2015/10/31

15.) Szörnyek és Angyalok

Drága olvasóim!
Nagyon nagyon  nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon sajnálom ezt a sok sok sok sok sok sok sok sok SOOOOOK késést, de tényleg. Tudom, hogy piti kifogások senkit sem érdekelnek, ezért inkább nem is mondok semmit, csak esedezem a bocsánatotokért. Ja, és BOLDOG HALLOWEENT és JÓ OLVASÁST KÍVÁNOK!

U.i.: Az éjszakai képzelgésekért és a rémálmokért felelősséget nem vállalok! MuhahahahahaHA

Ari xx
Szörnyek és Angyalok


Lightning 
Álmomban a bál újra megjelent előttem. A helyszín, a zene, és az emberek ugyanazok voltak, ám a szemszög változott. Ezúttal Riley nézőpontjából mesebeli táncomat Conorral. Egy puncsos pohárral a kezében nézte a jelenetet nem túl boldog arckifejezéssel.  Hiába volt jó viszonyban az előbb említett fiúval, tudtam, hogy zavarta az, ha huzamosabb ideig mellettem marad. Mondanám azt, hogy mindig is féltékeny típus volt, de mivel eddig nem volt még alkalma irigykedni másokra, nem tudom ezt mondani. De, Conor megjelenése kihozta belőle a védelmező barátot. Persze próbálta takargatni, de néha nagyon egyértelmű volt. Ennek ellenére próbált jól kijönni a fiúval, csakhogy ne hozza kínos helyzetbe magát. Ezért nagyon hálás vagyok neki. Ám úgy, hogy nem állunk mellette kimutathatta érzelmeit.
 Fanyar arckifejezéssel emelte poharát a szájához, majd lehúzta a maradékot.
- Ne most! – rá se nézett a mellé érkező Lolára.  Arca még keserűbb lett. Tudta, mit akar mondani a lány, de azt a szöveget már nagyon unta. A családjából már mindenki elmondta neki vagy háromszázszor, de Ő nem akarja elhinni. Nem akarja, hogy igazuk legyen.
- Jaj, Riley. A vak is látja, hogy valami összeköti őket! Nem kell itt a hisztis kisgyereket játszanod – Lolát aznap a legnagyobb szerencsémre egyáltalán nem láttam. Egy igazán csinos fekete, csipkés ruhában állt rokona mellett, miközben hol minket, hol őt nézte.
- Hagyj békén! - szűrte ki a szavakat a fogai között - Menj és játsszál a kis barátocskáddal, és ne engem zavarj! - látszott rajta, hogy dühös volt. Nagyon. Mondjuk, ha Lola engem is így idegesítene, sokkal dühösebb lennék rá.
- Jól van, bátyó. De ne felejtsd el, hogyha Max ezt megtudja, rögtön cselekedni fog. Gondolkozz el azon, hogy melyik lenne jobb. Ha apád ölné meg kegyetlenül, vagy ha a te kezeid között halna meg, békében? 
Riley még utoljára a szájához emelte poharát és lehúzta a tartalmát, és ezzel az álmom véget ért. 
Arra ébredtem, hogy nevelőapám fejvesztve rohan az ágyam felé, és keményen, felrázva próbál kirángatni az éjszakai képzelgésemből.
- Faith! – erősen rángatta a vállam – Öltözz! Vásárolni megyünk! – sejtésem szerint, akkor jöhetett rá, hogy még nincs semmiféle dekorációnk, ami elijeszthetné a gonosz lelkeket, és cukrunk, ami tönkreteheti szegény kisgyerekek fogát. Tipikus Dean, mindig mindent elfelejt és az utolsó pillanatokban jut az eszébe. Lassan, komótosan, kikeltem az ágyból. Túl korán van még ehhez. Mielőtt úgy döntettem volna, hogy visszafekszem, Dean ismételten beszáguldott a szobámba, kirángatott az ágyból és berakott a szekrény elé. Fel sem tudtam fogni, hogy mi is történt, már ruhában álltam a fürdőszobai tükör előtt a hajamat igazítva. Nem akartam túl sokat vacakolni vele, így csak kifésültem. Majd a ma esti buli előtt belövöm, addig kár időt pazarolni rá. Hogy milyen buli? Agnotraillék halloweeni partija.
  Halloween éjszakája az egyetlen olyan nap, amikor a holtak az emberek között járnak, persze csak akkor lehet ez számodra ijesztő, ha elhiszel mindent, amit az American Horror Storyban láttál. Butaságnak tartom ezt a szellemesdit, de egy biztos: Remek lesz tőle az ünnep hangulata. Mert ezt szeretem a Halloweenban a legjobban. A sok beöltözött gyerek, cukros zsákokkal a kezükben, a töklámpások a verandákon, és az a sok kreatív jelmez. Imádom. Egyszerűen élvezet nézni.
  A vásárlást szinte a fény sebességével befejeztük, mivel Dean gyorsabban haladt, mint egy Forma1-es autó. Minden maradék csokit és cukorkát belesöpört a bevásárlókocsiba, Phoebenak kiválasztott egy hercegnős jelmezt, majd a díszeket vett és töklámpást. Én addig csak kullogtam a sorok között, úgy sem értem volna utol nevelőapámat. Majd, mikor hívást kaptam, gyorsan a kasszákhoz siettem.
- Tudod, nem gondoltam volna, hogy halloweenkor nyitva vannak a boltok – szólaltam meg a hazafelé vezető úton, miközben egy jó nagyot szippantottam az időközben kapott McDonaldsos kólámból.
- Nyitva, nyitva vannak, csak nem olyan sokáig, mint általában szoktak – válaszolt a sofőr, majd befordult az utcánkba. A többi házhoz képest a miénk kifejezetten pucérnak számított. Remélhetőleg nem sokáig. Dean a kezembe nyomta a legtöbb zacskót, miszerint vigyem be Jennek.
- Megjöttünk! – kiáltottam pár szatyor elejtése közben, amikben, legnagyobb mázlimra csak pár cukorka volt. Nevelőanyám rögtön a segítségemre sietett. Elvette a nehezék felét, majd a konyhába vitte.
- Válogasd szét az édességet és a díszeket, én addig szerzek egy hatalmas tálat! – a feladat nem bizonyult túl nehéznek, de valahogy sehogy sem akarództam megtenni. Fájt nézni, ahogy az a sok hizlaló szer idegen gyerekek gyomrában végzi és nem az enyémben. Annak ellenére, hogy nem volt sok kedvem megtenni, mégis hamar megcsináltam – Most pedig menj ki apádnak segíteni, addig én megcsinálom a tököket.
Ahogy kiléptem, Dean majdnem a kezeim közé esett. Lefelé a létráról. Esküszöm ez az ember még a fejét is elveszítené, ha képes lenne rá. 
- Megvagyok! Megvagyok! Megvagyok! - kiáltott két lábbal a földön. Megforgattam a szemeimet, és elmosolyodtam. 
- Miben segíthetek? 
- Csak tartsd a létrát! - adta ki a parancsot, majd vissza is mászott. Egyik lábamat a legalsó részre helyezve próbáltam megvédeni Őt a leeséstől, de ahogy a zsebemben lévő telefon megrezzent, tudtam, hogy ez nem fog összejönni. Rögtön kivettem a kütyüt az addigi helyéről, és megnyitottam az üzenetet.

 Riley
 Kések egy órát! 4:30-ra legyél kész xx

  Ha már amúgyis a kezemben tartottam drágalátos mobilomat, megnéztem az időt is, ami már 2 óra 27-et mutatott. Erősen vacilláltam azon, hogy itt hagyjam-e apámat, és menjek el készülődni, vagy sem, de végül az első nyert. Szó nélkül otthagytam a pácban, azt remélve, hogy nem hallom azt, ahogy az én hibámból, fájdalmasan összetalálkozik a talajjal.
  A jelmezem nem volt se kihívó, se szexi, viszont ötletesnek és kreatívnak találtam. Sok időbe telt, míg rájöttem mi legyen az, de mikor megtettem büszke voltam magamra. Gondolom, ismeritek a régi, szafaris filmekben a főszereplő nőket. Majdnem mellig érő gatya, betűrt ing, furcsa haj szerkezet és nagyon vörös rúzs. A haj kivételével egyszerű volt. Nem kellett hozzá túl sok kellék vagy idő. Csak a haj. A haj. Na, azt nehéz volt egyedül összehozni. Több órán keresztül sipítoztam nevelőanyámnak, hogy nem lesz kész, meg béna is lesz, de végül teljesen meg voltam elégedve a kinézetemmel, ráadásul még plusz fél órát kellett várnom édes barátomra, aki pontosan a megbeszélt időpontra gurult be a feljárónkra.
   Öltönyét és sötét napszemüvegét megigazítva szállt ki járműjéből. Már messziről sütött róla az, hogy ő valójában minek is akart beöltözni. És még az én jelmezemet gondoltam egyszerűnek. Kabátomat felvéve, családomtól elköszönve léptem elé. Egy ártatlan csókocskával üdvözöltem.
- Milyen csinos vagy ma – nézte meg jelmezem, miután elhajolt előlem.
- Te pedig nagyon elegáns. Mondjuk egy kicsit többet is kitehettél volna magadért, ügynököcském – huzigáltam meg nyakkendőjét, majd elsétáltam a kocsijáig.
- Most azt mondod, hogy nem tetszik a jelmezem? – kérdezte felháborodottan.
- Nem mondtam ilyet, de nem túl kreatív – kinyújtottam a nyelvemet, mire kaptam egy csókot a számra.
- Jól van, oroszlánkám ezt megjegyeztem – vetette még oda az autót beindítva.
  Mivel az út hosszúnak számított, kényelembe helyeztem magam. Vagyis cipőmet levettem, és sarkamat az ülésen pihentettem. Megoldhatatlannak tűnt, de végül megcsináltam. Az ablaknak támasztottam a fejem, néztem a mellettünk elhaladó tájat, mint mindig. A rádióban lassú zene ment, én pedig teljesen beleéltem magam, mintha a videoklipjének főszereplője lennék.
  A házakat hamarosan erdős területek váltották fel. Magunk mögött hagytuk a várost, a civilizációt, és 80 km/h sebességgel haladtunk Agnotraill-ék vadászlakjához, azaz a buli helyszínéhez. Attól háztól a hideg is kirázott, főleg, hogy olyan elhagyatott. Mellette csak egy építményt roskadozott, annak birtokosai már születésem előtt meghaltak, ami még félelmetesebbé tette azt a helyet. Riley elmondása szerint csak nagyon ritkán használják azt a házat, mikor apjáék naphosszat a fák között töltenek, csak azért, hogy vadászhassanak. Meg persze Halloweenkor, mikor a buli van. Normál esetben meg sem közelíteném azt a létesítményt, de október 31. különleges alkalom. Olyankor nem is tűnik olyan félelmetesnek, elveszik a többi feldíszített ingatlan mellett.  
   Az út hátra maradt részében inkább csak barátommal társalogtam, mintsem magamba fordulva néztem az egyre sötétedő tájat. Ám bájos kis csevejünk nem tartott olyan sokáig, mert párom fekete kocsija hamarosan már a garázsban állt. A kocsi és szerszám tárolót építették utoljára a telekre, ezért különálló építményként szolgált. Miután kiszálltunk a kocsiból, a ház ajtajában hosszú szőke hajjal, bandanában, és napszemüvegben, Chace köszöntött minket.
- Aranyhajnak öltöztél? – jegyeztem meg mosolyogva.
- Axl Rose – fordult körbe. A derekára kötött kockás inge megpördült a mozdulat közben – Guns N’ Roses.
- Egész jó lett – mondtam elismerően, majd útjára engedtem.
  Már az előszobába lépve láttam, hogy a díszítés kifogásolhatatlan. A konyhában sörös hordok, és piros poharak sorakoztak, amikre töklámpások voltak rajzolva. Kamu pókhálók voltak mindenhol, az ajtókra denevérek voltak felakasztva. A nappali is ebből a szobából nyílt. A két helyiség elválasztásánál egy hatalmas asztal állt telis tele cukorkákkal és egyéb finomságokkal, mint pók, és giliszta alakú gumicukrok meg édes szemgolyók. Felette egy hatalmas Cukrot vagy csalunk felirat volt fellógatva. A társalgóban sötétség uralkodott, csak a mini diszkó gömb világította be a helyet.
- Hogy tetszik? – állt meg mellettem Riley egyik rokona, a tőlem pár évvel fiatalabb Jake.
- Nagyon jó lett! – dicsértem munkájukat.
- Örülök neki. 3 napja dolgoztunk rajta Camillel és Rebeccával. Reméltem, hogy megéri.
- Hol a jelmezed? – kérdeztem rá, mire a homlokához csapva sietett fel az emeletre. Elnevettem magam szeleburdiságán, majd továbbállva nézelődtem. Riley időközben eltűnt mellőlem, fogalmam sincs hová ment. A ház tele volt Agnotraill porontyokkal, de csakis velük. Én voltam az egyetlen kivétel.  Mondjuk nem bántam. Jóba voltam mindegyikőjükkel, kivéve persze Lolával. Kibírnám, ha nem látnám egy éjszakán keresztül.
  Valaki megfogta a derekamat hátulról, maga felé pördített, majd egy csókot nyomott az ajkaimra. Csókja édes volt, valószínűleg most evett meg egy csokis sütit az asztalról. Kezeit a helyükön hagyta, úgy vált el tőlem.
- Kezdődjék a buli! - suttogta, majd max hangerőre tekerte a mellettük lévő hangfalat. Alighogy felcsendült Michael Jackson örökzöld slágere, már meg is érkeztek az első vendégek. És csak jöttek, jöttek és jöttek, egészen addig, amíg már egy centit se lehetett mozdulni a vergődő testek miatt. A nappali közepéből, csak nagy nehezen jutottam el a konyhába egy kis bódító italért. Ott viszonylag kevesen tartózkodtak. Felültem az egyik bárszékre, töltöttem magamnak egy pohár sört, majd kortyolgatás közben néztem a tömeget. Volt Drakulánk, zombink, hot dogunk, minden, ami szem szájnak ingere, ám, az én figyelmem egy lovag ragadta meg, aki éppen felém közelített az angyala oldalán. Gúnyosan elmosolyodtam, és az a vigyor akkor sem fagyott le az arcomról, mikor a párocska megállt előttem. Ironikusnak vélem, hogy ennyi ember közül, pont Cindynek kellettek a szárnyak a hátára.
- Üdvözöllek dicső lovag, szép a ruhád, de hol a lovad?
- Nagyon vicces, Faith – Conor a szemeit forgatta, Cindy viszont elmosolyodott.
- Elmegyek a mosdóba – érintette meg az angyalka az őrangyal vállát, majd arrébb állt. Kissé gyilkos tekintettel néztem, ahogy távolodik. Lehet, hogy a pia már a fejembe szállt, de egyre jobban utálom azt a csajt.
- Az iskola új álom párjára! – kiáltottam, majd le akartam húzni a maradék frissítőt is, de kikapták a kezemből. Csalódottan néztem üres kezeimre, és szemeim villámokat szórtak Conorra, akinél a poharam volt.
- Elég a sörből! Nem tesz jót neked, és különben sem szabad.
- Akkor úgy tűnik, pokolba kerülök – gyorsan elvettem az egyik partizó kezéből az alkoholt. Fenékig lehúztam, aztán próbáltam minél ártatlanabban nézni az előttem álló lovagra, aki csípőre tett kézzel csóválta a fejét – Ott van neked az ártatlan kisangyalod, őt pátyolgasd! -  keserű szájízzel mondtam ki a szavakat, Nem akarom, hogy igazak legyenek. Nem akarom Conort más lánnyal látni. Irigy kutya vagyok? Talán. Hülyeségeket beszélek? Biztos. De ha sejtésem igaz, és ezek ketten összejöttek, kiszaladok a világból.
  Conort éppen megszólalni próbált, de nem akartam meghallgatni. Lepattantam a székről.
- El kell mennem a mosdóba – megragadta kezemet, majd maga felé fordított.
- Vigyázz magadra! Ez a ház. Valami van vele. Nem érezlek. Eltűnt a köztünk lévő kapocs – szavai aggodalmasak voltak, szemeiben féltést véltem felfedezni. De nem érdekelt.
- Hála az égnek – szűrtem ki mondanivalómat a fogaim között, majd karomat tartásából kiszakítva, léptem el tőle. Szemeim sarkából még tisztán láttam a messzebb álló Lola elégedett mosolyát, de nem érdekelt. Hatalmas düh fortyogott bennem, hogy miért, azt nem tudom, de majd’ felrobbantam. Valószínűleg a pia miatt. Míg másokat a roppant bugyutaságba sodor, engem az érzelmek heves, negatív hullámja teper le. Ezért nem iszom olyan gyakran, sőt szinte soha. Rossz hatással van rám.
  A folyóson végig menve furcsa zajokra lettem figyelmes. Suttogás és segélykiáltás vette körül a fülemet. Először azt hittem, hogy csak képzelődöm, nem törődtem vele, mentem tovább, de mikor a hangok lépésenként erősödtek, már nem hagytam figyelmen kívül őket. Túl sok furcsa dolog történt velem, hogy ne hallgassak rájuk. Végül megálltam ott, ahol a legerősebben lehetett azokat. Előre lépve halkult, s hátra is ugyanez. De hiába forgolódtam, nem láttam ott se ajtót, se lejárót. A baloldalamon egy szarvas koponyákat bemutató kis trófeaszekrényke volt. Bingó. Túl sok könyvet olvastam és filmet láttam, ahhoz, hogy a nyitás egyik opciója ne jusson az eszembe. Az összes szarvas koponya szarvát végigtapogattam, míg a legnagyobb szarvnál ki nem nyílt.  Az ember azt hinné, hogy egy titkos ajtó elhúzódása nagy robajjal jár, de az csak csendesen kitárult, megmutatva a lépcsőfokokat, amik ahhoz a helyhez vetetett, amit eddig rejtegetett.
  Furcsa mód nem éreztem félelmet. Nem is gondolkodtam igazából. A kíváncsiság minden lehető érzést elfojtott bennem, aminek nagyon örültem. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben a visszafordulás lehetősége, vagy az, hogy ugyan minek ebbe a házba egy titkos szoba, csak mentem előre.
  A fokok vékonyak voltak, többször is majdnem kibicsaklott a bokám miattuk. Az út kacskaringós volt. Nem is gondoltam volna, hogy ennyit kell lépdelnem, ahhoz, hogy lejussak, de végül sikerült.
  A terembe érve elállt a lélegzetem. A hely maga kicsi volt, egy középkori börtöncellára hasonlított, a régies falak, a szűk térség és a hangulata miatt. Úgy éreztem, mintha a hőmérséklet 0°C alá csökkent volna, ami lehetetlen, hiszen még kint sincs olyan hideg. Kezdtem fázni, karom tiszta libabőr lett. Aztán beljebb léptem. Úgy éreztem a félelem ellenállásba kezdett a kíváncsiság diktatúrája ellen. A szobát szekrénysorok vették körbe. Puskák, pisztolyok, tőrök, kardok, alabárdok üldögéltek polcain. Vérfagyasztóak voltak, ám még fenyegető kinézetük sem tántorított el attól, hogy közelebbről is megvizsgálhassam őket. Barbárnak tűntek, és ki tudja hányszor használták őket, s mire. Oké, hogy ez egy vadászlak, de nem hiszem, hogy bárki is kardokkal rohangálna az erdőben egy őz vagy szarvas után. Miközben próbáltam közelebbről is megtekinteni az említett kézifegyvert, valamin megakadt a szemem. A harmadik szobában valami nagyon fényesen ragyogott. Észre sem vettem eddig, pedig az világította be az egész helyet.  A szívem már a torkomban dobogott, úgy indultam útnak, hogy alig kaptam levegőt. Végtagjaim elnehezültek, nem akartak engedelmeskedni, de végül csak átléptem az ajtó küszöbének helyét, mivel a helységeket csak egy nagy lyuk választotta el egymástól.
  Mit ne mondjak, meglepődtem. A terem nagyobb volt, mint a másik kettő, ám a sok dolognak köszönhetően nem tűnt annak. Hogy mik voltak benne? Befőttes üvegek, amikben kis fények tündököltek a földkerekség minden szívében. Gyönyörűek voltak, és elkápráztatóak. Bele sem gondoltam, hogy vajon mik azok.  Magukhoz vonzottak, nem bírtam ki, a kezembe kellett, hogy vegyem. Felemeltem az egyiket, amely babarózsaszínben pompázott. Halk suttogás hallatszott felőleHozzám szólt. Közelebb engedtem a fülemhez, hátha úgy megértem miről is van szó. Hiba volt. Abban a pillanatban, amint a hallószervemhez emeltem, hangos sikításba kezdett. Az hirtelenségtől leejtettem, és összetörtem. A szilánkok közül egy alak emelkedett ki. Nem volt arca, mintha csak egy árnyék lett volna. Rám se nézett, ment tovább és vagy még 5 üveget lesodort a polcról. Aztán szentelte nekem a figyelmét. Színe megváltozott. Vérvörös lett, ahogy a többi is. A félelem letaglózott. A tüdőmbe egyre kevesebb oxigén jutott, hiába kapkodtam minél gyorsabban a levegőt. Hátrálni kezdtem. Egy lépés hátráltam, ők kettőt tettek előre. Mozgásom közben egyre több befőttes üveg esett le a polcokról, növelve ellenségeim táborát. Ez volt az a pillanat, mikor a félelem átvette a normál gondolkodás helyét. Remegtem. Minden porcikámban remegtem. Ki kell jutnom innen. Szemeimmel végig pásztáztam a helyet. Az egyetlen menekülési útvonalam teljesen el volt torlaszolva fura árnyékokkal, és ha tovább hátrálok, akkor teljesen bekerítenek. De mit tehetnék? Sírhatnékom lett volna, teljesen kétségbe voltam esve.
  Ám ekkor történt a csoda. Szememmel együtt az egész testem fényleni kezdett, és lassan felemelkedtem a földről. Elvesztettem felette az irányítást. Fejem hátrabicsaklott. Úgy éreztem magam, mintha éppen most üldöznék ki belőlem az ördögöt. Valami érthetetlent motyogtam, majd az eddig hátrafeszített törzsem, előre bicsaklott. Tenyereimből fénycsóvák jöttek elő, amik elpusztították az összes elkárhozott léleknek kinéző valamit. Lassan leereszkedtem. Már én vezéreltem mindent, ami hozzám tartózik. Na, jó, ez nem teljesen igaz. A remegés nem maradt abba, sőt, erősebb lett. Pár könnycsepp versenyzett az arcomon, és a többi sem maradt rest, követték őket. Úgy éreztem mindjárt rohamot kapok. A falak szűkülni kezdtek, a szemem előtt fekete foltok jelentek meg, néha el-elveszítettem a látásomat. Ki kell jutnom innen. 
   Futni kezdtem. Fel a lépcsőn, ki a hátsó ajtón, az erdő felé. Lehet, hogy nem ez volt a legjobb ötletem, de szabadulnom kellett onnan. Egy másodpercet sem bírtam volna tovább abban a házban. Rohantam, amíg a lábam bírta. Nem tudom hány métert hagytam a hátam mögött, mikor megálltam. Térdeimre támaszkodva kapkodtam a levegőt. Teljesen beleizzadtam a jelmezembe, viszont most az érdekelt a legkevésbé. Vaksötét volt, az orrom hegyéig sem láttam el. Kérdéses, hogy akkor mégis hogy nem estem el. Az adrenalinra fogtam az egészet. Nem vártam meg még látásom megszokja a feketeséget, ami körülvett, remegő kezekkel kikotortam a telefont a zsebemből, és bekapcsoltam a rajta lévő elemlámpás alkalmazást. A világosság eleinte zavaró volt, de lassan megszoktam. Balra irányítottam a fényt. Semmi. Magam elé. Semmi. Hátam mögé. Semmi. Félve jobb oldalamra vezettem a világosságot. Ha jól láttam egy földút ment keresztül az erdőn. Kicsit arrébb fordítottam ideiglenes lámpámat, és egy kocsin ragadt meg a szemem. Elég szépen ki volt égve, szinte alig maradt belőle valami. Nem tudom miért, ösztönösen lépkedtem felé, mint a mai napon sok minden, ez is csak úgy vonzott magához, mintha egy vas darabka lennék, ő pedig a mágnes. Ha jól láttam, családos, nagy autó lehetett. Minél közelebb értem hozzá, annál jobban fájt a fejem. Mintha egy emlék próbálna erőszakosan előbújni, de a józanész nem hagyja, igyekszik megvédeni tőle. Nem igazán sikerült neki. A fájdalom olyan erősen hasított belém, hogy ott helyben összerogytam. Fejem fogva feküdtem a földön. Képek villództak a szemem előtt. Erőszakosan a tudtomra akarták hozni, hogy mit is jelentenek.
- Nem tudom! – üvöltöttem a semmibe. A fejembe kúszott kín olyan hirtelen tűnt el, mint amilyen hirtelen jött. Megkönnyebbültem. Már azt hittem, hogy vége a szenvedésnek.
    Hátrafordultam, azzal a céllal, hogy visszamenjek a partira és hazavitessem magam, de a sors, a sors, az a kegyetlen sors megint mást szánt nekem. Ahogy megfordultam a tengelyem körül egy szutykos, égett, zombifélével találkoztam. Sikítottam. Olyan hangosan, amilyen hangosan csak tudtam. Viszont az nem mozdult. Férfiasnak tűnő arcához száraz falevelek tapadtak, sár, és vér kenődött el rajta. Haja már rég leégett. Csak állt ott bambán, engem bámult folyamatosan. Mint egy elárvult kiskutya, úgy nézett rám. Nem tűnt olyan veszélyesnek. Arc vonásai ismerősnek tűntek. Szemei zöldek voltak, akárcsak nekem. Pislogtam egyet. Míg szemhéjam eltakarta a kilátást, felelevenedett előttem egy kép. Egy fiatalnak tűnő ember vigyorgott rajta átkarolva egy nőt, aki valószínűleg a felesége lehetett, kezében egy babát tartva.
- Apa? – kérdeztem pár másodperc gondolkodás után. Remélem csak véletlen a hasonlóság, de ez egy elég hiábavaló remény volt. A csúf kinézetet, és a ráncokat kivéve ugyanaz a két alak állt előttem. Tudtam, hogy nem fog válaszolni, mégis megkérdeztem. Sőt válasz helyett közelebb lépett, és rám vetette magát. Üvöltöttem, sírtam, rúgtam, kapálóztam, mindent megtettem, hogy megszabaduljak tőle. Aztán az érzés eltűnt, és már csak két kart éreztem magam körül, akik felkaptak és olyan szorosan tartottak, amennyire csak tudtak. Megnyugvásra leltem Conor ölelésében.    

1 megjegyzés:

  1. Drága Aria!

    Nagyon örülök, hogy folytattad a történeted, már vártam, mikor olvashatom a folytatást. Ismét érdekfeszítő részt alkottál, tetszett, egyben meghökkentő és izgalmas volt! :) Nem bírtam ki mosolygás nélkül, mikor azt a jelenetet olvastam, hogy Faith meglátja Connort Cindyvel és féltékeny lesz a lányra. Ismét. Nagyon jó volt olvasni, már csak Faithnek kellene rájönnie, mi is az az érzés, ami nem hagyja őt nyugodni. :) A fejezet vége egyelőre egy kérdőjel számomra, nem igazán tudom, mik voltak az üvegekben azok a fények, illetve hogyan öltöttek alakot, amint leverte a lány a palackokat. Remélem, majd privát üzenetben g-mailen megírod nekem, hogy tiszta legyen a kép.... Connor ölelése ismét megnyugtatta a lányt, örülök, hogy végül rátalált! Folytasd hamar!

    Ui.: Nálam is fent vannak új részek, ha érdekel és van időd benézni. Örülnék egy levélnek is! :)

    Puszi, Arika

    VálaszTörlés