03.) Felhők könnyeiben futni

Köszöntök mindenkit, aki ebben a pillanatban ezt a köszöntőt olvassa!

Ismét nagyon hálás vagyok, azért, hogy léteztek! Az előző fejezet több mint 22 megtekintést kapott! Ez az eddigi rekordom, nagyon köszönöm! Legjobbak vagytok! 

 Sajnos ez az utolsó előre írt fejezet, szóval ezek után nem biztos, hogy tudok hetente fejezeteket hozni, de igyekszem! 

 Élvezzétek ki ezt az utolsó hetet, amit még szabadlábon tölthetünk, mert jövő héten már újra a dutyiban fogunk szenvedni (saját véleményem ARRÓL a helyről). Kinek milyen volt a nyara? Ki tervez még nyaralást? Jó olvasást, remélem tetszeni fog ez a semleges rész!

Ari xx 

Felhők könnyeiben futni

Two Pieces

  Testnevelés órákon általában nincs jobb dolgom, mint várni, hogy a sült galamb helyett egy kosárlabda méretű, és nehézségű gumilabda landoljon az arcomon. Hogy miért nem térek ki előle? Egyszerű. Mert minél hamarabb kiesek, nekem annál jobb. Már megszoktam az ütéseket. Mindig is a labda elé ugrottam.     Utáltam ezt a "halálgolyó, avagy ahogy a normális emberek hívnák, kidobós" játékot, de balszerencsémre, csak ezt csináltuk minden hétfőn, szerdán, és csütörtökön. A keddi és a pénteki órákon meg kötelet másztunk. 

  Gyűlölöm a tesit! A világ legrosszabb tantárgya. Ezt annak lehet nevezni, egyáltalán? Nem tanulunk semmit, csak fizikailag meghalunk. Legalábbis én. Viszont Conor jól bírja. Macska gyorsasággal tér ki a labdák elől, és kapja el azokat, majd hozzávágja valakihez, aki fájdalommal az arcán ül le a padra. Rajta kívül csak két ilyen ember van. Riley, és Darin. Halálosak. Ők azok, akiktől félek. Egy kezemen nem tudom megszámolni, hogy hányan mehettek le az orvosiba miattuk. Riley csak erős, és nem tudja az erejét kontrolálni, Darin pedig élvezi az emberek szenvedését. Szadista.

  Éppen Mr. Turner-en nevettem, akinek feje már lassan egy paradicsom színével versenyzett, mert Bea nem tudta rendesen elmondani a hiányzókat. Szegénynek beszédhibája van, alig lehet érteni, hogy miről beszél. Szóval éppen a tanárt röhögtem ki, mikor valaki a nevemet kiabálta. A hang irányába fordultam. Ó, de jó, hogy megtettem! Darin mindent elsöprő labdája felém repült. Magamban hangosan sikítottam, és el is futottam. De ezt nem tehettem meg a valóságban. Mintha egy adag száraz beton lenne a lábam helyén. Mindenki a száguldó ágyúgolyót nézte, vagy engem. Csak a fájdalomra tudtam gondolni, ami hamarosan az arcomat fogja eltorzítani, és hatalmába venni. Összeszorítottam a fogam. A belső hangom elfutást kiabált, de egyszerűen nem ment. Lecövekelve álltam, miközben a történtek lassított felvételként zajlottak le a szemem előtt.

  Aztán valaki gyorsan beletekert, így arra eszméltem fel, hogy Conor elüti a labdát. Csend ült a teremre. Mindenki lélegzetét visszafojtva nézte a jelenetet. Még én is.  

  Megmentett.  Nem hiszem el. Meg sem rezzent az arcra, mikor elütötte azt a kerek tárgyat. Még a keze se vált pirossá!  Felém fordult. Eléggé ijedt képet vágott, de inkább aggódott. Értem. Ezt elég nehéz felfogni.

 - Jól vagy? - ragadta meg karom, mire az előbb várt fájdalom eluralkodott rajtam. A füst szag marta az orromat, és úgy éreztem, hogy egyre fáradtabb leszek. Utolsó ép emlékem az, ahogy Conor karjai közt lehunyom a szemem.

∞

  Tipikus orvosi szoba szag zavarja az orrom, legszívesebben eltüsszenteném magam, ha tudnám. Az alattam lévő matrac eléggé kemény, fáj a hátam tőle, a párnából kiálló toll végek, pedig szúrták az arcom.

 Eléggé nehezen jöttem rá, hogy hol is vagyok, de amikor megtettem, gyorsan felültem. Kérdések százai cikáztak a fejemben, de egyre sem találtam választ. Egyelőre. Már megint a szokásos. Hangosat sóhajtottam. Csak tudnám mi váltja ezt ki belőlem, és azt, hogy miért. Azt sejtem, hogy köze van Conorhoz, mert csak az Ő közelében szokott ez megtörténni, általában az érintése miatt. Ez azonban abszurd. Hogy tudna engem ájulttá tenni? Nincs varázsereje, és lefogadom, hogy nem az áram ráz meg. De akkor mi történik velem? Vagy inkább vele? Mit tesz, hogy ilyen hatással lesz rám?  Miért teszi? Istenem, de utálom a megválaszolatlan kérdéseket!

 Az ápolónő halkan lépett be a helységbe. Nem tudhatta, hogy nem alszom. Mikor megpillantotta tágra nyílt szemeimet, elmosolyodott, majd lassan oda csoszogott az ágyamhoz.

-  Mennyi az idő? – kérdeztem.

- Pont, annyi, hogy nyugodtan elmehess ebédelni – segített le az ágyról.

-  Meddig voltam ájultan?

- Ájultan? Jaj, nem, nem, drága szívem, nem ájultál el, csak elaludtál – elaludtam? Elaludtam? Komolyan? Én nem úgy éreztem. Enyhén forgott velem a világ a testnevelés teremben.

-  Akkor miért hoztak ide? – kérdeztem a számomra logikus kérdést.

- Tudod, nem csak te hitted azt, hogy eszméletlenül fekszel azon a hideg padlón. Az a fiatalember fejvesztve rohant ide, majd mikor megtudta a valódi állapotod, megnyugodott – miután ezt kimondta, utamra engedett, ami egyenesen az ebédlőhöz vezetett.

 Cipőm enyhe kopogása hátborzongatónak hangzott a kihalt folyósokon. Egy árva lélek sem volt mögöttem, mellettem, s előttem. Ez fura. Még nem csöngettek volna ki? A falon lévő órára pillantottam. Minden tanterem fölött volt egy ilyen, hogy miért azt nem tudom. Talán akciós, ha tömegesen veszik az elemeket. Jól sejtettem. 10 perc múlva szabadulhatnak csak ki. Tehát én leszek az első, aki hozzájuthat a kajához. Vegyes érzés töltött el. Köztudott, hogy ebben az iskolában a leggusztustalanabb az étel. Állítólag a szakácsok régebben utcát söprögettek, és onnan kerültek a konyhára. A volt életmódjuk nem zavarna annyira, ha legalább tudnának rendesen főzni. Mert, amit most készítenek, azt még a malacok sem ennék meg.

  Közelebb húztam a táskám, majd közepesen gyorsan lépkedtem az étkező felé. Amint beléptem, megcsapott az a tipikus szar kaja szag. Zavarta az orromat ez a bűz. Ugyan nem mindegyik volt olyan rossz, a mirelit hús, és mirelit krumpli egész elviselhető volt. De csak azért, mert nem ők készítették. Megfogtam egy tálcát, és szedtem magamnak. Megsóztam, elvettem egy zacskó ketchupot, majd leültem a megszokott asztalomhoz. Általában Riley, és Chace is mellém ül, vagy elmegyünk a közeli gyorskajáldába, de most sajnos nem csatlakozhatnak hozzám. Úgy volt, hogy mostanra itthon lesznek, de aztán ebből csütörtök lett.

 A diáksereg szép lassan betöltötte az ebédlőt. Hangerejük magassága fülsüketítő volt, már fájt. Kiabáltak, hangosan nevettek, csak a szokásos. Most valamiért jobban idegesítettek. Ahogy elmentek mellettem, megbámultak, majd páran gonoszul elmosolyodtak. Sosem szerettek annyira, a legtöbben csak úgy ismertek, hogy Riley csaja. Emiatt a jelző miatt sokan megutáltak. Már a gimi első évében együtt voltunk, de ők még mindig nem fogadták el azt a tényt, hogy Ő engem szeret, és nem őket.

- Elnézést, foglaltak az itteni helyek? – ébresztett fel bambulásomból az ismerős hang. Felpillantottam. Conor egy hatalmas vigyorral nézett rám.

- Helyezd a fenséges fenekedet oda, ahova csak akarod – kacsintottam, mire elnevette magát. Leült velem szembe, majd alaposan végig nézett rajtam.

-  A frászt hoztad ránk, ugye tudod? – sóhajtott, miközben mélyen a szememet nézte. Elfordítottam a fejemet, és inkább a tömeget néztem. Most mondjam meg neki, hogy feltételezéseim szerint miatta volt az egész? Mennyire nézne hülyének? Én annak nézem magamat. Komolyan? Hogy tudok ilyenekre gondolni, és el is hinni? De egyszerűen nem megy ki a fejemből. Mindig akkor történnek ezek a dolgok, mikor a közelben van. Mint a parkos eset. Nem vagyok bolond, nem képzelődtem. Éreztem a füstöt, tisztán hallottam a kiáltást, és láttam a tüzet. Mégsem történt meg. Lehet, hogy mégis megőrültem. Keresnem kéne egy dilidokit.

-  Pedig csak elaludtam – vontam vállat, ezzel lezártnak tekintettem a témát. Szerencsére Ő sem folytatta, inkább elvette a sült krumplimat. Tátott szájjal néztem rá, mire Mi van? Bajod van? fejeket vágott. Mikor megint megpróbálkozott volna, rácsaptam a kezére.

-  Na – nyafogott – Az enyém tök szar. Már a szagától is undorodom. Légyszi, hadd vegyek el öt darabot! – kutya pofit vágott. Próbáltam ellenállni neki, Istenem, de nagyon próbáltam, de végül beadtam a derekam. Öt darab miatt nem fogok éhen halni. Egy győzelemittas mosollyal el is vette nyereményét, majd szépen lassan megeszegette – Nem is rossz. Ezt legalább jól csinálják.

-        Nem ők. Mirelit – közöltem vele a tényeket.

-   Akkor is jobb! – és megette az utolsót is. Közben én is felfaltam a maradékomat, így felállni készültem. Ő is ugyanezt tette – Héj! Nincs kedved megnézni velem suli után a meccset?

∞

  Egyszer Rileynak megígértem, hogy minden foci meccsen a lelátón fogok ülni, és hangosan szurkolni neki. Ő is a csapatban játszott. Nem volt olyan fontos szerepe, legalábbis nekem úgy tűnt. Alig passzoltak neki, de amikor megtették, Ő egy gyönyörű gólt lőtt a másik csapat ellen. Állítása szerint Ő volt a titkos fegyverük, akit csak néha vetettek be. Én mindig kinevettem, mikor ezt mondta. Hülyeségnek tartottam.

  Próbáltam úgy tenni, mintha érdekelne az egész, de annyira bénák voltak, hogy az már fájt. Össze-visszarohangáltak, de mindig a rossz irányba. A fejemet fogtam nézve a borzalmas játékukat, miközben a pom-pom lányok hangosan drukkoltak az idegesítő versikéjükkel. Őszintén, fogalmam sincs, hogy hányadik pohárral ittam a kólát, hogy ki tudjam ütni magam. Tudom, hogy lehetetlen, de ha nincs sör, ez is megteszi.

  Legalább egy valaki élvezte a meccset. A mellettem ülő Conor, hangosan kiabálva ösztönözte a játékosokat a jobb eredmények, és a nyertes meccs miatt. Ez sem segített. A pálya közelében táncoló lányok mozdulatait hadonászta ültében, majdnem kiverte a mellette lévő kezéből a chipset. Hangosan felnevettem emiatt.

-  Kineveted a mozdulataimat, ha? Ha? – tekergette a nyakát, mire röhögő görcsöt kaptam.  Mondjuk az is közbejátszott, hogy elkezdett csikizni. Rúgtam, üvöltöztem, ütögettem, csak nem szállt le rólam az a galád.

-  Hagyják abba! – szólt ránk az előttünk ülő matek tanár, mire befejezte, és inkább meghúzta magát. Végre nem kiabált a fülembe!

  Igyekeztem úgy tenni, mint aki élvezi az adott helyzeted. Az a meccs unalmas volt. Mondjuk nagyon nagyokat nevettem, mikor valaki elesett, meg amikor valaki bekiabált, hogy Tomikám rúgj be egy gólocskát vagy nem kapsz rumocskát! de ennyi. Igazából örültem, mikor vége lett. Ilyen szánalmas játékot sem láttam még. Mindent elrontottak.

  Hideg volt, és hirtelen sötét felhők csúfították az eget. Ha elered az eső, hogyan fogok haza jutni? Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, míg le nem értem a pálya mellé. Az emberek csalódotton hömpölyögtek a kijárat felé. Jobb játékot reméltek, nem egy olyat, ahol a másik csapat akadálytalanul lőhet nyolc gólt. Már csak azt vártam, hogy valaki odamenjen Thomashoz, és azt mondja: Ilyen játékért még almalét sem kapsz! Ez sajnos nem történt meg. A mögöttem álló hangosan szidni kezdte a versenyt.

- Ez az első ilyen meccsem, és meg kell mondjam, hogy ez ritka béna volt! Fogadjunk, hogy az előtérben lévő kupákat csak az eBayről rendelték! – felismertem a hangot. Megálltam, és megvártam, míg mellém ér – Te, ezek mindig ilyen bénák? – súgta úgy, mintha ezért a mondatért valaki megölné. Nem mintha az előbb nem kiabált volna rosszabbakat.

-  Igazából nem. Sőt, ezerszer jobbak lettek volna, ha Riley is velünk lenne – kezdem azt hinni, hogy amit mondott nem is annyira hülyeség.

-   Riley? – kérdezett vissza – Ja, a barátod Riley!

-  Wáow, kész zseni vagy! – bókoltam, mire büszkén kihúzta magát.

 Még ki sem értem az iskola kapuján, az eső már nagy szemekben hullott a fejemre. Dühösen kifújtam a levegőm, majd a táskámat a fejem föle tartva haza indultam. Nem sokat értem ideiglenes esernyőmmel, ezért inkább hagytam, hogy az eső átmossa a fejem, és a gondolataimat. A kijárattól siető emberek gyorsan beültek a kocsijukba, majd amilyen tempóban érkeztek, úgy is hagyták el a helyszínt. Nem is ügyeltek a csúszós útra. Eszembe jutott, hogy stoppolok, de mire felmutathattam volna a hüvelykujjam, már minden autó eltűnt. Bosszúsan dobbantottam a lábammal, mire egy adag víz kötött ki a nadrágomon. Remek! Az időt szidva eredtem haza, most már tényleg.

- Várj! – futott utánam Conor. Inkább lelassítottam, mintsem megálltam. Csak még jobban megáznék! – Tessék! – adta át nekem piros pulcsiját. Kapucnis! Hálásan néztem fel rá, ha lett volna időnk még magamhoz is öleltem volna, de akkor csak egy vállal lökést kapott.

- Neked nem kell? Nem fogsz megfázni? – néztem fel rá, és készen álltam megszabadulni attól a puha, meleg, esővédő ruhaneműtől. Mosolyogva megrázta a fejét.

-  Nagyobb szükséged van rá, mint nekem.

 Ha azt mondanám, hogy a hazaúton úgy viselkedtünk, mint a bennünk elveszett gyerekek, nem hazudnék. Kergetőztünk, pocsolyákba ugráltunk, majd táncolgattunk. Olyanok voltunk, mint 6 évesen. Egy percre tényleg annak az elveszett kislánynak a bőrébe bújhattam, aki voltam. És bármennyire is fájt akkor a szülők nélküli élet, mégis csak nevetni tudtam mindenen. Hiányzik ez a kissé felelőtlen érzés. Biztosra vettem, hogy Ő is ugyanezt gondolta. Ha nem lett volna velem Conor, csak az esőt átkozva bandukoltam volna haza, de így remek emlékeket szereztem.

  Nevetve estem be a házba, és beinvitáltam őt is. Először nemet mondott, de miután behúztam az ajtón, nem mert ellenállni a melegnek. Levettem a pulcsit, majd a radiátorra tettem. Leültettem a konyhába, és bementem a fürdőbe két törülközőért.

-  Jesszus! – sikította Jen – Hát te ki vagy? –még mielőtt Conor maga válaszolhatott volna a kérdésre, megelőztem.

- Jen, Ő itt Conor, Conor, Ő itt az örökbe fogadó anyám, Jennifer – adtam át neki a törlő eszközt. A sajátoméval a hajamat próbáltam vízteleníteni.  

-   Nem úgy volt, hogy ezt senkinek sem mondod el? – kérdezte drága anyám, miközben a mosogatóból pakolgatta ki a dolgokat.

-  Tudja Ő. Tudod, Conor volt a legjobb barátom azon a helyen – magyaráztam. Mikor már kellően száraznak éreztem magam, felálltam – Forró csokit? – Felcsillant a szeme, és egy hatalmasat bólintott.

- Tényleg! Már emlékszem! Te voltál az a fiú, aki nem akarta elengedni Faithet. Mi járatban erre? – ült le mellé. Kedvesen mosolygott rá, pedig azon a napon inkább csak elküldte volna francba, mert csak feltartotta őket. Minket.

-    Pontosan – bólintott – Az igazi faterom megtalált, és hát itt talált állást.

Végig hallgattam a beszélgetésüket. Lehet, hogy nem illett volna, de ha nem akartam volna, akkor is hallottam volna. Kicsit elfacsarodott a szívem. Jen sosem beszélt még így Rileyval. Ilyen boldogan, ilyen sokat nevetve. Általában, ha itt van, nem szólnak egymáshoz, viszont Conornak el kellett mesélnie az egész életét drága nevelőanyámnak, aki néhány történetet röhögve hallgatott végig. Én is elmosolyodtam rajtuk. A kész itókát két pöttyös pohárba öntöttem ki, majd megfogtam, és leraktam az asztalra.

-   Köszi! – nézett rám mosolyogva. Elmotyogtam egy szívesent, majd leültem mellé.

-  Na, én kettesben hagylak titeket! – állt fel az asztaltól Jen – Dean és Phoebe mindjárt megérkezik, szóval addigra jó lenne rendet csinálni.

-  Hol vannak? – kérdeztem a csokoládémat kóstolgatva. Nem akarom dicsőíteni magam, de ez csodás lett! Ahogy az aromák találkoznak a számban, és rögtön táncra perdülnek. Hmm, mennyei!

- Vásárolni, már vagy két órája. Istenem, legközelebb nem küldöm el apád pelenkáért – ezzel el is ment. Magunkra maradtunk. Hangosan szürcsöltünk. Egy idő után rám jött a röhögést. Elemelte a bögrét a szájától, és egy csodás mexikói bajusz maradt a szája fölött. Furcsán nézett rám, mikor az asztalra borultam.

-   Hát te meg min nevetsz? – kérdezte felháborodottan.

-  Semmin. Tényleg semmin.