, hogy ideje lenne elmondanom neki, de egyszerűen még én magam sem voltam képes felfogni, hogy mi is történt velem, nemhogy Ő. Megsimítottam az arcát, majd közelebb húztam magamhoz egy csókra, amit ő elmélyített és szenvedélyessé tett.

  Mire feleszméltem a visszaemlékezésemből, Conor már az ablakkeret helyett engem nézett nagy szemekkel, és elnyomott arccal, majd elém sétált. Megállt előttem, majd kivette a kezemből a lapot. Ellenkezni sem volt időm, olyan gyorsan történt.  Alaposan szemügyre vette, reakcióját pedig ügyesen elrejtette. Semmit nem lehetett leolvasni az arcáról, semmit. Ugyanolyan szomorkás arckifejezés ült mosolya helyén, amilyen ma egész nap. Felálltam én is, majd miután kikapcsoltam a rádiót, Conor elé lépdeltem.

- Tetszik? – Mivel még akkor sem reagált, mikor mellé értem, gondoltam jobb lenne rákérdezni.

- Ühüm, szép munka – motyogta, majd átnyújtotta – Megkérdezném, hogy mit ábrázol, de már úgy is tudom a választ.  

- Nem tetszel te nekem – dőltem neki az ágy keretemnek, majd alaposan végigmértem. Állta a tekintetemet, bár mikor felnéztem nem a legkedvesebb arcával találtam szemben magam, sőt! Összeszűkölt szemeivel ölni is lehetett volna. Kezeimet összekulcsoltam a melleim alatt, majd szemöldökömet felemelve kérdeztem rá – Oké, mégis mi a fene bajod van?

  Sóhajtott egyet, majd leszegte a fejét. Az eddig egymásba kulcsolódó kezeit lassan leeresztette, és közelebb araszolt. Nem ijedtem meg a hajszálnyi távolságától, pedig eléggé ingatag érzelmi állapotban lehetett. Igen, számoltam azzal, hogy bántani fog, de még akkor sem léptem hátrébb, mikor ez az eshetőség az eszembe jutott. Valószínűleg most jött volna az a dolog más emberek fejében, hogy Ő nem lenne képes bántani, de én nem ezt gondoltam. Igaz, Conor tényleg nem lenne képes megütni, megverni, vagy még rosszabbat csinálni velem, de a benne élősködő démon igen. Most már teljesen biztos vagyok abban, hogy Ő a hibás a rosszkedvéért, és a szívében lévő dühért.

   Egyik kezemmel megfogtam az övét, majd a másikkal az állánál fogva felemeltem fejét, csakhogy a szemembe nézhessen.

- Sajnálom, csak – sóhajtott egyet, majd egy gátat áttörő vízözön erejével, és gyorsaságával szabadultak ki a szavak a száján – Tudod, vannak olyan napjaim, amikor nehezebb visszafojtani a haragját, vagy a gyilkolási vágyait a démonnak. Sajnálom, de ez a nap is olyan. Szóval ilyenkor inkább, csak csöndben hagyom, hogy a gondolataim meggyilkoljanak, mintsem, hogy a szavakkal téged bántsalak. Azt nem bírnám ki – ahogy ott állt, és lenézett rám, olyan megtörtnek tűnt, olyannak, mint aki most zuhanna bele a szomorúság szakadékába, és én ezt nem bírtam ki. Látni, ahogy a démon belülről marcangolja, és tönkreteszi, hallani a levertséget a hangjában. Úgy állt ott, mint, akit meglőttek. Arcára kiült a fájdalom, és majd’ elbőgte magát.

   Egy lépést tettem felé, és karomat a felsőteste köré fontam, fejemet mellkasába temettem. Úgy kapaszkodott belém, mintha én lennék az a kiálló kis szikla, amely megmenti őt az esés általi haláltól. Majdnem összeroppantott erős karjaival, de nem zavart. Most Ő is egy törékeny porcelánbabának számított. Éreztem, ahogy könnycsatornája megeredt, és hogy annak esőcseppjei végiggurulva az arcán a pólómra esnek. Arcomat mellkasába temettem, és akkor jöttem rá, hogy mennyire alacsony vagyok hozzá képest. Éppen hogy a mellkasa közepéig érek, nem tovább. Hatalmasnak számított a közelemben, szinte óriásnak. Ahányszor beszéltem vele, csaknem kitörtem a nyakam. Ez a tény még jobban elszomorított. Ilyen magas, és izmos, mégis oly’ gyengének képzeli magát, pedig nem. Kívül is erős, de belül még jobban az. Hiszen egy démon rejtőzik benne, aki mindenáron meg akarja kaparintani a lelkét, Ő mégis ellent áll neki. Lehet, hogy vannak sebezhetőbb napjai, de az év legnagyobb részében egyenesen áll, nem hagyja magát legyőzni. Csak ezt Ő nem veszi észre.

  Éreztem, ahogy szorítása enyhül, majd lassan elválik tőlem. Karjai nélkül védtelennek érzem magam. Felnéztem rá, a szemében hála fénylett. Kezemet arcához helyeztem, és lágyan megsimogattam.

- Köszönöm – suttogta halkan, mire én csak bólintottam.

- Én köszönöm – ha nem az őrangyalom lett volna, nem értette volna. Tudja, hogy mire értettem ezt, így nem kellett megmagyaráznom azt, hogy ő sokkal többet tett értem az életem során, mit én őérte. Elmosolyodott, és leszedte a kezem az arcáról, hogy a tenyerébe zárhassa. A szoba rideg hangulata szinte 100°C-ot nőtt, mikor a vigyora napként jelent meg az arcán.

∞

- Kérdés – huppantam le Conor mellé a kémia terembe. A hirtelen súrlódás hatására, majdnem kiestem a padból, de sikerült megmentenem magamat. Valami miatt nagyon fel voltam pörögve. Szinte szökdeltem az egyik teremből a másikba, és kivételesen nem utáltam ma annyira senkit. Pattogtam, mint állat, szépen kifejezve. Kis incidensem után, alaposan körbenéztem, de senki nem látott semmit, abból, ami az előbb történt velem, és emiatt halkan elmormoltam egy hálát Istennek. Két hét múlva is azt hallgathatnám. Viszont padtársam, nem úgy tűnt, mint, akit érdekelne az állapotom, vagy az, hogy egy icipicire voltam attól, hogy az agyam kiloccsanjon a fejemből. De, nem gond.

  Lassan és bosszúsan fordította felém a fejét. Nem tűnt valami vidámnak, amit teljesen megértek. Még mindig mozog benne az a butus démonka, és állítása szerint most rosszabb, mint valaha. Túl emberivé tette. Nem tud olyan sokáig láthatatlan maradni, éhes, és fáradt egész nap.

- Aj, már megint? Már lassan egy hónapja tudod az igazat, és még mindig van olyan dolog, amit nem tudsz felfogni azzal a kis agyacskáddal? – ahogy kimondta, elkerekedtek a szemei, majd a szájára csapott.

- Először is, morcikám, nem kell ilyen gonosznak lenni. Másodszor durcumurci, nem mindennap történik meg az az emberrel, hogy megtudja, hogy azok a lények, amiket eddig csak könyvekből vagy esetleg filmekből, sorozatokból ismert valósak, és, hogy Ő is egy közülük, szóval nézd el ezt nekem, ha megkérhetlek. A kérdésem pedig így szólna. Említetted, hogy vannak, olyan képességeim is, amikről nem tudok, és tőled nem is fogom megtudni, de valaha azokra rá fogok jönni, vagy rejtettek maradnak előttem? És azok mivel függenek össze? – a mondandóm végét egy hatalmas levegővétellel lezártnak tekintettem, és vártam angyalkám válaszára, aki egy ideig eltűnődve vizslatta a táblát, majd felém fordulva ecsetelni kezdte a feleletet.

- Igen, rájuk fogsz jönni, de csak akkor, ha szükséges. Példaként tegyük fel, hogy bajban vagy. Akkor az agyad rejtett részéből előkerül az az egyik képesség, amiről eddig nem tudtál. De csakis akkor. Hiába mondanám el most neked, csak szükségesetén tudnád használni. Hogy mivel függenek össze? A megmentésed egyik eshetőségével. Vagyis, ha éppen vihar van, és téged üldöznek, az üldöződ könnyen kaphat egy kis áramütést a kezed által. De ez csak egy lehetőség, nem biztos, hogy te majd villámokat eregetsz.

- És mi a helyzet az elmés bigyóval?  Az, hogy működik? – a mondat végét szinte ki sem mondtam, mivel a tanár a maga komótos tempójában besétált a terembe. Mondjuk nem mintha, addig kiabáltam volna, vagy normál hangerővel beszéltem volna az én csodásan természetfeletti képességeimről, amikről igazából kussolnom kéne községi terülteken. De nem baj.

  Mrs. Crew hegyes orrát felfelé tartva sétált el a tanári katedráig, ahonnan minden alkalommal kiválasztotta aznapi áldozatát, akit Ő csak felelőnek nevez. Rosszul, és erősen kifestett szemhéjai alól vizslatta az osztályt, majd a szeme megállt Joshua-n, aki félelmében nagyot nyelt.

- Becker, jöjjön ki a táblához, és írja fel a réz csoport összes elemét, majd jellemezze azt, nevezze meg a vegyületeiket, és írja le azoknak a reakcióját! Van 2 perce – hogy nagyobb legyen mondandójának a hatása, ránézett az órájára.

   Nem igazán érdekelt az, ahogy Josh szenved. Inkább választ követelően böktem Conort oldalba.

- Az egy olyan dolog, amit nem lehet megmagyarázni, csak kipróbálni. Nem tudok róla sokat mondani, csak annyit, hogy olyankor mások elméjét látod magad előtt, vagyis azt a helyet, ahová el akarnak jutni, vagy amihez köze van a múltjukhoz. Egyszerre látod, pontosabban érzékeled azt, hogy Ő mit lát, és mit hall, de persze csak ha azt akarod. Találkozhatsz ott személyekkel, akiknek megfogva a kezét, láthatod, hogy milyen kapcsolatban állnak egymással, és vannak ott emlékek. Ennyit tudok – rántotta meg a vállát.

- És neked ez a nem sok? – húztam fel a szemöldökömet, és döntöttem oldalra a fejem. 

- Ahhoz képest, hogy az milyen nagy élmény lehet, az én tudásom, igazán csekély. De ha akarod, akkor órák után kipróbálhatjuk. Na?

- Rendben – egyeztem bele hatalmas izgalommal a hangomban. Most az egyszer nem féltem igent mondani, sőt! Nem is hezitáltam. Rögtön kimondtam, ahogy megkérdezte. Hogy miért? Mert ez végre egy olyan dolog, amitől nem kell halálra ijednem! Nem kell attól félnem, hogy azok a vadászok rám találnak és megölnek. Nem kell félnem attól, hogy Őrangyalom bármikor démonná változhat, és megölhet. Ráadásul milyen király lehet valakinek az elméjébe belépni?

- Négykor a szokásos helyen – már mondtam volna egy okét, de egy ördögi hang megállított, és a lelket is kiijesztette belőlem.

- Ebből elég, Joshua, maga nem tud semmit! Üljön vissza a helyére! – nem tudom, hogy az említett milyen képet is vágott valójában, de nem volt túl vidám – Salvet, úgy látom, maga nagyon szeret beszélni. Lássuk, hogy itt is képes lesz-e. Jöjjön ki! – aggodalom ült ki az arcomra, és félelem. Elsuttogtam egy Sok sikert! angyalomnak, miközben próbált kikászálódni a padból, de úgy tűnt nem kellett neki a jókívánságom. Úgy köpte-vágta az anyagot, mintha ő fedezte volna fel. A tanár álla is leesett, és Conor tökéletes felelete után, szóhoz sem tudott jutni. Jót vidultam hápogásain, miközben a fiút követte a szemével. Aztán miután padtársam visszatért, Crew alig láthatóan megrázta a fejét, és büszke, sznob hangján újra megszólalt.

- Jól van, ezt megússza egyes nélkül, de legközelebb egy szót se halljak magától! – aztán visszaült a helyére, és diktálta a tananyagot. Perpillanat nem igazán érdekelt a magyarázása, még mindig Conor lenyűgöző teljesítményének hatása alatt voltam. Csak ültem, és bámultam tátott szájjal. Azért mégis olyan anyagot kérdeztek meg tőle, amit nem lehet kirázni a kisujjból. De neki sikerült. Hogyan?

- Őrangyal vagyok, sok mindent tudok – kacsintott, majd belemerült a jegyzetelésbe.

∞

Az utolsó órákat hasfájásra vonatkozva ismét ellógtam, csakhogy időben odaérjek a találka helyszínére. Mondjuk tök mindegy, hiszen Conor így is – úgy is akkor ér oda, amikor én, szóval nem értem ezt az egész időpontos dolgot, de nem baj. Sétálás helyett, most a kevésbé szerethető tömegközlekedést választottam, de csakis azért, mert a popsikát fagyasztó hideg uralkodott odakint, ami miatt inkább pénzt pazarolok, és buszra szállok. Utálom a buszokat. Mindig tele vannak büdös emberekkel, akik még koszosak is. Ugyan csak 3 megállót kellett mennem a busszal, de egy nőnek olyan büdös hagyma szaga volt, hogy a parknál már öklendezve szálltam le olyan gyorsan, amennyire csak tudtam. Fogadni mertem volna, hogy Conor éppen mellettem állva röhögött rajtam, és az öreg néni undoromon. Megforgattam a szemem. Szinte hallom halk nevetését a fülemben.

  Parfümfújás után, elindultam a házunkhoz. Várjunk. Most tényleg azt mondtam, hogy házunkhoz? Megtorpantam. Ez fura. Mondjuk, logikus kijelentés lenne, mivel két éves koromig ott nevelkedtem az Ő felügyelete alatt. Ebbe a dologba nem mennék bele, mert még mindig hihetetlen elhinnem. Ugyanannyinak néz ki, mint én, mégis Ő nevelt fel. Megráztam a fejem. Nem, nem gondolhatok erre, mert még a végén pánik rohamot előidézve szaladnék haza.

  Nagy levegőt véve folytattam az utamat, és próbáltam csak arra koncentrálni. Habár a gondolatom már az első lépésnél áttért az elmeutazásra, nem bántam. Ez az egyetlen olyan téma, ami nem hozza rám a frászt, szóval utat engedtem a képzeletbeli járműjének, hagytam, hogy bebarangolja vele az agyamat. Elgondolkodtatott ez a téma. Milyen lehet egy ember elméje, hogy lehet bejutni oda, és mit lehet ott csinálni. Ezt tartottam az egyetlen jó dolognak abban, hogy mi is vagyok valójában. Gyakran elfelejtem, hogy én sem vagyok átlagos ember, és mikor eszembe jut, megborzongok. Nem vagyok normális ember. Ez kiakaszt.

   Hiába próbáltam visszakanyarodni az eredeti témához, nem lett volna rá időm, mivel a ház már majdnem előttem állt. Még pár méter, és ott is voltam. Nem egyedül. Conor akkor fordult meg, mikor mögé értem. Megforgattam a szemem. Ismét próbálta drámaira venni a figurát. Régebben még halálra rémisztett ez a stílusa, de most már csak idegesítőnek találom.

- Ne menősködj, inkább csináljuk! – szólítottam fel Őrangyalomat, majd bementem a házba. Az illúzió még mindig remekül működött. Nem kellett attól félnem, hogy rám szakad a tető. A táskámat oldalra dobtam, majd vártam, míg Conor betalál az ajtón. Nem tartott sokáig.

- Jól van, te kis akaratos – dünnyögött – Kérdés van előtte?

- Nincs, csak kezdjük már!

- Rendben. Feküdj le a kanapéra! – utasított a berendezésre mutatva. Nem kérdeztem rá az okára, csak engedelmeskedtem. Kérése megtétele után, közelebb jött, és leguggolt mellém – Csukd be a szemed! Gondolom elég embert láttál ma. Gondolj valakire, akit mondjuk, még nem ismersz annyira. Valakire a suliból, akit gyakran látsz, de nem beszélsz vele soha, vagy csak nagy ritkán – az utasítások alapján csak egy ember jutott eszembe, akit nem is olyan rég még a kémia tanár szívatott. Josh. Nem tudom miért, nem is akarom tudni, a lényeg az, hogy megvan az az ember, akihez utazni fogok – Kitaláltad? – válaszom csak egy aprócska bólintás volt – Jó. Akkor most nagyon erősen koncentrálj rá! Ne hagyd, hogy bármi más elterelje a figyelmedet!

  Úgy tettem, ahogy mondta. Eleinte nem igazán gondoltam arra, hogy működni fog, és egy idő után elvesztettem a hitemet, de folytattam, nem adtam fel. Nem adhattam fel, és ennek az lett az eredménye, hogy percek múlva észrevettem, hogy magába szippant a sötétség.