14.) A csillagok figyelnek

Boldog szülinapot Léketükör!

Büszke vagyok magamra. Tudjátok miért? Mert most összeszedtem magamat, és egy héten belül sikerült megírnom a fejezetet. EGY HÉT, úristen. Éjjel-nappal dolgoztam vele, nemcsak magával a fejezettel, de a bloggal magával is. Új kinézetet kapott egy év után, végre, emiatt nem lehetett megtekinteni egy napig. Remélem tetszik, én nagyjából megvagyok vele elégedve. Pontosan egy éve került fel a prológus a blogra, és ezt úgy éreztem meg kell ünnepelni valahogyan. Egy éve. Hihetetlen, hogy repül az idő, nem? Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de én úgy érzem, hogy sokat fejlődtem ezalatt a 12 hónap alatt.  

Köszönöm barátaimnak, hogy végig támogattak, segédkeztek az oldal működésében, hálám üldözzön benneteket halálotokig, de tényleg, és köszönöm azoknak, akik, ezt olvassák, hogy ezt olvassátok, titeket is üldözzön a hálám. Hogy itt vagytok, még akkor is, ha csak olvastok. Csak az számít. Ugyan a számlálók nem mutatnak olyan magas értékeket, de kit érdekel? Szerintem az a 7 ember, aki feliratkozott, pont annyira számít, mint az a 4037, akik meglátogatták a blogot. És a legfontosabb az, hogy én szeressem ezt a történetet, nem?
Köszönöm köszönöm köszönöm köszönöm köszönöm köszönöm köszönöm, hogy olvassátok a történetemet. Köszönöm, hogy vagytok nekem.  Jó olvasást kívánok!

Ari xx

 A csillagok figyelnek

Take me into your loving arms
(playlist)

  Az egész iskola bál lázban égett. Na, jó, ez azért túlzás. Inkább csak azok a lányok vártak ezt az estét, akiknek volt párjuk a táncmulatságra, a többiek hallani sem akartak róla. A fiúknak teljesen mindegy volt. Páran, mint Riley örültek neki, mert egy gyönyörű lánnyal az oldalukon léphetnek be a tornaterem feldíszített épületébe, legalábbis csak nagyon remélem, hogy így gondolják, párat hidegen hagy a gondolata, a maradék pedig nem megy. A tanárok közül csak azok lesznek jelen, akik arra fognak ügyelni, hogy még véletlenül se történjen semmi illegális az est folyamán. Nem mondanám azt, hogy örülnek annak, hogy egy iskolányi kölyökre kell felügyelniük, miközben otthon is ülhetnének, egyedül, a kijavítandó dolgozataik felett, aminek lapjait a mai napon osztják ki.
Mikor Andson megjelent egy köteg papírral a kezében már akkor tudtam, hogy ez jót nem jelent. Főleg, mikor kiosztotta. Többen is felháborodottan tekintettünk rá.
- Tanár úr, ez micsoda? – kérdezte az előttem ülő.
- Dolgozat az utóbbi két leckéből. Mi másnak tűnik? – jegyezte meg vicceskedve, de persze, senki sem nevetett. Fortyogtam a dühtől. Ennek az embernek is elment a józan esze.
- Kínzásnak – morogtam az orrom alatt, ám nagy sajnálatomra meghallotta.
- O’Conell magának 15 perce van befejezni. És három, kettő, egy, kezdhetik! – még fel sem fogtam mit mondott, máris két perc telt el az értékes időmből. Alaposan szemügyre vettem a lapot. Semmit sem tudtam. A víz levert, a kezem remegni kezdett. Segítségben reménykedve pillantottam oldalra először barátomra, aki ugyanolyan arckifejezéssel ült a dolgozata fölött, mint én, ezért Conor-hoz fordultam. Szerintem tudta, hogy mit akarok. Az övé csodával határos módon már teljesen ki volt töltve. Miért is csodálkozok? Conor mindent tud, amit tudnia kell. Ő maga volt a csoda. Villám gyorsan megcserélte a lapjainkat, és miután pillanatok alatt azt is befejezte, ugyanolyan tempóval visszacserélte. Az állam a valahol Kínában landolt a meglepettségtől. Oké, ez volt maga a csoda! Őrangyalom elégedetten vigyorgott arcom láttán, majd egy kézmozdulattal jelezte azt, hogy a tanár bármelyik pillanatban észrevehet, szóval előre fordultam, és a döbbenet elkergetése után a tollat a kezembe véve tetettem a körmölést. Hihetetlen, hogy még az írásomat is le tudta másolni!
- Faith, szeretném látni a dolgozatát! – szólt a nagyfőnök, mire egy szemtelenül elégedett mosollyal kisétáltam az asztalához. Az az elképedt feje, amit akkor vágott, mikor meglátta, hogy minden kérdésre van válasz, mindent megért. Elképzeltem az arcát javítást közben, és majdnem elnevettem magam. Látni szeretném.
- Tanár úr, ha már hamarabb adtam be, mint a többiek, kérem, ki tudná javítani? – hangom nyálas, mégis szemtelen volt. Andson szemében egy kis düh lángolt, mégis beleegyezett.
  Próbáltam nem hangosan nevetni, mikor kezébe egy piros tollat vett, és neki állt átnézni a válaszaimat. Vigyorom a fülemig ért meghökkent arckifejezésétől. A szájáról leolvastam egy MI VAN? féle költői kérdést. Napom fénypontja volt, mikor csodálkozva visszanyújtotta a lapot, majd undorral a hangjában kijelentette, hogy hibátlan. Az első ötösöm történelemből! Hihetetlen.
- Imádlak – súgtam oda Conor-nak, miután visszaültem a helyemre. Az Angyal erre csak megrántotta a vállát, de ő is mosolygott velem. 

∞

- Még mindig nem értem, hogy csináltad – adott hangot elképedtségének Riley a mai napon már sokadjára. Éppen az ebédszünetünket töltöttük a törzshelyünkön édes hármasban. Minden tiszteletem Chace-nek, hogy kibírja a velünk töltött perceit, mondjuk, előtte visszafogjuk magunkat. Nagyjából.
- Talán a barátnőd ért a történelemhez – vontam meg a vállam, majd arcába csíptem. Erre már a másik fiú is felfigyelt. Egymás szemébe pillantottak, majd hatalmas röhögésben törtek ki. Hátradőltem ültömben, lebiggyesztettem az ajkamat, és büntetésből mindkettejük sült krumpliját elvettem.
- Oké Faith, nekünk elmondhatod. Hogy csaltál? – a szőke srác megpróbálkozott az étele visszaszerzésével, de gyors reflexeimnek hála, időben rá tudtam csapni a kezére. Az már az enyém. A kérdésére visszatérve, szerintem jobb lenne nem elmondani nekik az igazságot – Na – vágott kiskutya fejet, miközben ”sebesülését” pátyolgatta. Megforgattam a szemem, és amíg azzal foglalkoztam, hogy Chace milyen hisztis, addig Riley szépen visszacsórta maguknak a krumplikat.
- Ez nem fair! – bevágtam a durcit, miközben azok ketten élvezték az összeesküvésük sós, ropogós, ketchupos ízét.
- Ideje menni – állt fel az idősebbik Agnotraill pár perccel az étkezésük befejezése után. Mint jól lakott óvodások, úgy léptünk ki az étkezde ajtaján, és ültünk be Riley kocsijába. Az előbb említett beült a volán mögé, míg unokatesója az anyós ülésen helyezkedett el, ezzel engem hátra száműzve.

- Ti tényleg szövetkeztettek ellenem – fújtattam pulykamérgemben, ahogy kinyitottam az autó ajtaját. 
 A sulihoz vezető úton, ami alig volt öt perc, folyamatosan a szőkét zaklattam az bállal kapcsolatos kérdéseimmel, vagyis csak akartam volna, de mint kiderült ő nem igazán akaródzik eljönni.
- Hogy szmokingban, puncsot kortyolgatva hallgassam azokat a szarokat, amiket mások zenének neveznek? Kösz, nem – mondta gúnyosan – Ezt meghagyom nektek srácok.
 Az maradék két órám hamar elment, ráadásul a táncmulatság miatt előbb elengedtek minket az utolsóról. Barátom nem kicsit lepődött meg, mikor meglátott a járműjében kicsengetés előtt pár perccel.
- Hát te? – szállt be.
- Korábban elengedtek minket, és még a múltkorról nálam maradt a pótkulcsod – tartottam fel az említett tárgyat.
  A házunk felé vezető út igazán csendben telt el. Mivel ma több óránk volt együtt, nem igazán volt mit kibeszélnünk. A báli dolgokat már az első órában elintéztük, szünetekben és órákon is egymás nyakán lógtunk, így már csak csendben élveztük egymás jelenlétét.
  A mellettünk elsuhanó táj egészen megváltozott szeptember óta. A fákon már alig maradt levél, a természetben már minden jelezte a tél közeledtét, pedig még egy hónap választ el tőle. Holnap már október 31., azaz Halloween napja. A legtöbb házon már kint áll a dekoráció, de vannak olyanok is, amik még nem tűnnek olyan ijesztőnek. A miénk is ilyen, ami előtt Riley parkolt le. Egy csókkal búcsúztunk egymástól.
 - Akkor, hatkor érted jövök – mosolyogva kacsintott egyet, majd miután beléptem az ajtónkon, elindult Ő is.
  Ahogy letettem a táskám, a dolgok felgyorsultak körülöttem. Egyik pillanatban még a zuhanyzó alatt álltam, a másikban már Jennifer vette kezelésbe az arcom és a hajam, a harmadikban pedig már a ruhát próbáltam magamra erőszakolni. Ez az a tevékenység, amit most is végzek, és átkozok. Egyszerűen nem akar feljönni, és ez idegesít. Nevelőanyukám kiment, hogy Phoebbal foglalkozzon, és nekiálljon a vacsora készítéséhez, így egyedül maradtam. Egészen addig, míg Conor meg nem jelent. Ennyire még életemben nem örültem neki.
- Úristen, de jó, hogy itt vagy. Segítened kéne egy kicsit – támadtam le rögtön súlyos gondommal. Amióta kijelentette, hogy még pisilés közben is mellettem áll, nem igazán esne nehezemre fehérneműben, vagy akár meztelenül állnom előtte, ha nem lenne Riley. Hiába az Őrangyalom, mégis egy fiú, akire a fiúm féltékenykedhet. Ám ez az eset más volt. Ez egy vészhelyzet volt – A boltban könnyebben rám jött.
- Próbáltad már lehúzni a cipzárt? – nem láttam az arcát, de éreztem, hogy hülyének néz. Annak is gondoltam magam.  Miután sikerült magamra vennem, és Conor a cipzárt felhúzásában is segített, leültem az ágyamra. Igyekeztem nem összegyűrni ezt a gyönyörű ruhát. Ahányszor ránéztem eszembe jutott a Ki mondta, hogy a szerelmet megvenni nem lehet? mondat.
- Gyönyörű vagy - ült le mellém angyalom. Kijelentésére arcomba szökött a vér, legalábbis szerintem. Nem igazán tudom megállapítani, hogy mikor pirulok el és mikor nem. Mindenesetre nagyon jól esett a bókja. Jó volt mellette ülni és csak ülni. Jó volt mellettem tudni. Ám, ezt a számomra meghitt pillanatot a csengő hangja zavarta meg. Ránéztem az órára, ami pontosan hatot mutatott – Azt hiszem nekem is mennem kéne, még fel kell vennem Cindyt – felállt, majd mielőtt eltűnt volna, egy homlok puszit adott – gyönyörű vagy.
- Jó szórakozást! – mondtam, még mielőtt eltűnt volna, meg még mielőtt Jennifer a szobába belépve bejelentette, hogy a hintóm előállt és a kocsisom eléggé helyes.
 Még egy utolsó pillantást vetettem a tükörbe még mielőtt kiléptem volna helységemből. Tetszett, amit láttam. Mosolyogva tettem meg lépteimet a bejárat elé, ahol szerelmem állt. Mivel nincs emelete a háznak, nem tudtuk eljátszani, azt a jelenetet, amiben a lány lassan sétál le a lépcsőn, miközben szégyenlősen elmosolyodik a fiú tekintete miatt, amit elbűvölt kinézetével. Kinek kell ehhez a lépcső? Riley-nak biztos nem. Szemei csodálattal teltek meg és szája elnyílt.
- Te jó ég – nyögte ki nagy nehezen, mikor mellé értem – Tökéletes vagy!
  Szavaitól megremegett a lábam és azt hittem, ott fogok pofára esni. Nevezett már gyönyörűnek, elbűvölőnek, csodálatosnak is, de tökéletesnek még nem, egészen mostanáig. A szívem gyorsabban kezdett el verni, és a rózsaszín felhőkön ugráltam boldogan.
  A tipikus paparazzi fotózás után, végre kiszabadulhattunk a házból. A levegő hideg volt és csípte fedetlen vállamat, de nem igazán számított. Izgatott voltam. Még soha egy bált sem vártam ennyire. Éreztem, hogy ez az este jó lesz. Jónak kell lennie.
 Riley úriember módjára kinyitotta a kocsi ajtaját. Eltartott egy ideig, amíg betuszkoltam a szoknyát is, de sikerült. Beült mellém. Az út a sulihoz hihetetlen hamar eltelt. A parkolók addigra megteltek a diákok járműivel, és a tanulók némelyikével. Egy másik autó állt meg mellettünk. Hamar felismertem utasait. Conor kiszállt az autóból, kinyitotta Cindy-nek az ajtó, majd odaintett nekünk is. A partnere igazán csinos volt ma este. Egy görög istennő hatását keltette világoskék ruhájában és begöndörített, feltűzött hajával. Talán túl sokáig néztem azt, ahogy Őrangyalom udvariasan viselkedett párjával. Folyamatosan mosolygott, és nevetett a lánnyal. Cindy most biztos a fellegekben jár. A suli egyik leghelyesebb, legrendesebb fiúját szerezte meg az éjszakára. Még délután eldöntöttem, hogy nem igazán fog érdekelni ez a dolog. Conor megérdemli a boldogságot, és ki vagyok, hogy önzőségemmel megtagadjam ezt tőle?
  Gondolataimat meghallva fordult hátra és húzódott egy hatalmas mosolyra a szájára. Visszamosolyogtam, majd barátomra néztem, aki a hátam mögött kutatta kocsijában a jegyeket. A jegyeket, amiknek megvételével, három dollárral támogatjuk az iskolát. A kesztyűtartóban bukkant rájuk, ahonnan áthelyezte őket öltöny zsebébe. Mellém kocogott, majd kézen fogva útnak indított.
  A belépők leadása után beléptünk a tornaterembe, ami a jelmondatnak hűen volt feldíszítve. A terem tetejéről csillagok lógtak lefelé, míg a két szemben lévő oldalon egy fél- és egy teliholdat láthattunk. Szalagok százai vették körbe a termet a kék szín minden árnyalatában. Nagyon tetszett.
  Tekintetem körbefutottam a tömegen. Mindenki szépen ki volt öltözve, alkalomnak illően. Kivéve egy-két hölgyeményt, aki még akkor sem akarta otthon felejteni a hatalmas melleket adó zoknikat a melltartókban, vagy a combközepéig érő kisruháikat. Előre is jó megfagyást kívánok nekik.
- Miss O’Conell – köszörülte meg a torkát Riley – Szabad egy táncra, kérem? – udvariasan meghajolt előttem, és a kezét nyújtotta. Elmosolyodva mondtam igent, majd hagytam, hogy kéz a kézben vezessen a táncparkettre.
  Ahogy egyre közeledtünk a késő estéhez, úgy változott a zene gyorsasága is. Eleinte mai mixeket, tuc-tuc zenéket játszottak, majd poposabb dallamokat, és mire lábamat fájlalva leültem az egyik asztalhoz, már a lassabb számokra lehetett ”mulatni”. Az előttem elhelyezkedő asztal tele volt kis szendvicsekkel, amikből megettem vagy hármat, míg partnerem meg nem érkezett a puncsunkkal. Meztelen lábfejem szoknyám alá rejtettem.
- Tessék - adta át a frissítőt, amit egy kortyra lehúztam. Kicsit túl sokat mozogtam, de még egyáltalán nem akartam abbahagyni. Megvártam, míg Riley is megissza, majd cipőmet visszavéve rángattam vissza. Épphogy elkezdtük volna a táncunkat, valaki megkocogtatta barátom vállát.

- Elnézést uram – szólalt meg Conor -, bocsánat eme neveletlen kérdésemért, de azon tanakodtam, hogy egy tánc erejéig elkérhetem-e csodás párját? 
  Végig Riley arcát figyeltem. Egy enyhe féltékenység hullám száguldott végig rajta, de aztán egy mosolyt erőltetve az arcára, beleegyezett. Gondolom egész estére magának akart. Egy puszit nyomtam az arcára, majd kezem Conor-nak nyújtottam. Lassan, elegánsan sétáltunk be a tömeg szó szerinti közepébe. Úgy nézhettünk ki, mint valami királyi pár.  Megállt, és egy laza mozdulattal maga felé fordított.
- Lássuk azt a tánctudást, Salvet! – kacsintottam rá cinkosan. Ami utána történt az már történelem.
  Míg a többi diák a tipikus oldalra billegő lassúzást választotta, mi keringőztünk. De amint belekezdtünk táncunkba, már nem érdekeltek a többiek. Úgy éreztem, hogy a világ összes embere felszívódott és csak mi ketten maradtunk, az egyetlen túlélők, csak nekünk szólt a dal. Ha kívülről láttam volna magunkat, úgy éreztem volna, mintha egy filmes jelenetet, egy jól begyakorolt koreográfiát néznék. Minden lépésünket tudta a másik. Tudtam, hogy mikor fog megpörgetni, tudta, mikor fogok kiforogni a karjaiból, és tudta, mikor húzzon vissza. Kívülről fújtuk egymás mozdulatait. Teljes összhangban voltunk, mintha ugyanaz az ember lennénk belülről. Ugyanazzal a gondolkodásmóddal, gondolatokkal és elkövetendő tettekkel. Mozdulataink kecsesek voltak, egybefolytak. Lenyűgözve néztem Őrangyalom szemébe, és Ő is ugyanezt tette. Íriszeim gyönyörű gyémántként csillogtak. Idilli pillanatokat éltünk át. Derekamat ujjaival átölelve, kapott fel, hogy megpörgessen a levegőben. Szinte szárnyaltam a boldogságban. Vállait erősen szorítva vártam a leszállást, ami a testéhez igen közel került sorra. Mellkasát átölelve folytattam a táncot a So Close című szám utolsó perceiig, azután megváltam akkori partneremtől. A lábaim remegtek, de nem a fájdalomtól, hanem az előbb átélt élménytől. Gyönyörű volt, sőt! A tökéletes is túl tökéletlen jelző hozzá képest. Ilyenben soha nem volt és nem is lesz többé részem. Mintha egy álomból ébresztettek volna kegyetlenül fel.
  Riley csak három számmal később vezetett fel újra a táncparkettre. Vele is jó volt lassúzni, de vele nem volt olyan emlékezetes. Kezeit derekamon pihentetve suttogott a lépések között vicceket a fülembe, amiktől elnevettem magam. A Last Dance nevet viselő dal végéig táncoltunk, majd az iskola bezárta kapuit. Ezzel együtt életem legszebb bálja is befejeződött.