Álmomban a bál újra megjelent
előttem. A helyszín, a zene, és az emberek ugyanazok voltak, ám a szemszög
változott. Ezúttal Riley nézőpontjából mesebeli táncomat Conorral. Egy
puncsos pohárral a kezében nézte a jelenetet nem túl boldog arckifejezéssel.
Hiába volt jó viszonyban az előbb említett fiúval, tudtam, hogy zavarta
az, ha huzamosabb ideig mellettem marad. Mondanám azt, hogy mindig is féltékeny
típus volt, de mivel eddig nem volt még alkalma irigykedni másokra, nem tudom
ezt mondani. De, Conor megjelenése kihozta belőle a védelmező barátot. Persze
próbálta takargatni, de néha nagyon egyértelmű volt. Ennek ellenére próbált jól
kijönni a fiúval, csakhogy ne hozza kínos helyzetbe magát. Ezért nagyon hálás
vagyok neki. Ám úgy, hogy nem állunk mellette kimutathatta érzelmeit.
Fanyar arckifejezéssel emelte
poharát a szájához, majd lehúzta a maradékot.
- Ne most! – rá se nézett a mellé érkező
Lolára. Arca még keserűbb lett. Tudta, mit akar mondani a lány, de azt a
szöveget már nagyon unta. A családjából már mindenki elmondta neki vagy
háromszázszor, de Ő nem akarja elhinni. Nem akarja, hogy igazuk legyen.
- Jaj, Riley. A vak is látja, hogy valami
összeköti őket! Nem kell itt a hisztis kisgyereket játszanod – Lolát aznap a
legnagyobb szerencsémre egyáltalán nem láttam. Egy igazán csinos fekete,
csipkés ruhában állt rokona mellett, miközben hol minket, hol őt nézte.
- Hagyj békén! - szűrte ki a szavakat a
fogai között - Menj és játsszál a kis barátocskáddal, és ne engem
zavarj! - látszott rajta, hogy dühös volt. Nagyon. Mondjuk, ha Lola engem is
így idegesítene, sokkal dühösebb lennék rá.
- Jól van, bátyó. De ne felejtsd el,
hogyha Max ezt megtudja, rögtön cselekedni fog. Gondolkozz el azon, hogy melyik
lenne jobb. Ha apád ölné meg kegyetlenül, vagy ha a te kezeid között halna meg,
békében?
Riley még utoljára a szájához emelte
poharát és lehúzta a tartalmát, és ezzel az álmom véget ért.
Arra ébredtem, hogy nevelőapám fejvesztve
rohan az ágyam felé, és keményen, felrázva próbál kirángatni az éjszakai
képzelgésemből.
-
Faith! – erősen rángatta a vállam – Öltözz! Vásárolni megyünk! – sejtésem
szerint, akkor jöhetett rá, hogy még nincs semmiféle dekorációnk, ami
elijeszthetné a gonosz lelkeket, és cukrunk, ami tönkreteheti szegény
kisgyerekek fogát. Tipikus Dean, mindig mindent elfelejt és az utolsó
pillanatokban jut az eszébe. Lassan, komótosan, kikeltem az ágyból. Túl
korán van még ehhez. Mielőtt úgy döntettem volna, hogy visszafekszem, Dean
ismételten beszáguldott a szobámba, kirángatott az ágyból és berakott a
szekrény elé. Fel sem tudtam fogni, hogy mi is történt, már ruhában álltam a
fürdőszobai tükör előtt a hajamat igazítva. Nem akartam túl sokat vacakolni
vele, így csak kifésültem. Majd a ma esti buli előtt belövöm, addig kár időt
pazarolni rá. Hogy milyen buli? Agnotraillék halloweeni partija.
Halloween éjszakája az egyetlen olyan nap, amikor a holtak az emberek között
járnak, persze csak akkor lehet ez számodra ijesztő, ha elhiszel mindent, amit
az American Horror Storyban láttál. Butaságnak tartom ezt a
szellemesdit, de egy biztos: Remek lesz tőle az ünnep hangulata. Mert ezt
szeretem a Halloweenban a legjobban. A sok beöltözött gyerek, cukros zsákokkal
a kezükben, a töklámpások a verandákon, és az a sok kreatív jelmez.
Imádom. Egyszerűen élvezet nézni.
A vásárlást szinte a fény
sebességével befejeztük, mivel Dean gyorsabban haladt, mint egy Forma1-es autó.
Minden maradék csokit és cukorkát belesöpört a bevásárlókocsiba, Phoebenak
kiválasztott egy hercegnős jelmezt, majd a díszeket vett és töklámpást. Én
addig csak kullogtam a sorok között, úgy sem értem volna utol nevelőapámat.
Majd, mikor hívást kaptam, gyorsan a kasszákhoz siettem.
- Tudod, nem gondoltam volna, hogy
halloweenkor nyitva vannak a boltok – szólaltam meg a hazafelé vezető úton,
miközben egy jó nagyot szippantottam az időközben kapott McDonaldsos kólámból.
- Nyitva, nyitva vannak, csak nem olyan
sokáig, mint általában szoktak – válaszolt a sofőr, majd befordult az utcánkba.
A többi házhoz képest a miénk kifejezetten pucérnak számított. Remélhetőleg nem
sokáig. Dean a kezembe nyomta a legtöbb zacskót, miszerint vigyem be Jennek.
- Megjöttünk! – kiáltottam pár szatyor
elejtése közben, amikben, legnagyobb mázlimra csak pár cukorka volt.
Nevelőanyám rögtön a segítségemre sietett. Elvette a nehezék felét, majd a
konyhába vitte.
-
Válogasd szét az édességet és a díszeket, én addig szerzek egy hatalmas tálat!
– a feladat nem bizonyult túl nehéznek, de valahogy sehogy sem akarództam
megtenni. Fájt nézni, ahogy az a sok hizlaló szer idegen gyerekek gyomrában
végzi és nem az enyémben. Annak ellenére, hogy nem volt sok kedvem
megtenni, mégis hamar megcsináltam – Most pedig menj ki apádnak segíteni, addig
én megcsinálom a tököket.
Ahogy
kiléptem, Dean majdnem a kezeim közé esett. Lefelé a létráról. Esküszöm ez az
ember még a fejét is elveszítené, ha képes lenne rá.
- Megvagyok! Megvagyok! Megvagyok! - kiáltott
két lábbal a földön. Megforgattam a szemeimet, és elmosolyodtam.
- Miben segíthetek?
- Csak tartsd a létrát! - adta ki a
parancsot, majd vissza is mászott. Egyik lábamat a legalsó részre helyezve
próbáltam megvédeni Őt a leeséstől, de ahogy a zsebemben lévő telefon
megrezzent, tudtam, hogy ez nem fog összejönni. Rögtön kivettem a kütyüt az
addigi helyéről, és megnyitottam az üzenetet.
Riley♡
Kések
egy órát! 4:30-ra legyél kész xx
Ha már amúgyis a kezemben tartottam
drágalátos mobilomat, megnéztem az időt is, ami már 2 óra 27-et mutatott.
Erősen vacilláltam azon, hogy itt hagyjam-e apámat, és menjek el készülődni,
vagy sem, de végül az első nyert. Szó nélkül otthagytam a pácban, azt remélve,
hogy nem hallom azt, ahogy az én hibámból, fájdalmasan összetalálkozik a
talajjal.
A jelmezem nem volt se kihívó, se szexi, viszont ötletesnek és kreatívnak
találtam. Sok időbe telt, míg rájöttem mi legyen az, de mikor megtettem büszke
voltam magamra. Gondolom, ismeritek a régi, szafaris filmekben a főszereplő
nőket. Majdnem mellig érő gatya, betűrt ing, furcsa haj szerkezet és nagyon
vörös rúzs. A haj kivételével egyszerű volt. Nem kellett hozzá túl sok
kellék vagy idő. Csak a haj. A haj. Na, azt nehéz volt egyedül összehozni. Több
órán keresztül sipítoztam nevelőanyámnak, hogy nem lesz kész, meg béna is lesz,
de végül teljesen meg voltam elégedve a kinézetemmel, ráadásul még plusz fél
órát kellett várnom édes barátomra, aki pontosan a megbeszélt időpontra gurult
be a feljárónkra.
Öltönyét és sötét napszemüvegét
megigazítva szállt ki járműjéből. Már messziről sütött róla az, hogy ő
valójában minek is akart beöltözni. És még az én jelmezemet gondoltam
egyszerűnek. Kabátomat felvéve, családomtól elköszönve léptem elé. Egy ártatlan
csókocskával üdvözöltem.
- Milyen csinos vagy ma – nézte meg
jelmezem, miután elhajolt előlem.
- Te pedig nagyon elegáns. Mondjuk egy
kicsit többet is kitehettél volna magadért, ügynököcském – huzigáltam meg
nyakkendőjét, majd elsétáltam a kocsijáig.
- Most azt mondod, hogy nem tetszik a
jelmezem? – kérdezte felháborodottan.
- Nem mondtam ilyet, de nem túl kreatív –
kinyújtottam a nyelvemet, mire kaptam egy csókot a számra.
- Jól van, oroszlánkám ezt megjegyeztem –
vetette még oda az autót beindítva.
Mivel az út hosszúnak számított,
kényelembe helyeztem magam. Vagyis cipőmet levettem, és sarkamat az ülésen
pihentettem. Megoldhatatlannak tűnt, de végül megcsináltam. Az ablaknak
támasztottam a fejem, néztem a mellettünk elhaladó tájat, mint mindig. A rádióban
lassú zene ment, én pedig teljesen beleéltem magam, mintha a videoklipjének
főszereplője lennék.
A házakat hamarosan erdős területek váltották fel. Magunk mögött hagytuk a
várost, a civilizációt, és 80 km/h sebességgel haladtunk Agnotraill-ék vadászlakjához,
azaz a buli helyszínéhez. Attól háztól a hideg is kirázott, főleg, hogy olyan
elhagyatott. Mellette csak egy építményt roskadozott, annak birtokosai már
születésem előtt meghaltak, ami még félelmetesebbé tette azt a helyet. Riley
elmondása szerint csak nagyon ritkán használják azt a házat, mikor apjáék
naphosszat a fák között töltenek, csak azért, hogy vadászhassanak. Meg persze
Halloweenkor, mikor a buli van. Normál esetben meg sem közelíteném azt a
létesítményt, de október 31. különleges alkalom. Olyankor nem is tűnik olyan
félelmetesnek, elveszik a többi feldíszített ingatlan mellett.
Az út hátra maradt részében
inkább csak barátommal társalogtam, mintsem magamba fordulva néztem az egyre
sötétedő tájat. Ám bájos kis csevejünk nem tartott olyan sokáig, mert párom
fekete kocsija hamarosan már a garázsban állt. A kocsi és szerszám tárolót
építették utoljára a telekre, ezért különálló építményként szolgált. Miután
kiszálltunk a kocsiból, a ház ajtajában hosszú szőke hajjal, bandanában, és napszemüvegben,
Chace köszöntött minket.
- Aranyhajnak öltöztél? – jegyeztem meg
mosolyogva.
- Axl Rose – fordult körbe. A derekára
kötött kockás inge megpördült a mozdulat közben – Guns N’ Roses.
- Egész jó lett – mondtam elismerően, majd
útjára engedtem.
Már az előszobába lépve láttam,
hogy a díszítés kifogásolhatatlan. A konyhában sörös hordok, és piros poharak
sorakoztak, amikre töklámpások voltak rajzolva. Kamu pókhálók voltak mindenhol,
az ajtókra denevérek voltak felakasztva. A nappali is ebből a szobából nyílt. A
két helyiség elválasztásánál egy hatalmas asztal állt telis tele cukorkákkal és
egyéb finomságokkal, mint pók, és giliszta alakú gumicukrok meg édes
szemgolyók. Felette egy hatalmas Cukrot vagy csalunk felirat
volt fellógatva. A társalgóban sötétség uralkodott, csak a mini diszkó gömb
világította be a helyet.
- Hogy tetszik? – állt meg mellettem Riley
egyik rokona, a tőlem pár évvel fiatalabb Jake.
- Nagyon jó lett! – dicsértem munkájukat.
- Örülök neki. 3 napja dolgoztunk rajta
Camillel és Rebeccával. Reméltem, hogy megéri.
-
Hol a jelmezed? – kérdeztem rá, mire a homlokához csapva sietett fel az
emeletre. Elnevettem magam szeleburdiságán, majd továbbállva nézelődtem. Riley
időközben eltűnt mellőlem, fogalmam sincs hová ment. A ház tele volt Agnotraill
porontyokkal, de csakis velük. Én voltam az egyetlen kivétel. Mondjuk nem
bántam. Jóba voltam mindegyikőjükkel, kivéve persze Lolával. Kibírnám, ha nem
látnám egy éjszakán keresztül.
Valaki megfogta a derekamat
hátulról, maga felé pördített, majd egy csókot nyomott az ajkaimra. Csókja édes
volt, valószínűleg most evett meg egy csokis sütit az asztalról. Kezeit a
helyükön hagyta, úgy vált el tőlem.
- Kezdődjék a buli! - suttogta, majd max
hangerőre tekerte a mellettük lévő hangfalat. Alighogy felcsendült Michael
Jackson örökzöld slágere, már meg is érkeztek az első vendégek. És csak jöttek,
jöttek és jöttek, egészen addig, amíg már egy centit se lehetett mozdulni a
vergődő testek miatt. A nappali közepéből, csak nagy nehezen jutottam el a konyhába
egy kis bódító italért. Ott viszonylag kevesen tartózkodtak. Felültem az egyik
bárszékre, töltöttem magamnak egy pohár sört, majd kortyolgatás közben néztem a
tömeget. Volt Drakulánk, zombink, hot dogunk, minden, ami szem szájnak ingere,
ám, az én figyelmem egy lovag ragadta meg, aki éppen felém közelített az
angyala oldalán. Gúnyosan elmosolyodtam, és az a vigyor akkor sem fagyott le az
arcomról, mikor a párocska megállt előttem. Ironikusnak vélem, hogy ennyi ember
közül, pont Cindynek kellettek a szárnyak a hátára.
- Üdvözöllek dicső lovag, szép a ruhád, de
hol a lovad?
- Nagyon vicces, Faith – Conor a szemeit
forgatta, Cindy viszont elmosolyodott.
- Elmegyek a mosdóba – érintette meg az
angyalka az őrangyal vállát, majd arrébb állt. Kissé gyilkos tekintettel
néztem, ahogy távolodik. Lehet, hogy a pia már a fejembe szállt, de egyre
jobban utálom azt a csajt.
- Az iskola új álom párjára! – kiáltottam,
majd le akartam húzni a maradék frissítőt is, de kikapták a kezemből.
Csalódottan néztem üres kezeimre, és szemeim villámokat szórtak Conorra, akinél
a poharam volt.
- Elég a sörből! Nem tesz jót neked, és
különben sem szabad.
- Akkor úgy tűnik, pokolba kerülök –
gyorsan elvettem az egyik partizó kezéből az alkoholt. Fenékig lehúztam, aztán
próbáltam minél ártatlanabban nézni az előttem álló lovagra, aki csípőre tett
kézzel csóválta a fejét – Ott van neked az ártatlan kisangyalod, őt pátyolgasd!
- keserű szájízzel mondtam ki a szavakat, Nem akarom, hogy igazak
legyenek. Nem akarom Conort más lánnyal látni. Irigy kutya vagyok? Talán.
Hülyeségeket beszélek? Biztos. De ha sejtésem igaz, és ezek ketten összejöttek,
kiszaladok a világból.
Conort éppen megszólalni próbált,
de nem akartam meghallgatni. Lepattantam a székről.
- El kell mennem a mosdóba – megragadta
kezemet, majd maga felé fordított.
- Vigyázz magadra! Ez a ház. Valami van
vele. Nem érezlek. Eltűnt a köztünk lévő kapocs – szavai aggodalmasak voltak,
szemeiben féltést véltem felfedezni. De nem érdekelt.
- Hála az égnek – szűrtem ki
mondanivalómat a fogaim között, majd karomat tartásából kiszakítva, léptem el
tőle. Szemeim sarkából még tisztán láttam a messzebb álló Lola elégedett
mosolyát, de nem érdekelt. Hatalmas düh fortyogott bennem, hogy miért, azt nem
tudom, de majd’ felrobbantam. Valószínűleg a pia miatt. Míg másokat a roppant
bugyutaságba sodor, engem az érzelmek heves, negatív hullámja teper le. Ezért
nem iszom olyan gyakran, sőt szinte soha. Rossz hatással van rám.
A folyóson végig menve furcsa zajokra lettem figyelmes. Suttogás és segélykiáltás
vette körül a fülemet. Először azt hittem, hogy csak képzelődöm, nem törődtem
vele, mentem tovább, de mikor a hangok lépésenként erősödtek, már nem hagytam
figyelmen kívül őket. Túl sok furcsa dolog történt velem, hogy ne hallgassak
rájuk. Végül megálltam ott, ahol a legerősebben lehetett azokat. Előre lépve
halkult, s hátra is ugyanez. De hiába forgolódtam, nem láttam ott se ajtót, se
lejárót. A baloldalamon egy szarvas koponyákat bemutató kis trófeaszekrényke
volt. Bingó. Túl sok könyvet olvastam és filmet láttam, ahhoz, hogy a nyitás
egyik opciója ne jusson az eszembe. Az összes szarvas koponya szarvát
végigtapogattam, míg a legnagyobb szarvnál ki nem nyílt. Az ember azt
hinné, hogy egy titkos ajtó elhúzódása nagy robajjal jár, de az csak csendesen kitárult,
megmutatva a lépcsőfokokat, amik ahhoz a helyhez vetetett, amit eddig
rejtegetett.
Furcsa mód nem éreztem félelmet.
Nem is gondolkodtam igazából. A kíváncsiság minden lehető érzést elfojtott
bennem, aminek nagyon örültem. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben a
visszafordulás lehetősége, vagy az, hogy ugyan minek ebbe a házba egy titkos
szoba, csak mentem előre.
A fokok vékonyak voltak, többször
is majdnem kibicsaklott a bokám miattuk. Az út kacskaringós volt. Nem is
gondoltam volna, hogy ennyit kell lépdelnem, ahhoz, hogy lejussak, de végül
sikerült.
A terembe érve elállt a lélegzetem.
A hely maga kicsi volt, egy középkori börtöncellára hasonlított, a régies
falak, a szűk térség és a hangulata miatt. Úgy éreztem, mintha a hőmérséklet
0°C alá csökkent volna, ami lehetetlen, hiszen még kint sincs olyan hideg.
Kezdtem fázni, karom tiszta libabőr lett. Aztán beljebb léptem. Úgy éreztem a
félelem ellenállásba kezdett a kíváncsiság diktatúrája ellen. A szobát
szekrénysorok vették körbe. Puskák, pisztolyok, tőrök, kardok, alabárdok
üldögéltek polcain. Vérfagyasztóak voltak, ám még fenyegető kinézetük sem
tántorított el attól, hogy közelebbről is megvizsgálhassam őket. Barbárnak
tűntek, és ki tudja hányszor használták őket, s mire. Oké, hogy ez egy
vadászlak, de nem hiszem, hogy bárki is kardokkal rohangálna az erdőben egy őz
vagy szarvas után. Miközben próbáltam közelebbről is megtekinteni az említett
kézifegyvert, valamin megakadt a szemem. A harmadik szobában valami nagyon
fényesen ragyogott. Észre sem vettem eddig, pedig az világította be az egész
helyet. A szívem már a torkomban dobogott, úgy indultam útnak, hogy alig
kaptam levegőt. Végtagjaim elnehezültek, nem akartak engedelmeskedni, de végül
csak átléptem az ajtó küszöbének helyét, mivel a helységeket csak egy nagy lyuk
választotta el egymástól.
Mit ne mondjak, meglepődtem. A
terem nagyobb volt, mint a másik kettő, ám a sok dolognak köszönhetően nem tűnt
annak. Hogy mik voltak benne? Befőttes üvegek, amikben kis fények tündököltek a
földkerekség minden szívében. Gyönyörűek voltak, és elkápráztatóak. Bele sem
gondoltam, hogy vajon mik azok. Magukhoz vonzottak, nem bírtam ki, a
kezembe kellett, hogy vegyem. Felemeltem az egyiket, amely babarózsaszínben
pompázott. Halk suttogás hallatszott felőle. Hozzám szólt. Közelebb engedtem a fülemhez, hátha úgy megértem
miről is van szó. Hiba volt. Abban a pillanatban, amint a hallószervemhez
emeltem, hangos sikításba kezdett. Az hirtelenségtől leejtettem, és
összetörtem. A szilánkok közül egy alak emelkedett ki. Nem volt arca, mintha
csak egy árnyék lett volna. Rám se nézett, ment tovább és vagy még 5 üveget
lesodort a polcról. Aztán szentelte nekem a figyelmét. Színe megváltozott.
Vérvörös lett, ahogy a többi is. A félelem letaglózott. A tüdőmbe egyre
kevesebb oxigén jutott, hiába kapkodtam minél gyorsabban a levegőt. Hátrálni
kezdtem. Egy lépés hátráltam, ők kettőt tettek előre. Mozgásom közben egyre
több befőttes üveg esett le a polcokról, növelve ellenségeim táborát. Ez volt
az a pillanat, mikor a félelem átvette a normál gondolkodás helyét. Remegtem.
Minden porcikámban remegtem. Ki kell jutnom innen. Szemeimmel végig pásztáztam
a helyet. Az egyetlen menekülési útvonalam teljesen el volt torlaszolva fura
árnyékokkal, és ha tovább hátrálok, akkor teljesen bekerítenek. De mit
tehetnék? Sírhatnékom lett volna, teljesen kétségbe voltam esve.
Ám ekkor történt a csoda.
Szememmel együtt az egész testem fényleni kezdett, és lassan felemelkedtem a
földről. Elvesztettem felette az irányítást. Fejem hátrabicsaklott. Úgy éreztem
magam, mintha éppen most üldöznék ki belőlem az ördögöt. Valami érthetetlent
motyogtam, majd az eddig hátrafeszített törzsem, előre bicsaklott. Tenyereimből
fénycsóvák jöttek elő, amik elpusztították az összes elkárhozott léleknek
kinéző valamit. Lassan leereszkedtem. Már én vezéreltem mindent, ami hozzám
tartózik. Na, jó, ez nem teljesen igaz. A remegés nem maradt abba, sőt, erősebb
lett. Pár könnycsepp versenyzett az arcomon, és a többi sem maradt rest,
követték őket. Úgy éreztem mindjárt rohamot kapok. A falak szűkülni kezdtek, a
szemem előtt fekete foltok jelentek meg, néha el-elveszítettem a látásomat. Ki
kell jutnom innen.
Futni kezdtem. Fel a lépcsőn,
ki a hátsó ajtón, az erdő felé. Lehet, hogy nem ez volt a legjobb ötletem, de
szabadulnom kellett onnan. Egy másodpercet sem bírtam volna tovább abban a
házban. Rohantam, amíg a lábam bírta. Nem tudom hány métert hagytam a hátam
mögött, mikor megálltam. Térdeimre támaszkodva kapkodtam a levegőt. Teljesen
beleizzadtam a jelmezembe, viszont most az érdekelt a legkevésbé. Vaksötét
volt, az orrom hegyéig sem láttam el. Kérdéses, hogy akkor mégis hogy nem estem
el. Az adrenalinra fogtam az egészet. Nem vártam meg még látásom megszokja a
feketeséget, ami körülvett, remegő kezekkel kikotortam a telefont a zsebemből,
és bekapcsoltam a rajta lévő elemlámpás alkalmazást. A világosság eleinte
zavaró volt, de lassan megszoktam. Balra irányítottam a fényt. Semmi. Magam
elé. Semmi. Hátam mögé. Semmi. Félve jobb oldalamra vezettem a
világosságot. Ha jól láttam egy földút ment keresztül az erdőn. Kicsit
arrébb fordítottam ideiglenes lámpámat, és egy kocsin ragadt meg a szemem. Elég
szépen ki volt égve, szinte alig maradt belőle valami. Nem tudom miért,
ösztönösen lépkedtem felé, mint a mai napon sok minden, ez is csak úgy vonzott
magához, mintha egy vas darabka lennék, ő pedig a mágnes. Ha jól láttam,
családos, nagy autó lehetett. Minél közelebb értem hozzá, annál jobban fájt a
fejem. Mintha egy emlék próbálna erőszakosan előbújni, de a józanész nem
hagyja, igyekszik megvédeni tőle. Nem igazán sikerült neki. A fájdalom olyan
erősen hasított belém, hogy ott helyben összerogytam. Fejem fogva feküdtem a
földön. Képek villództak a szemem előtt. Erőszakosan a tudtomra akarták hozni,
hogy mit is jelentenek.
- Nem tudom! – üvöltöttem a semmibe. A
fejembe kúszott kín olyan hirtelen tűnt el, mint amilyen hirtelen jött.
Megkönnyebbültem. Már azt hittem, hogy vége a szenvedésnek.
Hátrafordultam, azzal a
céllal, hogy visszamenjek a partira és hazavitessem magam, de a sors, a sors,
az a kegyetlen sors megint mást szánt nekem. Ahogy megfordultam a tengelyem
körül egy szutykos, égett, zombifélével találkoztam. Sikítottam. Olyan
hangosan, amilyen hangosan csak tudtam. Viszont az nem mozdult. Férfiasnak tűnő
arcához száraz falevelek tapadtak, sár, és vér kenődött el rajta. Haja már rég
leégett. Csak állt ott bambán, engem bámult folyamatosan. Mint egy elárvult
kiskutya, úgy nézett rám. Nem tűnt olyan veszélyesnek. Arc vonásai ismerősnek
tűntek. Szemei zöldek voltak, akárcsak nekem. Pislogtam egyet. Míg szemhéjam
eltakarta a kilátást, felelevenedett előttem egy kép. Egy fiatalnak tűnő ember
vigyorgott rajta átkarolva egy nőt, aki valószínűleg a felesége lehetett,
kezében egy babát tartva.
- Apa? – kérdeztem pár másodperc
gondolkodás után. Remélem csak véletlen a hasonlóság, de ez egy elég hiábavaló
remény volt. A csúf kinézetet, és a ráncokat kivéve ugyanaz a két alak állt
előttem. Tudtam, hogy nem fog válaszolni, mégis megkérdeztem. Sőt válasz
helyett közelebb lépett, és rám vetette magát. Üvöltöttem, sírtam, rúgtam,
kapálóztam, mindent megtettem, hogy megszabaduljak tőle. Aztán az érzés eltűnt,
és már csak két kart éreztem magam körül, akik felkaptak és olyan szorosan
tartottak, amennyire csak tudtak. Megnyugvásra leltem Conor ölelésében.
Drága Aria!
VálaszTörlésNagyon örülök, hogy folytattad a történeted, már vártam, mikor olvashatom a folytatást. Ismét érdekfeszítő részt alkottál, tetszett, egyben meghökkentő és izgalmas volt! :) Nem bírtam ki mosolygás nélkül, mikor azt a jelenetet olvastam, hogy Faith meglátja Connort Cindyvel és féltékeny lesz a lányra. Ismét. Nagyon jó volt olvasni, már csak Faithnek kellene rájönnie, mi is az az érzés, ami nem hagyja őt nyugodni. :) A fejezet vége egyelőre egy kérdőjel számomra, nem igazán tudom, mik voltak az üvegekben azok a fények, illetve hogyan öltöttek alakot, amint leverte a lány a palackokat. Remélem, majd privát üzenetben g-mailen megírod nekem, hogy tiszta legyen a kép.... Connor ölelése ismét megnyugtatta a lányt, örülök, hogy végül rátalált! Folytasd hamar!
Ui.: Nálam is fent vannak új részek, ha érdekel és van időd benézni. Örülnék egy levélnek is! :)
Puszi, Arika