Egy és ugyanaz
A sötétség elpárolgott a szemem elől, és
hirtelen egy tengerparton találtam magam, fenékre huppanva. Felálltam, majd
ösztönösen letöröltem a homokot a nadrágomról. Általában, ha az ember
tengerparton van, összepiszkolja a nadrágját, de csőfarmeremen egy homokszem
sem volt. Furcsa. Ezen a helyen egy lélek sem tartózkodott rajtam kívül, mégis
kiabálásokat, és nevetéseket hallottam nagyon távolról. A közelben fekvő út is
teljesen ki volt ürülve, a boltokról nem is beszélve. Hiába pörögtem
balerinaként, nem találtam meg a hang forrását, viszont valami nagyon furcsát
észleltem.
Távol a horizonton, ahol az
égnek kellett volna lennie, egy óriási lyuk szerűség volt. Pontosítok. Olyan volt, mint egy nagy
mozivászon, olyan IMAX féle, csak sokkal hatalmasabb. És, hogy mit vetíttek
éppen akkor? Egy biológia füzetet, amely tele volt firkálva körbe mintákkal.
Összeráncoltam a szemöldököm. Miért van egy notesz az ég
helyén? Aztán, a vászon képet váltott. A terem ablakát láttam magam
előtt, és azt, ahogyan az őszi szél a fák lombkoronáját rázza.
Egy hangos sóhajtás rázta meg a környéket,
majd azt vettem észre, hogy miden elfeketült, és a tengerparti táj helyére az a
hatalmas vászon került. A nevetések zaja, és a tenger hangja helyett mély
levegő vételek nesze kerítette be a fülemet. A videó megint váltott. Olyan,
mintha…Hát persze! Hiszen Conor is megmondta. Éppen azt látom, amit ő, azaz
Josh lát. Szegénykémnek éppen a biosz tanárnő melleivel kellett szemeznie,
mivel a tanár észrevette, hogy mennyire érdekli őt az órája.
Becsuktam a szemem, hogy ne kelljen ezt a gyönyörűnek még véletlenül sem
nevezhető látványt néznem, de mire újra kinyitottam, már újra a tengerparton
voltam.
A hatalmas tömeg hangja mellé
egy fagylaltos kocsi idegesítő dallamai is csatlakoztak. Éreztem, ahogy
Joshy fejébe gyerekkori emlékek kúsznak és elmosolyodik. Ám volt ott egy emlék,
amely nem is olyan rég történt.
Egyet pislogtam, és a Venice
beach összes aznapi látogatója láthatóvá vált. Az üzletek megteltek, a
strand tele lett, a tengerben úszkáló emberek mennyiségéről már ne is
beszéljünk. Rengetegen voltak ezen a meleg, nyári napon Kalifornia egyik
leghíresebb partján. Még a fagyis autó is ott volt. Csodák csodájára egy
kigyúrt, rövidgatyát és atlétát viselő Josh állt előtte. Éppen megkapta a nyuszis
jégkrémjét. Elég viccesen nézett ki. 18 éves kora ellenére egy nyulas fagyott
nyalókával mászkált egy tömegparton. Eléggé bátor lehetett.
A jármű mögül egy szőke,
csokira sült lány lépett elő. Gyönyörű volt. Még az én állam is leesett.
Látattok volna az arcomat akkor, amikor mosolyogva odasétált eme elme urához, csak,
hogy megfoghassa a kezét. Ugyanazt a dolgot fogták a kezükbe, mégis cseréltek,
és a másik édességét nyalták. Aranyosnak tűntek. Szemeimmel végig
követtem az útjukat a tengerig, melynek később eltűntek a habjaiban.
Nem igazán akartam már tovább ott
pofátlankodni. Hiszen mégis csak engedély nélkül léptem be a teste
legféltettebb helyére, ahol a titkait és legszebb emlékeit őrzi. Csak egy bibi
volt a kijutásommal kapcsolatban. Halványlila gőzöm sem volt arról, hogyan
térhetek vissza a valóságba.
Job lábamat lépésre lendítettem, de
ahogy azt letettem a forró homokra, már nem volt ott homok. Egy fekete szobába
kerültem, ahol csak egy fényesen világító ajtó, amin a KIJÁRAT felirat díszelgett.
Ilyen egyszerű lenne? Nem hiszem. Ez túl gyanús.
Éppen hogy megjelent ez a gondolat a
fejemben, mikor a kijárat rohamosan zsugorodni kezdett. Ó, és itt is van a
csattanó, a nagy meglepetés. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy számítottam erre.
Mondjuk, jobb lenne, ha nem ezen agyalnék, mert még a végén idebent maradok.
Ugyan az ajtó csak öt lépésre volt mégis szaladtam a kilincshez, csakhogy
végleg kiléphessek.
Ám ebben egy icike-picike dolog
megakadályozott. Rengeteg könyvet olvastam már életemben, hogy tudjam, semmi
sem olyan könnyű, mint amilyennek látszik, de ezen mégis meglepődtem. Ahelyett,
hogy a kényelmetlen kanapén ébredtem volna fel Conor mellett, egy furcsa helyre
kerültem. Kissé olyan volt, mint Csodaország, amit eléggé bizarrnak találtam.
Miért álmodozik egy 18 éves fiú Csodaországról?
Egy kis ösvényen találtam
magam, hatalmasra nőtt gombákkal a fejem fölött. Vagy csak én voltam túl kicsi
hozzájuk képest? Ebben a történetben ez lenne a logikus, nem? Nem igazán
ismertem Alice sztoriját, de ezek után úgy érzem, hogy kötelező lesz megnéznem. Messziről
hallottam, ahogy valahol egy tea parti zajlik, tehát oda jó lenne nem elmenni.
Elindultam az előttem fekvő ösvényen, hátha elérek valahova. Valahova, ami
szintén kijárat lesz. Tényleg nem akarok tovább kutakodni Josh agyában. Nem
illik. De, ahogy lefelé sétáltam, a gombákba kis tévé szerűségeken nézhettem
végig Josh életét. Jobb oldalon élete nagy pillanatait mutatták a gombák, a
másikon pedig, gondolatai jelentek meg képekben. Próbáltam nem rájuk figyelni,
inkább a cipőm talpát érintő köveket számolni, viszont mikor egy pillanatra
felemeltem a fejem, elállt a lélegzetem.
A szőke hajú lány ült egy székben,
ölében egy babával, és előttük pedig egy torta, amin egy gyertya égett.
Hirtelen körbevett ez a videó. Mindenhol ezt láttam, hol kicsiben, hol nagyban.
A gyerek boldogan felnevetett, mikor édesapja, Josh is megjelent mellette. El
kellett mosolyodnom. Elszámoltak háromig, majd elfújták a gyertyát. Ezek
szerint Josh apuka. Apuka. Van egy fia. Úristen. Ez egy kissé felfoghatatlan
számomra, sőt! Nagyon meglepett. Nem gondoltam volna, hogy ilyen tartós
kapcsolata lenne azzal a lánnyal. Mondjuk, ha jobban belegondolok, nem
véletlenül szerepelt az elmebirodalmában. De mi köze van ennek Csodaországhoz?
Kérdésemre egy pillanaton belül
megkaptam a választ. Egy másik videóban Josh a fia ágya mellett ült, és mesélt
neki Alice csodás történetéről. Mikor a baba elaludt, Joshua felállt. A kiságy
felé hajolt, csakhogy gyönyörködhessen gyermekében. Megható pillanat volt, ami
megmelengette a szívemet, ám össze is törte egy aprócska gondolat. Josh miért
van itt? Miért van Springfieldben? Miért nincs ott, ahol a barátnője, és a fia?
A szívem megszakadt a kisfiúért, ugyan számításaim alapján az a baba még nem
igazán képes felfogni édesapja hiányát, ám Josh annál inkább! Most már értem,
hogy miért szokott szomorúan maga elé bámulni minden áldott órán.
Legszívesebben jó szorosan magamhoz szorítanám itt helyben, vagy akár akkor,
mikor legközelebb találkozom vele, csak nem tudnám kimagyarázni magam, meg nem
is vagyunk igazán beszélő viszonyban. Furcsa lenni odaállítani hozzá,
hogy Tudom, hogy van egy fiad valahol messze, de nyugi minden rendben
lesz! Már így is túl kínos vagyok az emberiség számára, nem kellene
még inkább zavarba hoznom magam.
Elmélkedésem közben letértem a
számomra kijelölt ösvényről. A lábam arra az irányba vitt, ahova egyáltalán nem
akartam haladni, de hallgattam rá. Talán Ő tud valamit, amit én nem. A tea
parti hangja egyre közelebbről szólt. Követtem a hangot, míg meg nem láttam a
buli helyszínét. Lábam akkor sem lassított. Leültem az asztalig, majd
ösztönösen magamhoz húztam egy kis csésze teát. A részvevők rám sem
hederítettek, mintha nem is lettem volna ott. Meghúztam kihűlt italom, és
zsugorodni kezdtem.
Egy hatalmas levegő vétellel
nyitottam ki a szemeimet. A kanapén találtam magam. Felállással meg sem
próbálkoztam, ki tudja, lehet, hogy leszédülnék. Tekintetemmel Conort kerestem.
Nem kellett messzire mennem, azért, hogy meglássam magam mellett guggolni.
Kezei össze voltak kulcsolva, úgy tűnt, mintha imádkozott volna. A szeme ugyan
csukva volt, de arcán látni lehetett az aggodalmat.
Amint észrevette, hogy szemem rajta
legelészik, szinte azonnal felpattant, és magával húzott engem is. Olyan erősen
zárt karjaiba, mintha most tértem volna vissza a halálból. Kipréselte belőlem a
maradék szuszt is, de jól esett az ölelése. Biztonságban éreztem magam, és
nemcsak azért, mert karjai nagyon is izmosak voltak, hanem mert Ő az
őrangyalom. Mellette mindig biztonságban vagyok. Ha már a közelemben van,
nyugodt vagyok. Tudom, hogy semmi baj nem történhet.
Pár perc csend és ölelkezés után,
eleresztett, de nem teljesen. Aprócska vállaimat hatalmas tenyereibe zárta, és
egyenesen a szemembe nézett. Ugyanígy tettem én is. Az íriszei büszkeségtől
csillogtak, egy apró mosoly vigyorgott az arcán.
- Megcsináltad – suttogta – Büszke vagyok
rád. Nagyon is – mondandója után újra mellkasához szorított. Egy ideig megint
csak álltunk, semmit sem csináltunk. Tisztán hallottam, ahogy szívünk egyszerre
dobbant, orrunkon egyszerre kúszik be az oxigén, és szökik ki a szén-dioxid.
Mintha szervezetünk ugyanolyan módon működne. Mintha egyek lennék. Kit is
akarok ártatni? Conor és én, ténylegesen egyek vagyunk. Ő én, én pedig Ő. Két különböző
testben egy lélek. Én birtoklom az övét, Ő pedig az enyémet. Egyek
vagyunk.
Belső monológomat kíváncsi hangja
törte meg.
- Na, és milyen volt? Mindenről tudni
szeretnék! – mikor már éppen válaszra nyitottam a szám, a hasam előbb szólalt
meg. Kínomban elnevettem magam. Eddig tudomást sem vettem a gyomromat mardosó
éhségről, de úgy tűnik, hogy ezt ki kellett magának kérnie. Figyelemre vágyott
a kicsike.
- Mindent elmesélek, ígérem, csak előbb
vigyél el egy kajáldába!
- Ne szórakozz már! – látószervei
összeszűköltek, úgy bámulta az enyémeket – Annyira csaknem éhezhetsz.
- Nem szórakozom. Figyelj, most már másra
sem tudok figyelni, mint a gyomromat felemésztő ürességre. Szóval, kérlek!
Hitetlenül megrázta a fejét, majd az ajtó
felé vette az irányt.
∞
És így kötöttünk ki a parkhoz
legközelebbi McDonald’snál, ahol egy McChicken mellett megbeszéltünk
mindent. Furcsa volt, hiszen én is akkor jöttem rá, hogy én mit is tettem.
Egy ember elméjében sétálgattam! A szó legszorosabb értelmében. Hihetetlen!
Eddig a pontig fel sem fogtam azt, hogy az elmúlt pár órában mi is történt.
Órák voltak egyáltalán, vagy csak percek? Mit számít? Olyan dolgokat éltem át,
amit egy normál emberi agy nem lenne képes értelmezni. Az enyém is alig tudja.
Úgy értem, ezt hogy is lehetne? Ez még a Holdra szállásnál is nagyobb esemény
volt. Legszívesebben elmesélném mindenkinek, de nem lehet. Ez a tény kissé
elszomorított, de a kedvemet nem tudta elvenni. Úristen! Bejártam Josh elméjét,
és élve tértem vissza! Úristen! Oké, Faith nyugi. Kinevettem magam. Hogy is
tudnék lenyugodni ezek után? Nem tudtam nem vigyorogni, ami az előttem ülő
Őrangyalomat is mosolygásra késztette. Olyan lehettem, mint egy kisgyerek, aki
éppen elbúcsúzott az egyik hercegnőtől Disneylandben. Izgatott és boldog. Végre
van valami értelme annak, hogy Conor lelke az én testemben kötött ki.
Ha már Conorról beszélünk.
Még a kocsiban elmondta, hogy mennyire aggódott miattam, mert, ahogy beléptem
Joshua elméjébe, megszakadt a köztünk lévő kapcsolat, ami eleinte halálra
rémisztette, majd rájött, hogy így kevésbé veszélyesebb ez a művelet. Szemei büszkén
csillogtak, mosolya szája sarkából nem akart eltűnni. Szinte itta a
szavaimat. Aranyos volt.
- Na, induljunk! – jelentette ki, miután
az utolsó sült krumplit is bekaptam. Összeszedte a tálcákat, majd a helyükre
tette azt. Megfogtam kólás poharamat, és Conor után kiléptem a kajálda ajtaján.
Nagy meglepetésemre a
házuk előtt álltunk meg. Hogy miért, azt nem tudom. Leparkolt a felhajtón, majd
szinte kipattant.
- Conor, miért jöttünk ide? – kérdeztem,
de úgy tűnt, mintha meg sem hallanám, pedig tudom, hogy hallotta.
Becsörtetett a házba. Nem
tehettem mást, követtem. Az előszobába érve levettem a kabátomat. Kellemes
meleg uralkodott a lakásban, pardon palotában. Hallottam, ahogy Conor kurtán
köszön Angelának. Én is úgy tettem, mikor beértem a szakácsnő birodalmába. A
kis királyfi rögtön az asztalhoz tolakodott, és letette popókáját az egyik
székre. Úgy pillantott fel rám, mintha tőlem is ugyanezt várta volna el.
Felvontam a szemöldökömet. Nem értem, hogy mit akar náluk csinálni.
- Nem akarod megcsinálni a házidat? – a
homlokomig csúszó szemöldökömet ráncolni kezdtem. Conor a házvezetőnőre
pillantott, majd rám – Ezért vagyunk itt, nem? Hogy segítsek a spanyolban.
Így már megértettem, hogy mit akar. Csak
azt nem, hogy miért. Mi értelme volt idejönni? Mindenesetre belementem a
játékába. Helyet foglaltam közvetlenül mellette. A táskám hirtelen a szék lábánál
tűnt fel. Meglepődtem, de utána csak megráztam a fejemet. A kicsi kis trükkjei
és az ereje egyszer az őrületbe fognak kergetni.
1 kerek órán keresztül tömte bele az
anyagot a fejembe, de úgy, hogy utána az agyam átváltott spanyol üzemmódba.
Angela éppen elénk rakta a forró csokis bögréket, mikor ajtócsapódást
hallottunk. Conor olyan gyorsan emelte fel a fejét, amennyire csak lehetett.
Tudtam, hogy miért. Lépések zaja zavarta meg azt a néma csendet, amibe
mindannyian bezárkóztunk. Szinte lélegzet visszafojtva vártam azt, hogy
belépjen az ajtón Conor ’’édesapja”. Még mindig furcsa belegondolnom, hogy ez
itt csak egy képzelt valóság, hogy ezeknek az embereknek semmi köze sincs
Conorhoz, vagy hozzám…várjunk csak egy kicsit! Egyszer Conor megemlítette, hogy
az életem ekte olyan lenne, mint az övé, ha fiúnak születtem volna. Ezek
szerint, ha Ő Conor apja, akkor egy alternatív univerzumban, Ő lenne az én…
- Conor? – szólaltam meg kissé remegő
hangon választ várva. Ha fiú lennék, akkor az egész életem olyan lenne, mint
most Conoré. Habár ez egy pár dolgot még mindig homályban tartana. Hol van
anyám? Mitől lenne más a háttér sztorim, ha fiú lennék? Szemeimet a fiúra
emeltem, aki felém tornyosodva fagyott le a hangok hallatán. Mintha csak
kiolvadt volna. Lassan bólintásra hajtotta le, majd emelte fel újra a buksiját.
Akkor Conor apja, ugyanúgy néz ki, mint az én apám. Conor apja az én apám.
- Halló? – a konyha küszöbe enyhén
megroppant az akkor érkező súlya alatt. Hangja mély volt, ám mégis csalogatóan
kedvesnek hatott. Aztán megláttam az arcát, ami felett egy kissé már elszálltak
az évek, de nem néz ki idősebbnek a koránál. Kék öltönyt viselt, fekete elegáns
cipővel. Haja sötétbarna volt, arcáról a hosszú, kemény munka tükröződött
vissza, és az ezzel együtt járó fáradtság. De a mögötte lévő cicababa nem éppen
arról árulkodott, hogy egy hosszú, munkahelyi nap után esett be a házba. A nő,
vagy inkább nevezzem lánynak, ugyan 20 évvel fiatalabb volt, mint a vőlegénye,
de az arcán lévő kilónyi smink nagyjából eltűntette a köztük lévő korkülönbség
nyomát.
- Jó napot uram! – köszöntötte Angela
vidáman a főnökét – Milyen volt a vacsora?
- Isteni! – a lány hangjától kirázott a
hideg. Már értem, hogy Conor miért utálja ennyire. Ránézek és elfog a düh a létezése miatt –
Habár azt a steaket jobban is át süthették volna, nem drágám?
- Ez a steak lényege – szólalt fel Conor.
A szobában lévő összes tekintet a mi irányukba vetült. A fiú édesapja kissé
dühösen meresztette gyerekére a szemét, míg ”kedvese” legszívesebben
felnyársalta volna. Ekkor léptem én közbe.
- Jó napot Mr. Salvet – álltam fel a
székemből, majd kezet nyújtottam a férfinak – Faith O’Conell vagyok, Conor
egyik barátja. Örvendtem a találkozásnak!
- Oh, tehát te vagy az a bizonyos Faith. A
fiam már sokat mesélt rólad – szorítása gyengéd volt, mégis érezni lehetett
benne az úr valódi erejét. Mondata végén kacsintott, mire csak halványan
elmosolyodtam. Ezután kínos csend állt be a kisebb társaság közé, amit ismét én
törtem meg.
-
Azt hiszem, jobb lenne mennem – jelentettem ki, majd megindultam összeszedni a
cuccomat.
-
Kikísérlek! – vállalkozott Őrnagyalom a rendkívül nehéz feladatra.
Miután a táskámat a vállamra tettem, és elbúcsúztam mindenkitől,
megálltam a nyitott ajtónál.
-
Tudod – szóltam oda Conornak – örülök, hogy nem fiúnak születtem – az angyal
ekkor felnevetett.
-
Jó éjt, Faith! – köszönt el.
-
Jó éjt, Conor!
Sajnos Salvet kedves kívánsága nem jött be, mivel hazaérve a szüleim
mérges arca fogadott az ajtóban.
Drága Aria!
VálaszTörlésNagyon megörültem, mikor megláttam, hogy van új fejezet, már olvasni szerettem volna egy ideje Connorról újra és nem okoztál csalódást! Ez a rész is nagyon tetszett, ahogy az összes eddigi! :) Imádom Connort, tetszett az elején lévő jelenet is, minden remekül sikerült. Remélem, hamarosan hozod a folytatást.
(Nálam is fent van az új rész, bár a visszaemlékezéses jelenetet újra kell írnom, mert elrontottam. Kérlek, majd olvasd el, mert kíváncsi vagyok a véleményedre Blake-et illetően.)
További kellemes hétvégét kívánok drága!
Puszi, Arika
Drága Arika!
TörlésNagyon röstellem, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem sem a saját, sem a te blogodon, nem is keresek kifogásokat, inkább csak bocsánatot kérek. Igazság szerint kissé le vagyok maradva a blogoddal, de amint időm engedi, behozom a lemaradást. Ezt megígérhetem neked :)
Nagyon köszönöm ezeket a szép szavakat és még egyszer nagyon sajnálom, hogy ilyen nagyon sokáig nem volt új.
Behozom a lemaradást, és hamarosan újra láthatsz a kommentelők között!
További szép napot és szünetet kívánok!
Névrokonod, Ari xx
Nagyon nehéz úgy véleményt írni egy fejezetről (pontosabban tizenkettőről), hogy az írót személyesen ismered, sőt, a barátodnak mondhatod. Sok munka van egy ilyen írás mögött; amit más pár perc alatt elolvas, azon te egy hónapon keresztül vért izzadva dolgozol.
VálaszTörlésSzerintem egy teljesen őszinte kritika sokkal építőjellegűbb, mintha ömlengenék pár sort, ezért megpróbálom a lehető legőszintébben megírni ezt a kommentet.
Először is, magában a történetben rengeteg fantázia van, angyalokról írni korántsem olyan kötött dolog, mint más természetfeletti lényekről (vámpírok például), itt te tudod megszabni a határokat és ezt nagyon szépen ki is használod. Van ami kissé furcsa (gombák? teaivás? komolyan, Ari? komolyan?), de vannak olyan csavarok a történetben, amik hihetetlenül tetszenek, ezekre mindjárt rá is térek bővebben.
Megpróbálom egy felsorolásban, hogy átláthatóbb legyen.
Riley: hát, vessetek meg érte, de nekem annyira antipatikus ez a karakter, hogy az már fáj. Maga a kapcsolat, ami közte és Faith között van - a beteges féltékenységet és a szinte-már-a-folyosón-szexelést leszámítva - nagyon szép és jó, de egyáltalán nem reális. Sajnos nincs ilyen a valóságban. Lehet egy fiú romantikus meg cuki, amilyen Riley is, de senki, főleg ebben a korban, nem viselkedik így. Nincs veszekedés, nincsenek komprumisszumok, csak a kapcsolat szép oldalát látjuk és ez nekem így nagyon nem oké. Hogy lehetnek így három éve együtt? Rileynál és a többi karakternél is azt vettem észre, hogy mindenki ugyanazokkal a személyiségjegyekkel viselkedik minden jelenetben. Amikor valaki eltér a megszokottól, például dühös, abba sosem mész bele, ott van egy hirtelen ugrás és megy tovább a történet. Faith képzelgéseibe viszont nagyon is belemész, talán túl részletesen is, ami nem baj, de főleg olyan dolgokba, amelyeknél egy tömörebb 2-3 mondat elég lenne és sokkal jobban ütne, mint a lány hosszú monológjai az érzelmeiről. Hiányzik nekem a karakterfejlődés, hogy ne ilyen egysíkú legyen mindenki.
Ház a parkban: ház. A parkban. Lehet, hogy félreolvastam valamit, de ezt nem vagyok képes felfogni. MIÉRT. MIÉRT A PARKBAN.
Conor és Faith hasonlósága: nem tudom, nekem ez valahogy nagyon nem tetszik. Nem értem miért kell hasonlítaniuk, hogy miért kell ugyanolyannak lenniük. Fantázia szempontjából nagyon klassz, de azért ez elég fura és ebből kiindulva már rég ölniük kéne egymást, pontosan azért, mert teljesen egyformák.
Lola kései: ezt elmondtad miért, ezért csak annyit fűznék hozzá: EZ NEM A GENGSZTER MAGYARORSZÁG :DDD
Faith nem kételkedik: MIÉRT. ELMONDJA NEKI, HOGY ANGYAL MEG MINDEN ÉS RÖGTÖN ELHISZI. ÉRTEM ÉN, HOGY VAN EZ A KAPCSOLAT KÖZÖTTÜK, DE EZ NEM NORMÁLIS EMBERI REAKCIÓ. MINT A GYÁSZ FÁZISAI: KÉTELKEDÉS, HARAG, SZOMORÚSÁG, ELFOGADÁS VAGY VALAMI ILYESMI. LÉGYSZI.
Faith az álom miatt akarja ellökni magáról Conort: ez sem normális reakció. Ha belegondolsz, én álmodom valami rosszat rólad és onnantól nem beszélek veled. Nem reális.
Faith reakciói: megyek és megölöm magam, de komolyan. Ez a lány ellentmond mindennek, amit a pszichológia eddig felfedezett az emberi lélekről.
Ezek a dolgok voltak azok, amik engem baromira zavartak olvasás közben. Túlságosan semmilyenek a karakterek, túl nagy hangsúlyt fektetsz Faith-re, túlságosan nagyot és közben elfelejted a többieket. Nagyon irreális a lány viselkedése, a reagálása ezekre a dolgokra, a kapcsolata ezekkel a fiúkkal... ezekre próbálj figyelni és akkor nagyon nagyon jó lesz.
Viszont nagyon tetszett:
Ez a sor, nem is tudom már melyik fejezetben olvastam: "csókot hagyott az arcomon". Ezért oda-meg vissza vagyok, de tényleg.
Az a csavar is nagyon szép elgondolás, amit Riley-ról és a családjáról sejtek, ebből még nagyon sok mindent ki lehetne hozni.
És maga a történet is annyira ARANYOS és SZÓRAKOZTATÓ, bennem nagy nosztalgia támadt olvasás közben, amikor még pár évvel fiatalabb voltam, esküszöm teljesen úgy látsz mindent, ahogy anno én láttam és ezt nagyon nagyon jól esik újra átélni ezen keresztül.
Rajtad is látszik, hogy mennyit fejlődtél, csak így tovább és várom a következőt.
xx
Lexy
Drága Lexy! (Úristen de fura téged így szólítani)
TörlésKöszönöm ezt a JÓ hosszú kommentet és azt, hogy megmondtad az őszintét. Mostantól nem vagyunk barátok...Nem igaz, tényleg NAGYON hálás vagyok az építőjellegű véleményedért, és azért, hogy felnyitottad a szemem. Igazából, már egy jó ideje azon gondolkozom, hogy jó-e ez így, meg hogy túl sokszor ismétlek meg felesleges dolgokat és túl sok a monológ csak kellett valaki, aki felnyitja a szememet.
Próbálok mindenre válaszolni, amire tudok.
Riley: Ha már most utálod mit fogsz róla később gondolni?
Ház a parkban: Tudod én mindig is úgy képzeltem el azt a parkot, hogy egy idő után átcsap (?) egy erdőbe. És a ház, ahogy már régebben is megírtam 1.) Egy vadőré volt 2.) Az erdőben található.
Ami a többit illeti: Teljesen egyetértek, és megpróbálok változtatni a dolgokon, kivéve a hasonlóságon. A hasonlóság marad, legalábbis náluk. *hint*.
Köszönöm a szép szavakat is. Hiába vagyunk már egy jó ideje barátok, még mindig előtör belőlem a 11-12 éves rajongói énem, ahányszor megdicséred az írásomat, vagy kommentet hagysz a fejezetek alatt. Nagyon sokat jelent ez nekem.
Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem, igyekszem változtatni a dolgokon.
Ari xx