2015/05/22

12.) Egy és ugyanaz


Egy és ugyanaz 

A sötétség elpárolgott a szemem elől, és hirtelen egy tengerparton találtam magam, fenékre huppanva. Felálltam, majd ösztönösen letöröltem a homokot a nadrágomról. Általában, ha az ember tengerparton van, összepiszkolja a nadrágját, de csőfarmeremen egy homokszem sem volt. Furcsa. Ezen a helyen egy lélek sem tartózkodott rajtam kívül, mégis kiabálásokat, és nevetéseket hallottam nagyon távolról. A közelben fekvő út is teljesen ki volt ürülve, a boltokról nem is beszélve. Hiába pörögtem balerinaként, nem találtam meg a hang forrását, viszont valami nagyon furcsát észleltem.
  Távol a horizonton, ahol az égnek kellett volna lennie, egy óriási lyuk szerűség volt.  Pontosítok. Olyan volt, mint egy nagy mozivászon, olyan IMAX féle, csak sokkal hatalmasabb. És, hogy mit vetíttek éppen akkor? Egy biológia füzetet, amely tele volt firkálva körbe mintákkal. Összeráncoltam a szemöldököm. Miért van egy notesz az ég helyén?  Aztán, a vászon képet váltott. A terem ablakát láttam magam előtt, és azt, ahogyan az őszi szél a fák lombkoronáját rázza. 
   Egy hangos sóhajtás rázta meg a környéket, majd azt vettem észre, hogy miden elfeketült, és a tengerparti táj helyére az a hatalmas vászon került. A nevetések zaja, és a tenger hangja helyett mély levegő vételek nesze kerítette be a fülemet. A videó megint váltott. Olyan, mintha…Hát persze! Hiszen Conor is megmondta. Éppen azt látom, amit ő, azaz Josh lát. Szegénykémnek éppen a biosz tanárnő melleivel kellett szemeznie, mivel a tanár észrevette, hogy mennyire érdekli őt az órája. 
   Becsuktam a szemem, hogy ne kelljen ezt a gyönyörűnek még véletlenül sem nevezhető látványt néznem, de mire újra kinyitottam, már újra a tengerparton voltam.
  A hatalmas tömeg hangja mellé egy fagylaltos kocsi idegesítő dallamai is csatlakoztak. Éreztem, ahogy Joshy fejébe gyerekkori emlékek kúsznak és elmosolyodik. Ám volt ott egy emlék, amely nem is olyan rég történt.
  Egyet pislogtam, és a Venice beach összes aznapi látogatója láthatóvá vált. Az üzletek megteltek, a strand tele lett, a tengerben úszkáló emberek mennyiségéről már ne is beszéljünk. Rengetegen voltak ezen a meleg, nyári napon Kalifornia egyik leghíresebb partján. Még a fagyis autó is ott volt. Csodák csodájára egy kigyúrt, rövidgatyát és atlétát viselő Josh állt előtte. Éppen megkapta a nyuszis jégkrémjét. Elég viccesen nézett ki. 18 éves kora ellenére egy nyulas fagyott nyalókával mászkált egy tömegparton. Eléggé bátor lehetett.
  A jármű mögül egy szőke, csokira sült lány lépett elő. Gyönyörű volt. Még az én állam is leesett. Látattok volna az arcomat akkor, amikor mosolyogva odasétált eme elme urához, csak, hogy megfoghassa a kezét. Ugyanazt a dolgot fogták a kezükbe, mégis cseréltek, és a másik édességét nyalták.  Aranyosnak tűntek. Szemeimmel végig követtem az útjukat a tengerig, melynek később eltűntek a habjaiban.
  Nem igazán akartam már tovább ott pofátlankodni. Hiszen mégis csak engedély nélkül léptem be a teste legféltettebb helyére, ahol a titkait és legszebb emlékeit őrzi. Csak egy bibi volt a kijutásommal kapcsolatban. Halványlila gőzöm sem volt arról, hogyan térhetek vissza a valóságba.
  Job lábamat lépésre lendítettem, de ahogy azt letettem a forró homokra, már nem volt ott homok. Egy fekete szobába kerültem, ahol csak egy fényesen világító ajtó, amin a KIJÁRAT felirat díszelgett. Ilyen egyszerű lenne? Nem hiszem. Ez túl gyanús. 
 Éppen hogy megjelent ez a gondolat a fejemben, mikor a kijárat rohamosan zsugorodni kezdett. Ó, és itt is van a csattanó, a nagy meglepetés. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy számítottam erre. Mondjuk, jobb lenne, ha nem ezen agyalnék, mert még a végén idebent maradok. Ugyan az ajtó csak öt lépésre volt mégis szaladtam a kilincshez, csakhogy végleg kiléphessek.
  Ám ebben egy icike-picike dolog megakadályozott. Rengeteg könyvet olvastam már életemben, hogy tudjam, semmi sem olyan könnyű, mint amilyennek látszik, de ezen mégis meglepődtem. Ahelyett, hogy a kényelmetlen kanapén ébredtem volna fel Conor mellett, egy furcsa helyre kerültem. Kissé olyan volt, mint Csodaország, amit eléggé bizarrnak találtam. Miért álmodozik egy 18 éves fiú Csodaországról?
  Egy kis ösvényen találtam magam, hatalmasra nőtt gombákkal a fejem fölött. Vagy csak én voltam túl kicsi hozzájuk képest? Ebben a történetben ez lenne a logikus, nem? Nem igazán ismertem Alice sztoriját, de ezek után úgy érzem, hogy kötelező lesz megnéznem. Messziről hallottam, ahogy valahol egy tea parti zajlik, tehát oda jó lenne nem elmenni. Elindultam az előttem fekvő ösvényen, hátha elérek valahova. Valahova, ami szintén kijárat lesz. Tényleg nem akarok tovább kutakodni Josh agyában. Nem illik. De, ahogy lefelé sétáltam, a gombákba kis tévé szerűségeken nézhettem végig Josh életét. Jobb oldalon élete nagy pillanatait mutatták a gombák, a másikon pedig, gondolatai jelentek meg képekben. Próbáltam nem rájuk figyelni, inkább a cipőm talpát érintő köveket számolni, viszont mikor egy pillanatra felemeltem a fejem, elállt a lélegzetem.
  A szőke hajú lány ült egy székben, ölében egy babával, és előttük pedig egy torta, amin egy gyertya égett. Hirtelen körbevett ez a videó. Mindenhol ezt láttam, hol kicsiben, hol nagyban. A gyerek boldogan felnevetett, mikor édesapja, Josh is megjelent mellette. El kellett mosolyodnom. Elszámoltak háromig, majd elfújták a gyertyát. Ezek szerint Josh apuka. Apuka. Van egy fia. Úristen. Ez egy kissé felfoghatatlan számomra, sőt! Nagyon meglepett. Nem gondoltam volna, hogy ilyen tartós kapcsolata lenne azzal a lánnyal. Mondjuk, ha jobban belegondolok, nem véletlenül szerepelt az elmebirodalmában. De mi köze van ennek Csodaországhoz?
  Kérdésemre egy pillanaton belül megkaptam a választ. Egy másik videóban Josh a fia ágya mellett ült, és mesélt neki Alice csodás történetéről. Mikor a baba elaludt, Joshua felállt. A kiságy felé hajolt, csakhogy gyönyörködhessen gyermekében. Megható pillanat volt, ami megmelengette a szívemet, ám össze is törte egy aprócska gondolat. Josh miért van itt? Miért van Springfieldben? Miért nincs ott, ahol a barátnője, és a fia? A szívem megszakadt a kisfiúért, ugyan számításaim alapján az a baba még nem igazán képes felfogni édesapja hiányát, ám Josh annál inkább! Most már értem, hogy miért szokott szomorúan maga elé bámulni minden áldott órán. Legszívesebben jó szorosan magamhoz szorítanám itt helyben, vagy akár akkor, mikor legközelebb találkozom vele, csak nem tudnám kimagyarázni magam, meg nem is vagyunk igazán beszélő viszonyban. Furcsa lenni odaállítani hozzá, hogy Tudom, hogy van egy fiad valahol messze, de nyugi minden rendben lesz! Már így is túl kínos vagyok az emberiség számára, nem kellene még inkább zavarba hoznom magam.
  Elmélkedésem közben letértem a számomra kijelölt ösvényről. A lábam arra az irányba vitt, ahova egyáltalán nem akartam haladni, de hallgattam rá. Talán Ő tud valamit, amit én nem. A tea parti hangja egyre közelebbről szólt. Követtem a hangot, míg meg nem láttam a buli helyszínét. Lábam akkor sem lassított. Leültem az asztalig, majd ösztönösen magamhoz húztam egy kis csésze teát. A részvevők rám sem hederítettek, mintha nem is lettem volna ott. Meghúztam kihűlt italom, és zsugorodni kezdtem.
  Egy hatalmas levegő vétellel nyitottam ki a szemeimet. A kanapén találtam magam. Felállással meg sem próbálkoztam, ki tudja, lehet, hogy leszédülnék. Tekintetemmel Conort kerestem. Nem kellett messzire mennem, azért, hogy meglássam magam mellett guggolni. Kezei össze voltak kulcsolva, úgy tűnt, mintha imádkozott volna. A szeme ugyan csukva volt, de arcán látni lehetett az aggodalmat.
  Amint észrevette, hogy szemem rajta legelészik, szinte azonnal felpattant, és magával húzott engem is. Olyan erősen zárt karjaiba, mintha most tértem volna vissza a halálból. Kipréselte belőlem a maradék szuszt is, de jól esett az ölelése. Biztonságban éreztem magam, és nemcsak azért, mert karjai nagyon is izmosak voltak, hanem mert Ő az őrangyalom. Mellette mindig biztonságban vagyok. Ha már a közelemben van, nyugodt vagyok. Tudom, hogy semmi baj nem történhet.
  Pár perc csend és ölelkezés után, eleresztett, de nem teljesen. Aprócska vállaimat hatalmas tenyereibe zárta, és egyenesen a szemembe nézett. Ugyanígy tettem én is. Az íriszei büszkeségtől csillogtak, egy apró mosoly vigyorgott az arcán.
- Megcsináltad – suttogta – Büszke vagyok rád. Nagyon is – mondandója után újra mellkasához szorított. Egy ideig megint csak álltunk, semmit sem csináltunk. Tisztán hallottam, ahogy szívünk egyszerre dobbant, orrunkon egyszerre kúszik be az oxigén, és szökik ki a szén-dioxid. Mintha szervezetünk ugyanolyan módon működne. Mintha egyek lennék. Kit is akarok ártatni? Conor és én, ténylegesen egyek vagyunk. Ő én, én pedig Ő. Két különböző testben egy lélek. Én birtoklom az övét, Ő pedig az enyémet.  Egyek vagyunk.
  Belső monológomat kíváncsi hangja törte meg.
- Na, és milyen volt? Mindenről tudni szeretnék! – mikor már éppen válaszra nyitottam a szám, a hasam előbb szólalt meg. Kínomban elnevettem magam. Eddig tudomást sem vettem a gyomromat mardosó éhségről, de úgy tűnik, hogy ezt ki kellett magának kérnie. Figyelemre vágyott a kicsike.
- Mindent elmesélek, ígérem, csak előbb vigyél el egy kajáldába!
- Ne szórakozz már! – látószervei összeszűköltek, úgy bámulta az enyémeket – Annyira csaknem éhezhetsz.
- Nem szórakozom. Figyelj, most már másra sem tudok figyelni, mint a gyomromat felemésztő ürességre. Szóval, kérlek!
Hitetlenül megrázta a fejét, majd az ajtó felé vette az irányt.  


  És így kötöttünk ki a parkhoz legközelebbi McDonald’snál, ahol egy McChicken mellett megbeszéltünk mindent. Furcsa volt, hiszen én is akkor jöttem rá, hogy én mit is tettem. Egy ember elméjében sétálgattam! A szó legszorosabb értelmében. Hihetetlen! Eddig a pontig fel sem fogtam azt, hogy az elmúlt pár órában mi is történt. Órák voltak egyáltalán, vagy csak percek? Mit számít? Olyan dolgokat éltem át, amit egy normál emberi agy nem lenne képes értelmezni. Az enyém is alig tudja. Úgy értem, ezt hogy is lehetne? Ez még a Holdra szállásnál is nagyobb esemény volt. Legszívesebben elmesélném mindenkinek, de nem lehet. Ez a tény kissé elszomorított, de a kedvemet nem tudta elvenni. Úristen! Bejártam Josh elméjét, és élve tértem vissza! Úristen! Oké, Faith nyugi. Kinevettem magam. Hogy is tudnék lenyugodni ezek után? Nem tudtam nem vigyorogni, ami az előttem ülő Őrangyalomat is mosolygásra késztette. Olyan lehettem, mint egy kisgyerek, aki éppen elbúcsúzott az egyik hercegnőtől Disneylandben. Izgatott és boldog. Végre van valami értelme annak, hogy Conor lelke az én testemben kötött ki.
   Ha már Conorról beszélünk. Még a kocsiban elmondta, hogy mennyire aggódott miattam, mert, ahogy beléptem Joshua elméjébe, megszakadt a köztünk lévő kapcsolat, ami eleinte halálra rémisztette, majd rájött, hogy így kevésbé veszélyesebb ez a művelet. Szemei büszkén csillogtak, mosolya szája sarkából nem akart eltűnni. Szinte itta a szavaimat. Aranyos volt.
- Na, induljunk! – jelentette ki, miután az utolsó sült krumplit is bekaptam. Összeszedte a tálcákat, majd a helyükre tette azt. Megfogtam kólás poharamat, és Conor után kiléptem a kajálda ajtaján.
    Nagy meglepetésemre a házuk előtt álltunk meg. Hogy miért, azt nem tudom. Leparkolt a felhajtón, majd szinte kipattant.
- Conor, miért jöttünk ide? – kérdeztem, de úgy tűnt, mintha meg sem hallanám, pedig tudom, hogy hallotta.
   Becsörtetett a házba. Nem tehettem mást, követtem. Az előszobába érve levettem a kabátomat. Kellemes meleg uralkodott a lakásban, pardon palotában. Hallottam, ahogy Conor kurtán köszön Angelának. Én is úgy tettem, mikor beértem a szakácsnő birodalmába. A kis királyfi rögtön az asztalhoz tolakodott, és letette popókáját az egyik székre. Úgy pillantott fel rám, mintha tőlem is ugyanezt várta volna el. Felvontam a szemöldökömet. Nem értem, hogy mit akar náluk csinálni.
- Nem akarod megcsinálni a házidat? – a homlokomig csúszó szemöldökömet ráncolni kezdtem. Conor a házvezetőnőre pillantott, majd rám – Ezért vagyunk itt, nem? Hogy segítsek a spanyolban.
Így már megértettem, hogy mit akar. Csak azt nem, hogy miért. Mi értelme volt idejönni? Mindenesetre belementem a játékába. Helyet foglaltam közvetlenül mellette. A táskám hirtelen a szék lábánál tűnt fel. Meglepődtem, de utána csak megráztam a fejemet. A kicsi kis trükkjei és az ereje egyszer az őrületbe fognak kergetni.
1 kerek órán keresztül tömte bele az anyagot a fejembe, de úgy, hogy utána az agyam átváltott spanyol üzemmódba. Angela éppen elénk rakta a forró csokis bögréket, mikor ajtócsapódást hallottunk. Conor olyan gyorsan emelte fel a fejét, amennyire csak lehetett. Tudtam, hogy miért. Lépések zaja zavarta meg azt a néma csendet, amibe mindannyian bezárkóztunk. Szinte lélegzet visszafojtva vártam azt, hogy belépjen az ajtón Conor ’’édesapja”. Még mindig furcsa belegondolnom, hogy ez itt csak egy képzelt valóság, hogy ezeknek az embereknek semmi köze sincs Conorhoz, vagy hozzám…várjunk csak egy kicsit! Egyszer Conor megemlítette, hogy az életem ekte olyan lenne, mint az övé, ha fiúnak születtem volna. Ezek szerint, ha Ő Conor apja, akkor egy alternatív univerzumban, Ő lenne az én…
- Conor? – szólaltam meg kissé remegő hangon választ várva. Ha fiú lennék, akkor az egész életem olyan lenne, mint most Conoré. Habár ez egy pár dolgot még mindig homályban tartana. Hol van anyám? Mitől lenne más a háttér sztorim, ha fiú lennék? Szemeimet a fiúra emeltem, aki felém tornyosodva fagyott le a hangok hallatán. Mintha csak kiolvadt volna. Lassan bólintásra hajtotta le, majd emelte fel újra a buksiját. Akkor Conor apja, ugyanúgy néz ki, mint az én apám. Conor apja az én apám.  
- Halló? – a konyha küszöbe enyhén megroppant az akkor érkező súlya alatt. Hangja mély volt, ám mégis csalogatóan kedvesnek hatott. Aztán megláttam az arcát, ami felett egy kissé már elszálltak az évek, de nem néz ki idősebbnek a koránál. Kék öltönyt viselt, fekete elegáns cipővel. Haja sötétbarna volt, arcáról a hosszú, kemény munka tükröződött vissza, és az ezzel együtt járó fáradtság. De a mögötte lévő cicababa nem éppen arról árulkodott, hogy egy hosszú, munkahelyi nap után esett be a házba. A nő, vagy inkább nevezzem lánynak, ugyan 20 évvel fiatalabb volt, mint a vőlegénye, de az arcán lévő kilónyi smink nagyjából eltűntette a köztük lévő korkülönbség nyomát.
- Jó napot uram! – köszöntötte Angela vidáman a főnökét – Milyen volt a vacsora?
- Isteni! – a lány hangjától kirázott a hideg. Már értem, hogy Conor miért utálja ennyire.  Ránézek és elfog a düh a létezése miatt – Habár azt a steaket jobban is át süthették volna, nem drágám?
- Ez a steak lényege – szólalt fel Conor. A szobában lévő összes tekintet a mi irányukba vetült. A fiú édesapja kissé dühösen meresztette gyerekére a szemét, míg ”kedvese” legszívesebben felnyársalta volna. Ekkor léptem én közbe.
- Jó napot Mr. Salvet – álltam fel a székemből, majd kezet nyújtottam a férfinak – Faith O’Conell vagyok, Conor egyik barátja. Örvendtem a találkozásnak!
- Oh, tehát te vagy az a bizonyos Faith. A fiam már sokat mesélt rólad – szorítása gyengéd volt, mégis érezni lehetett benne az úr valódi erejét. Mondata végén kacsintott, mire csak halványan elmosolyodtam. Ezután kínos csend állt be a kisebb társaság közé, amit ismét én törtem meg.
  - Azt hiszem, jobb lenne mennem – jelentettem ki, majd megindultam összeszedni a cuccomat.
  - Kikísérlek! – vállalkozott Őrnagyalom a rendkívül nehéz feladatra.
  Miután a táskámat a vállamra tettem, és elbúcsúztam mindenkitől, megálltam a nyitott ajtónál.
  - Tudod – szóltam oda Conornak – örülök, hogy nem fiúnak születtem – az angyal ekkor felnevetett.
  - Jó éjt, Faith! – köszönt el.
  - Jó éjt, Conor!

   Sajnos Salvet kedves kívánsága nem jött be, mivel hazaérve a szüleim mérges arca fogadott az ajtóban. 

4 megjegyzés:

  1. Drága Aria!

    Nagyon megörültem, mikor megláttam, hogy van új fejezet, már olvasni szerettem volna egy ideje Connorról újra és nem okoztál csalódást! Ez a rész is nagyon tetszett, ahogy az összes eddigi! :) Imádom Connort, tetszett az elején lévő jelenet is, minden remekül sikerült. Remélem, hamarosan hozod a folytatást.
    (Nálam is fent van az új rész, bár a visszaemlékezéses jelenetet újra kell írnom, mert elrontottam. Kérlek, majd olvasd el, mert kíváncsi vagyok a véleményedre Blake-et illetően.)

    További kellemes hétvégét kívánok drága!
    Puszi, Arika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Arika!

      Nagyon röstellem, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem sem a saját, sem a te blogodon, nem is keresek kifogásokat, inkább csak bocsánatot kérek. Igazság szerint kissé le vagyok maradva a blogoddal, de amint időm engedi, behozom a lemaradást. Ezt megígérhetem neked :)
      Nagyon köszönöm ezeket a szép szavakat és még egyszer nagyon sajnálom, hogy ilyen nagyon sokáig nem volt új.
      Behozom a lemaradást, és hamarosan újra láthatsz a kommentelők között!

      További szép napot és szünetet kívánok!
      Névrokonod, Ari xx

      Törlés
  2. Nagyon nehéz úgy véleményt írni egy fejezetről (pontosabban tizenkettőről), hogy az írót személyesen ismered, sőt, a barátodnak mondhatod. Sok munka van egy ilyen írás mögött; amit más pár perc alatt elolvas, azon te egy hónapon keresztül vért izzadva dolgozol.
    Szerintem egy teljesen őszinte kritika sokkal építőjellegűbb, mintha ömlengenék pár sort, ezért megpróbálom a lehető legőszintébben megírni ezt a kommentet.
    Először is, magában a történetben rengeteg fantázia van, angyalokról írni korántsem olyan kötött dolog, mint más természetfeletti lényekről (vámpírok például), itt te tudod megszabni a határokat és ezt nagyon szépen ki is használod. Van ami kissé furcsa (gombák? teaivás? komolyan, Ari? komolyan?), de vannak olyan csavarok a történetben, amik hihetetlenül tetszenek, ezekre mindjárt rá is térek bővebben.
    Megpróbálom egy felsorolásban, hogy átláthatóbb legyen.
    Riley: hát, vessetek meg érte, de nekem annyira antipatikus ez a karakter, hogy az már fáj. Maga a kapcsolat, ami közte és Faith között van - a beteges féltékenységet és a szinte-már-a-folyosón-szexelést leszámítva - nagyon szép és jó, de egyáltalán nem reális. Sajnos nincs ilyen a valóságban. Lehet egy fiú romantikus meg cuki, amilyen Riley is, de senki, főleg ebben a korban, nem viselkedik így. Nincs veszekedés, nincsenek komprumisszumok, csak a kapcsolat szép oldalát látjuk és ez nekem így nagyon nem oké. Hogy lehetnek így három éve együtt? Rileynál és a többi karakternél is azt vettem észre, hogy mindenki ugyanazokkal a személyiségjegyekkel viselkedik minden jelenetben. Amikor valaki eltér a megszokottól, például dühös, abba sosem mész bele, ott van egy hirtelen ugrás és megy tovább a történet. Faith képzelgéseibe viszont nagyon is belemész, talán túl részletesen is, ami nem baj, de főleg olyan dolgokba, amelyeknél egy tömörebb 2-3 mondat elég lenne és sokkal jobban ütne, mint a lány hosszú monológjai az érzelmeiről. Hiányzik nekem a karakterfejlődés, hogy ne ilyen egysíkú legyen mindenki.
    Ház a parkban: ház. A parkban. Lehet, hogy félreolvastam valamit, de ezt nem vagyok képes felfogni. MIÉRT. MIÉRT A PARKBAN.
    Conor és Faith hasonlósága: nem tudom, nekem ez valahogy nagyon nem tetszik. Nem értem miért kell hasonlítaniuk, hogy miért kell ugyanolyannak lenniük. Fantázia szempontjából nagyon klassz, de azért ez elég fura és ebből kiindulva már rég ölniük kéne egymást, pontosan azért, mert teljesen egyformák.
    Lola kései: ezt elmondtad miért, ezért csak annyit fűznék hozzá: EZ NEM A GENGSZTER MAGYARORSZÁG :DDD
    Faith nem kételkedik: MIÉRT. ELMONDJA NEKI, HOGY ANGYAL MEG MINDEN ÉS RÖGTÖN ELHISZI. ÉRTEM ÉN, HOGY VAN EZ A KAPCSOLAT KÖZÖTTÜK, DE EZ NEM NORMÁLIS EMBERI REAKCIÓ. MINT A GYÁSZ FÁZISAI: KÉTELKEDÉS, HARAG, SZOMORÚSÁG, ELFOGADÁS VAGY VALAMI ILYESMI. LÉGYSZI.
    Faith az álom miatt akarja ellökni magáról Conort: ez sem normális reakció. Ha belegondolsz, én álmodom valami rosszat rólad és onnantól nem beszélek veled. Nem reális.
    Faith reakciói: megyek és megölöm magam, de komolyan. Ez a lány ellentmond mindennek, amit a pszichológia eddig felfedezett az emberi lélekről.
    Ezek a dolgok voltak azok, amik engem baromira zavartak olvasás közben. Túlságosan semmilyenek a karakterek, túl nagy hangsúlyt fektetsz Faith-re, túlságosan nagyot és közben elfelejted a többieket. Nagyon irreális a lány viselkedése, a reagálása ezekre a dolgokra, a kapcsolata ezekkel a fiúkkal... ezekre próbálj figyelni és akkor nagyon nagyon jó lesz.
    Viszont nagyon tetszett:
    Ez a sor, nem is tudom már melyik fejezetben olvastam: "csókot hagyott az arcomon". Ezért oda-meg vissza vagyok, de tényleg.
    Az a csavar is nagyon szép elgondolás, amit Riley-ról és a családjáról sejtek, ebből még nagyon sok mindent ki lehetne hozni.
    És maga a történet is annyira ARANYOS és SZÓRAKOZTATÓ, bennem nagy nosztalgia támadt olvasás közben, amikor még pár évvel fiatalabb voltam, esküszöm teljesen úgy látsz mindent, ahogy anno én láttam és ezt nagyon nagyon jól esik újra átélni ezen keresztül.
    Rajtad is látszik, hogy mennyit fejlődtél, csak így tovább és várom a következőt.

    xx
    Lexy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lexy! (Úristen de fura téged így szólítani)

      Köszönöm ezt a JÓ hosszú kommentet és azt, hogy megmondtad az őszintét. Mostantól nem vagyunk barátok...Nem igaz, tényleg NAGYON hálás vagyok az építőjellegű véleményedért, és azért, hogy felnyitottad a szemem. Igazából, már egy jó ideje azon gondolkozom, hogy jó-e ez így, meg hogy túl sokszor ismétlek meg felesleges dolgokat és túl sok a monológ csak kellett valaki, aki felnyitja a szememet.
      Próbálok mindenre válaszolni, amire tudok.
      Riley: Ha már most utálod mit fogsz róla később gondolni?
      Ház a parkban: Tudod én mindig is úgy képzeltem el azt a parkot, hogy egy idő után átcsap (?) egy erdőbe. És a ház, ahogy már régebben is megírtam 1.) Egy vadőré volt 2.) Az erdőben található.
      Ami a többit illeti: Teljesen egyetértek, és megpróbálok változtatni a dolgokon, kivéve a hasonlóságon. A hasonlóság marad, legalábbis náluk. *hint*.
      Köszönöm a szép szavakat is. Hiába vagyunk már egy jó ideje barátok, még mindig előtör belőlem a 11-12 éves rajongói énem, ahányszor megdicséred az írásomat, vagy kommentet hagysz a fejezetek alatt. Nagyon sokat jelent ez nekem.
      Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem, igyekszem változtatni a dolgokon.

      Ari xx



      Törlés