2015/12/24

SANTA CLAUS IS COMING TO TOWN
(finally)

Nem, nem haltam meg, igen, még élek, és nagyon sajnálom, hogy nagyon sokáig nem jelentkeztem, nem akarok kifogásokat keresni, de azt elmondom, hogy életem fenekestül felfordult, és egyszerűen nem megy a következő fejezet megírása.  Megakadtam, de már kezdek visszatérni, 2016-ban garantáltan találkozunk!
Addig is, hogy ne maradjatok Faitnor nélkül, elkészítettem nektek a velük kapcsolatos karácsonyi ajándékot! Remélem tetszeni fog.
Szeretnék minden egyes olvasómnak nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon NAGYON Boldog Karácsonyt kívánni! Remélem rengeteg szeretet vár rátok a fa alatt. Köszönöm, hogy vele tartottatok, nagyon hálás vagyok mindenért, amit értem tetettek.

Szerintem ezerszer jobb, mint az előző videóm, szerintetek? 


2015/10/31

15.) Szörnyek és Angyalok

Drága olvasóim!
Nagyon nagyon  nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon sajnálom ezt a sok sok sok sok sok sok sok sok SOOOOOK késést, de tényleg. Tudom, hogy piti kifogások senkit sem érdekelnek, ezért inkább nem is mondok semmit, csak esedezem a bocsánatotokért. Ja, és BOLDOG HALLOWEENT és JÓ OLVASÁST KÍVÁNOK!

U.i.: Az éjszakai képzelgésekért és a rémálmokért felelősséget nem vállalok! MuhahahahahaHA

Ari xx
Szörnyek és Angyalok


Lightning 
Álmomban a bál újra megjelent előttem. A helyszín, a zene, és az emberek ugyanazok voltak, ám a szemszög változott. Ezúttal Riley nézőpontjából mesebeli táncomat Conorral. Egy puncsos pohárral a kezében nézte a jelenetet nem túl boldog arckifejezéssel.  Hiába volt jó viszonyban az előbb említett fiúval, tudtam, hogy zavarta az, ha huzamosabb ideig mellettem marad. Mondanám azt, hogy mindig is féltékeny típus volt, de mivel eddig nem volt még alkalma irigykedni másokra, nem tudom ezt mondani. De, Conor megjelenése kihozta belőle a védelmező barátot. Persze próbálta takargatni, de néha nagyon egyértelmű volt. Ennek ellenére próbált jól kijönni a fiúval, csakhogy ne hozza kínos helyzetbe magát. Ezért nagyon hálás vagyok neki. Ám úgy, hogy nem állunk mellette kimutathatta érzelmeit.
 Fanyar arckifejezéssel emelte poharát a szájához, majd lehúzta a maradékot.
- Ne most! – rá se nézett a mellé érkező Lolára.  Arca még keserűbb lett. Tudta, mit akar mondani a lány, de azt a szöveget már nagyon unta. A családjából már mindenki elmondta neki vagy háromszázszor, de Ő nem akarja elhinni. Nem akarja, hogy igazuk legyen.
- Jaj, Riley. A vak is látja, hogy valami összeköti őket! Nem kell itt a hisztis kisgyereket játszanod – Lolát aznap a legnagyobb szerencsémre egyáltalán nem láttam. Egy igazán csinos fekete, csipkés ruhában állt rokona mellett, miközben hol minket, hol őt nézte.
- Hagyj békén! - szűrte ki a szavakat a fogai között - Menj és játsszál a kis barátocskáddal, és ne engem zavarj! - látszott rajta, hogy dühös volt. Nagyon. Mondjuk, ha Lola engem is így idegesítene, sokkal dühösebb lennék rá.
- Jól van, bátyó. De ne felejtsd el, hogyha Max ezt megtudja, rögtön cselekedni fog. Gondolkozz el azon, hogy melyik lenne jobb. Ha apád ölné meg kegyetlenül, vagy ha a te kezeid között halna meg, békében? 
Riley még utoljára a szájához emelte poharát és lehúzta a tartalmát, és ezzel az álmom véget ért. 
Arra ébredtem, hogy nevelőapám fejvesztve rohan az ágyam felé, és keményen, felrázva próbál kirángatni az éjszakai képzelgésemből.
- Faith! – erősen rángatta a vállam – Öltözz! Vásárolni megyünk! – sejtésem szerint, akkor jöhetett rá, hogy még nincs semmiféle dekorációnk, ami elijeszthetné a gonosz lelkeket, és cukrunk, ami tönkreteheti szegény kisgyerekek fogát. Tipikus Dean, mindig mindent elfelejt és az utolsó pillanatokban jut az eszébe. Lassan, komótosan, kikeltem az ágyból. Túl korán van még ehhez. Mielőtt úgy döntettem volna, hogy visszafekszem, Dean ismételten beszáguldott a szobámba, kirángatott az ágyból és berakott a szekrény elé. Fel sem tudtam fogni, hogy mi is történt, már ruhában álltam a fürdőszobai tükör előtt a hajamat igazítva. Nem akartam túl sokat vacakolni vele, így csak kifésültem. Majd a ma esti buli előtt belövöm, addig kár időt pazarolni rá. Hogy milyen buli? Agnotraillék halloweeni partija.
  Halloween éjszakája az egyetlen olyan nap, amikor a holtak az emberek között járnak, persze csak akkor lehet ez számodra ijesztő, ha elhiszel mindent, amit az American Horror Storyban láttál. Butaságnak tartom ezt a szellemesdit, de egy biztos: Remek lesz tőle az ünnep hangulata. Mert ezt szeretem a Halloweenban a legjobban. A sok beöltözött gyerek, cukros zsákokkal a kezükben, a töklámpások a verandákon, és az a sok kreatív jelmez. Imádom. Egyszerűen élvezet nézni.
  A vásárlást szinte a fény sebességével befejeztük, mivel Dean gyorsabban haladt, mint egy Forma1-es autó. Minden maradék csokit és cukorkát belesöpört a bevásárlókocsiba, Phoebenak kiválasztott egy hercegnős jelmezt, majd a díszeket vett és töklámpást. Én addig csak kullogtam a sorok között, úgy sem értem volna utol nevelőapámat. Majd, mikor hívást kaptam, gyorsan a kasszákhoz siettem.
- Tudod, nem gondoltam volna, hogy halloweenkor nyitva vannak a boltok – szólaltam meg a hazafelé vezető úton, miközben egy jó nagyot szippantottam az időközben kapott McDonaldsos kólámból.
- Nyitva, nyitva vannak, csak nem olyan sokáig, mint általában szoktak – válaszolt a sofőr, majd befordult az utcánkba. A többi házhoz képest a miénk kifejezetten pucérnak számított. Remélhetőleg nem sokáig. Dean a kezembe nyomta a legtöbb zacskót, miszerint vigyem be Jennek.
- Megjöttünk! – kiáltottam pár szatyor elejtése közben, amikben, legnagyobb mázlimra csak pár cukorka volt. Nevelőanyám rögtön a segítségemre sietett. Elvette a nehezék felét, majd a konyhába vitte.
- Válogasd szét az édességet és a díszeket, én addig szerzek egy hatalmas tálat! – a feladat nem bizonyult túl nehéznek, de valahogy sehogy sem akarództam megtenni. Fájt nézni, ahogy az a sok hizlaló szer idegen gyerekek gyomrában végzi és nem az enyémben. Annak ellenére, hogy nem volt sok kedvem megtenni, mégis hamar megcsináltam – Most pedig menj ki apádnak segíteni, addig én megcsinálom a tököket.
Ahogy kiléptem, Dean majdnem a kezeim közé esett. Lefelé a létráról. Esküszöm ez az ember még a fejét is elveszítené, ha képes lenne rá. 
- Megvagyok! Megvagyok! Megvagyok! - kiáltott két lábbal a földön. Megforgattam a szemeimet, és elmosolyodtam. 
- Miben segíthetek? 
- Csak tartsd a létrát! - adta ki a parancsot, majd vissza is mászott. Egyik lábamat a legalsó részre helyezve próbáltam megvédeni Őt a leeséstől, de ahogy a zsebemben lévő telefon megrezzent, tudtam, hogy ez nem fog összejönni. Rögtön kivettem a kütyüt az addigi helyéről, és megnyitottam az üzenetet.

 Riley
 Kések egy órát! 4:30-ra legyél kész xx

  Ha már amúgyis a kezemben tartottam drágalátos mobilomat, megnéztem az időt is, ami már 2 óra 27-et mutatott. Erősen vacilláltam azon, hogy itt hagyjam-e apámat, és menjek el készülődni, vagy sem, de végül az első nyert. Szó nélkül otthagytam a pácban, azt remélve, hogy nem hallom azt, ahogy az én hibámból, fájdalmasan összetalálkozik a talajjal.
  A jelmezem nem volt se kihívó, se szexi, viszont ötletesnek és kreatívnak találtam. Sok időbe telt, míg rájöttem mi legyen az, de mikor megtettem büszke voltam magamra. Gondolom, ismeritek a régi, szafaris filmekben a főszereplő nőket. Majdnem mellig érő gatya, betűrt ing, furcsa haj szerkezet és nagyon vörös rúzs. A haj kivételével egyszerű volt. Nem kellett hozzá túl sok kellék vagy idő. Csak a haj. A haj. Na, azt nehéz volt egyedül összehozni. Több órán keresztül sipítoztam nevelőanyámnak, hogy nem lesz kész, meg béna is lesz, de végül teljesen meg voltam elégedve a kinézetemmel, ráadásul még plusz fél órát kellett várnom édes barátomra, aki pontosan a megbeszélt időpontra gurult be a feljárónkra.
   Öltönyét és sötét napszemüvegét megigazítva szállt ki járműjéből. Már messziről sütött róla az, hogy ő valójában minek is akart beöltözni. És még az én jelmezemet gondoltam egyszerűnek. Kabátomat felvéve, családomtól elköszönve léptem elé. Egy ártatlan csókocskával üdvözöltem.
- Milyen csinos vagy ma – nézte meg jelmezem, miután elhajolt előlem.
- Te pedig nagyon elegáns. Mondjuk egy kicsit többet is kitehettél volna magadért, ügynököcském – huzigáltam meg nyakkendőjét, majd elsétáltam a kocsijáig.
- Most azt mondod, hogy nem tetszik a jelmezem? – kérdezte felháborodottan.
- Nem mondtam ilyet, de nem túl kreatív – kinyújtottam a nyelvemet, mire kaptam egy csókot a számra.
- Jól van, oroszlánkám ezt megjegyeztem – vetette még oda az autót beindítva.
  Mivel az út hosszúnak számított, kényelembe helyeztem magam. Vagyis cipőmet levettem, és sarkamat az ülésen pihentettem. Megoldhatatlannak tűnt, de végül megcsináltam. Az ablaknak támasztottam a fejem, néztem a mellettünk elhaladó tájat, mint mindig. A rádióban lassú zene ment, én pedig teljesen beleéltem magam, mintha a videoklipjének főszereplője lennék.
  A házakat hamarosan erdős területek váltották fel. Magunk mögött hagytuk a várost, a civilizációt, és 80 km/h sebességgel haladtunk Agnotraill-ék vadászlakjához, azaz a buli helyszínéhez. Attól háztól a hideg is kirázott, főleg, hogy olyan elhagyatott. Mellette csak egy építményt roskadozott, annak birtokosai már születésem előtt meghaltak, ami még félelmetesebbé tette azt a helyet. Riley elmondása szerint csak nagyon ritkán használják azt a házat, mikor apjáék naphosszat a fák között töltenek, csak azért, hogy vadászhassanak. Meg persze Halloweenkor, mikor a buli van. Normál esetben meg sem közelíteném azt a létesítményt, de október 31. különleges alkalom. Olyankor nem is tűnik olyan félelmetesnek, elveszik a többi feldíszített ingatlan mellett.  
   Az út hátra maradt részében inkább csak barátommal társalogtam, mintsem magamba fordulva néztem az egyre sötétedő tájat. Ám bájos kis csevejünk nem tartott olyan sokáig, mert párom fekete kocsija hamarosan már a garázsban állt. A kocsi és szerszám tárolót építették utoljára a telekre, ezért különálló építményként szolgált. Miután kiszálltunk a kocsiból, a ház ajtajában hosszú szőke hajjal, bandanában, és napszemüvegben, Chace köszöntött minket.
- Aranyhajnak öltöztél? – jegyeztem meg mosolyogva.
- Axl Rose – fordult körbe. A derekára kötött kockás inge megpördült a mozdulat közben – Guns N’ Roses.
- Egész jó lett – mondtam elismerően, majd útjára engedtem.
  Már az előszobába lépve láttam, hogy a díszítés kifogásolhatatlan. A konyhában sörös hordok, és piros poharak sorakoztak, amikre töklámpások voltak rajzolva. Kamu pókhálók voltak mindenhol, az ajtókra denevérek voltak felakasztva. A nappali is ebből a szobából nyílt. A két helyiség elválasztásánál egy hatalmas asztal állt telis tele cukorkákkal és egyéb finomságokkal, mint pók, és giliszta alakú gumicukrok meg édes szemgolyók. Felette egy hatalmas Cukrot vagy csalunk felirat volt fellógatva. A társalgóban sötétség uralkodott, csak a mini diszkó gömb világította be a helyet.
- Hogy tetszik? – állt meg mellettem Riley egyik rokona, a tőlem pár évvel fiatalabb Jake.
- Nagyon jó lett! – dicsértem munkájukat.
- Örülök neki. 3 napja dolgoztunk rajta Camillel és Rebeccával. Reméltem, hogy megéri.
- Hol a jelmezed? – kérdeztem rá, mire a homlokához csapva sietett fel az emeletre. Elnevettem magam szeleburdiságán, majd továbbállva nézelődtem. Riley időközben eltűnt mellőlem, fogalmam sincs hová ment. A ház tele volt Agnotraill porontyokkal, de csakis velük. Én voltam az egyetlen kivétel.  Mondjuk nem bántam. Jóba voltam mindegyikőjükkel, kivéve persze Lolával. Kibírnám, ha nem látnám egy éjszakán keresztül.
  Valaki megfogta a derekamat hátulról, maga felé pördített, majd egy csókot nyomott az ajkaimra. Csókja édes volt, valószínűleg most evett meg egy csokis sütit az asztalról. Kezeit a helyükön hagyta, úgy vált el tőlem.
- Kezdődjék a buli! - suttogta, majd max hangerőre tekerte a mellettük lévő hangfalat. Alighogy felcsendült Michael Jackson örökzöld slágere, már meg is érkeztek az első vendégek. És csak jöttek, jöttek és jöttek, egészen addig, amíg már egy centit se lehetett mozdulni a vergődő testek miatt. A nappali közepéből, csak nagy nehezen jutottam el a konyhába egy kis bódító italért. Ott viszonylag kevesen tartózkodtak. Felültem az egyik bárszékre, töltöttem magamnak egy pohár sört, majd kortyolgatás közben néztem a tömeget. Volt Drakulánk, zombink, hot dogunk, minden, ami szem szájnak ingere, ám, az én figyelmem egy lovag ragadta meg, aki éppen felém közelített az angyala oldalán. Gúnyosan elmosolyodtam, és az a vigyor akkor sem fagyott le az arcomról, mikor a párocska megállt előttem. Ironikusnak vélem, hogy ennyi ember közül, pont Cindynek kellettek a szárnyak a hátára.
- Üdvözöllek dicső lovag, szép a ruhád, de hol a lovad?
- Nagyon vicces, Faith – Conor a szemeit forgatta, Cindy viszont elmosolyodott.
- Elmegyek a mosdóba – érintette meg az angyalka az őrangyal vállát, majd arrébb állt. Kissé gyilkos tekintettel néztem, ahogy távolodik. Lehet, hogy a pia már a fejembe szállt, de egyre jobban utálom azt a csajt.
- Az iskola új álom párjára! – kiáltottam, majd le akartam húzni a maradék frissítőt is, de kikapták a kezemből. Csalódottan néztem üres kezeimre, és szemeim villámokat szórtak Conorra, akinél a poharam volt.
- Elég a sörből! Nem tesz jót neked, és különben sem szabad.
- Akkor úgy tűnik, pokolba kerülök – gyorsan elvettem az egyik partizó kezéből az alkoholt. Fenékig lehúztam, aztán próbáltam minél ártatlanabban nézni az előttem álló lovagra, aki csípőre tett kézzel csóválta a fejét – Ott van neked az ártatlan kisangyalod, őt pátyolgasd! -  keserű szájízzel mondtam ki a szavakat, Nem akarom, hogy igazak legyenek. Nem akarom Conort más lánnyal látni. Irigy kutya vagyok? Talán. Hülyeségeket beszélek? Biztos. De ha sejtésem igaz, és ezek ketten összejöttek, kiszaladok a világból.
  Conort éppen megszólalni próbált, de nem akartam meghallgatni. Lepattantam a székről.
- El kell mennem a mosdóba – megragadta kezemet, majd maga felé fordított.
- Vigyázz magadra! Ez a ház. Valami van vele. Nem érezlek. Eltűnt a köztünk lévő kapocs – szavai aggodalmasak voltak, szemeiben féltést véltem felfedezni. De nem érdekelt.
- Hála az égnek – szűrtem ki mondanivalómat a fogaim között, majd karomat tartásából kiszakítva, léptem el tőle. Szemeim sarkából még tisztán láttam a messzebb álló Lola elégedett mosolyát, de nem érdekelt. Hatalmas düh fortyogott bennem, hogy miért, azt nem tudom, de majd’ felrobbantam. Valószínűleg a pia miatt. Míg másokat a roppant bugyutaságba sodor, engem az érzelmek heves, negatív hullámja teper le. Ezért nem iszom olyan gyakran, sőt szinte soha. Rossz hatással van rám.
  A folyóson végig menve furcsa zajokra lettem figyelmes. Suttogás és segélykiáltás vette körül a fülemet. Először azt hittem, hogy csak képzelődöm, nem törődtem vele, mentem tovább, de mikor a hangok lépésenként erősödtek, már nem hagytam figyelmen kívül őket. Túl sok furcsa dolog történt velem, hogy ne hallgassak rájuk. Végül megálltam ott, ahol a legerősebben lehetett azokat. Előre lépve halkult, s hátra is ugyanez. De hiába forgolódtam, nem láttam ott se ajtót, se lejárót. A baloldalamon egy szarvas koponyákat bemutató kis trófeaszekrényke volt. Bingó. Túl sok könyvet olvastam és filmet láttam, ahhoz, hogy a nyitás egyik opciója ne jusson az eszembe. Az összes szarvas koponya szarvát végigtapogattam, míg a legnagyobb szarvnál ki nem nyílt.  Az ember azt hinné, hogy egy titkos ajtó elhúzódása nagy robajjal jár, de az csak csendesen kitárult, megmutatva a lépcsőfokokat, amik ahhoz a helyhez vetetett, amit eddig rejtegetett.
  Furcsa mód nem éreztem félelmet. Nem is gondolkodtam igazából. A kíváncsiság minden lehető érzést elfojtott bennem, aminek nagyon örültem. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben a visszafordulás lehetősége, vagy az, hogy ugyan minek ebbe a házba egy titkos szoba, csak mentem előre.
  A fokok vékonyak voltak, többször is majdnem kibicsaklott a bokám miattuk. Az út kacskaringós volt. Nem is gondoltam volna, hogy ennyit kell lépdelnem, ahhoz, hogy lejussak, de végül sikerült.
  A terembe érve elállt a lélegzetem. A hely maga kicsi volt, egy középkori börtöncellára hasonlított, a régies falak, a szűk térség és a hangulata miatt. Úgy éreztem, mintha a hőmérséklet 0°C alá csökkent volna, ami lehetetlen, hiszen még kint sincs olyan hideg. Kezdtem fázni, karom tiszta libabőr lett. Aztán beljebb léptem. Úgy éreztem a félelem ellenállásba kezdett a kíváncsiság diktatúrája ellen. A szobát szekrénysorok vették körbe. Puskák, pisztolyok, tőrök, kardok, alabárdok üldögéltek polcain. Vérfagyasztóak voltak, ám még fenyegető kinézetük sem tántorított el attól, hogy közelebbről is megvizsgálhassam őket. Barbárnak tűntek, és ki tudja hányszor használták őket, s mire. Oké, hogy ez egy vadászlak, de nem hiszem, hogy bárki is kardokkal rohangálna az erdőben egy őz vagy szarvas után. Miközben próbáltam közelebbről is megtekinteni az említett kézifegyvert, valamin megakadt a szemem. A harmadik szobában valami nagyon fényesen ragyogott. Észre sem vettem eddig, pedig az világította be az egész helyet.  A szívem már a torkomban dobogott, úgy indultam útnak, hogy alig kaptam levegőt. Végtagjaim elnehezültek, nem akartak engedelmeskedni, de végül csak átléptem az ajtó küszöbének helyét, mivel a helységeket csak egy nagy lyuk választotta el egymástól.
  Mit ne mondjak, meglepődtem. A terem nagyobb volt, mint a másik kettő, ám a sok dolognak köszönhetően nem tűnt annak. Hogy mik voltak benne? Befőttes üvegek, amikben kis fények tündököltek a földkerekség minden szívében. Gyönyörűek voltak, és elkápráztatóak. Bele sem gondoltam, hogy vajon mik azok.  Magukhoz vonzottak, nem bírtam ki, a kezembe kellett, hogy vegyem. Felemeltem az egyiket, amely babarózsaszínben pompázott. Halk suttogás hallatszott felőleHozzám szólt. Közelebb engedtem a fülemhez, hátha úgy megértem miről is van szó. Hiba volt. Abban a pillanatban, amint a hallószervemhez emeltem, hangos sikításba kezdett. Az hirtelenségtől leejtettem, és összetörtem. A szilánkok közül egy alak emelkedett ki. Nem volt arca, mintha csak egy árnyék lett volna. Rám se nézett, ment tovább és vagy még 5 üveget lesodort a polcról. Aztán szentelte nekem a figyelmét. Színe megváltozott. Vérvörös lett, ahogy a többi is. A félelem letaglózott. A tüdőmbe egyre kevesebb oxigén jutott, hiába kapkodtam minél gyorsabban a levegőt. Hátrálni kezdtem. Egy lépés hátráltam, ők kettőt tettek előre. Mozgásom közben egyre több befőttes üveg esett le a polcokról, növelve ellenségeim táborát. Ez volt az a pillanat, mikor a félelem átvette a normál gondolkodás helyét. Remegtem. Minden porcikámban remegtem. Ki kell jutnom innen. Szemeimmel végig pásztáztam a helyet. Az egyetlen menekülési útvonalam teljesen el volt torlaszolva fura árnyékokkal, és ha tovább hátrálok, akkor teljesen bekerítenek. De mit tehetnék? Sírhatnékom lett volna, teljesen kétségbe voltam esve.
  Ám ekkor történt a csoda. Szememmel együtt az egész testem fényleni kezdett, és lassan felemelkedtem a földről. Elvesztettem felette az irányítást. Fejem hátrabicsaklott. Úgy éreztem magam, mintha éppen most üldöznék ki belőlem az ördögöt. Valami érthetetlent motyogtam, majd az eddig hátrafeszített törzsem, előre bicsaklott. Tenyereimből fénycsóvák jöttek elő, amik elpusztították az összes elkárhozott léleknek kinéző valamit. Lassan leereszkedtem. Már én vezéreltem mindent, ami hozzám tartózik. Na, jó, ez nem teljesen igaz. A remegés nem maradt abba, sőt, erősebb lett. Pár könnycsepp versenyzett az arcomon, és a többi sem maradt rest, követték őket. Úgy éreztem mindjárt rohamot kapok. A falak szűkülni kezdtek, a szemem előtt fekete foltok jelentek meg, néha el-elveszítettem a látásomat. Ki kell jutnom innen. 
   Futni kezdtem. Fel a lépcsőn, ki a hátsó ajtón, az erdő felé. Lehet, hogy nem ez volt a legjobb ötletem, de szabadulnom kellett onnan. Egy másodpercet sem bírtam volna tovább abban a házban. Rohantam, amíg a lábam bírta. Nem tudom hány métert hagytam a hátam mögött, mikor megálltam. Térdeimre támaszkodva kapkodtam a levegőt. Teljesen beleizzadtam a jelmezembe, viszont most az érdekelt a legkevésbé. Vaksötét volt, az orrom hegyéig sem láttam el. Kérdéses, hogy akkor mégis hogy nem estem el. Az adrenalinra fogtam az egészet. Nem vártam meg még látásom megszokja a feketeséget, ami körülvett, remegő kezekkel kikotortam a telefont a zsebemből, és bekapcsoltam a rajta lévő elemlámpás alkalmazást. A világosság eleinte zavaró volt, de lassan megszoktam. Balra irányítottam a fényt. Semmi. Magam elé. Semmi. Hátam mögé. Semmi. Félve jobb oldalamra vezettem a világosságot. Ha jól láttam egy földút ment keresztül az erdőn. Kicsit arrébb fordítottam ideiglenes lámpámat, és egy kocsin ragadt meg a szemem. Elég szépen ki volt égve, szinte alig maradt belőle valami. Nem tudom miért, ösztönösen lépkedtem felé, mint a mai napon sok minden, ez is csak úgy vonzott magához, mintha egy vas darabka lennék, ő pedig a mágnes. Ha jól láttam, családos, nagy autó lehetett. Minél közelebb értem hozzá, annál jobban fájt a fejem. Mintha egy emlék próbálna erőszakosan előbújni, de a józanész nem hagyja, igyekszik megvédeni tőle. Nem igazán sikerült neki. A fájdalom olyan erősen hasított belém, hogy ott helyben összerogytam. Fejem fogva feküdtem a földön. Képek villództak a szemem előtt. Erőszakosan a tudtomra akarták hozni, hogy mit is jelentenek.
- Nem tudom! – üvöltöttem a semmibe. A fejembe kúszott kín olyan hirtelen tűnt el, mint amilyen hirtelen jött. Megkönnyebbültem. Már azt hittem, hogy vége a szenvedésnek.
    Hátrafordultam, azzal a céllal, hogy visszamenjek a partira és hazavitessem magam, de a sors, a sors, az a kegyetlen sors megint mást szánt nekem. Ahogy megfordultam a tengelyem körül egy szutykos, égett, zombifélével találkoztam. Sikítottam. Olyan hangosan, amilyen hangosan csak tudtam. Viszont az nem mozdult. Férfiasnak tűnő arcához száraz falevelek tapadtak, sár, és vér kenődött el rajta. Haja már rég leégett. Csak állt ott bambán, engem bámult folyamatosan. Mint egy elárvult kiskutya, úgy nézett rám. Nem tűnt olyan veszélyesnek. Arc vonásai ismerősnek tűntek. Szemei zöldek voltak, akárcsak nekem. Pislogtam egyet. Míg szemhéjam eltakarta a kilátást, felelevenedett előttem egy kép. Egy fiatalnak tűnő ember vigyorgott rajta átkarolva egy nőt, aki valószínűleg a felesége lehetett, kezében egy babát tartva.
- Apa? – kérdeztem pár másodperc gondolkodás után. Remélem csak véletlen a hasonlóság, de ez egy elég hiábavaló remény volt. A csúf kinézetet, és a ráncokat kivéve ugyanaz a két alak állt előttem. Tudtam, hogy nem fog válaszolni, mégis megkérdeztem. Sőt válasz helyett közelebb lépett, és rám vetette magát. Üvöltöttem, sírtam, rúgtam, kapálóztam, mindent megtettem, hogy megszabaduljak tőle. Aztán az érzés eltűnt, és már csak két kart éreztem magam körül, akik felkaptak és olyan szorosan tartottak, amennyire csak tudtak. Megnyugvásra leltem Conor ölelésében.    

2015/07/29

14.) A csillagok figyelnek

Boldog szülinapot Léketükör!
Büszke vagyok magamra. Tudjátok miért? Mert most összeszedtem magamat, és egy héten belül sikerült megírnom a fejezetet. EGY HÉT, úristen. Éjjel-nappal dolgoztam vele, nemcsak magával a fejezettel, de a bloggal magával is. Új kinézetet kapott egy év után, végre, emiatt nem lehetett megtekinteni egy napig. Remélem tetszik, én nagyjából megvagyok vele elégedve. Pontosan egy éve került fel a prológus a blogra, és ezt úgy éreztem meg kell ünnepelni valahogyan. Egy éve. Hihetetlen, hogy repül az idő, nem? Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de én úgy érzem, hogy sokat fejlődtem ezalatt a 12 hónap alatt.  
Köszönöm barátaimnak, hogy végig támogattak, segédkeztek az oldal működésében, hálám üldözzön benneteket halálotokig, de tényleg, és köszönöm azoknak, akik, ezt olvassák, hogy ezt olvassátok, titeket is üldözzön a hálám. Hogy itt vagytok, még akkor is, ha csak olvastok. Csak az számít. Ugyan a számlálók nem mutatnak olyan magas értékeket, de kit érdekel? Szerintem az a 7 ember, aki feliratkozott, pont annyira számít, mint az a 4037, akik meglátogatták a blogot. És a legfontosabb az, hogy én szeressem ezt a történetet, nem?
Köszönöm köszönöm köszönöm köszönöm köszönöm köszönöm köszönöm, hogy olvassátok a történetemet. Köszönöm, hogy vagytok nekem.  Jó olvasást kívánok!
Ari xx

 A csillagok figyelnek

Take me into your loving arms
(playlist)
  Az egész iskola bál lázban égett. Na, jó, ez azért túlzás. Inkább csak azok a lányok vártak ezt az estét, akiknek volt párjuk a táncmulatságra, a többiek hallani sem akartak róla. A fiúknak teljesen mindegy volt. Páran, mint Riley örültek neki, mert egy gyönyörű lánnyal az oldalukon léphetnek be a tornaterem feldíszített épületébe, legalábbis csak nagyon remélem, hogy így gondolják, párat hidegen hagy a gondolata, a maradék pedig nem megy. A tanárok közül csak azok lesznek jelen, akik arra fognak ügyelni, hogy még véletlenül se történjen semmi illegális az est folyamán. Nem mondanám azt, hogy örülnek annak, hogy egy iskolányi kölyökre kell felügyelniük, miközben otthon is ülhetnének, egyedül, a kijavítandó dolgozataik felett, aminek lapjait a mai napon osztják ki.
Mikor Andson megjelent egy köteg papírral a kezében már akkor tudtam, hogy ez jót nem jelent. Főleg, mikor kiosztotta. Többen is felháborodottan tekintettünk rá.
- Tanár úr, ez micsoda? – kérdezte az előttem ülő.
- Dolgozat az utóbbi két leckéből. Mi másnak tűnik? – jegyezte meg vicceskedve, de persze, senki sem nevetett. Fortyogtam a dühtől. Ennek az embernek is elment a józan esze.
- Kínzásnak – morogtam az orrom alatt, ám nagy sajnálatomra meghallotta.
- O’Conell magának 15 perce van befejezni. És három, kettő, egy, kezdhetik! – még fel sem fogtam mit mondott, máris két perc telt el az értékes időmből. Alaposan szemügyre vettem a lapot. Semmit sem tudtam. A víz levert, a kezem remegni kezdett. Segítségben reménykedve pillantottam oldalra először barátomra, aki ugyanolyan arckifejezéssel ült a dolgozata fölött, mint én, ezért Conor-hoz fordultam. Szerintem tudta, hogy mit akarok. Az övé csodával határos módon már teljesen ki volt töltve. Miért is csodálkozok? Conor mindent tud, amit tudnia kell. Ő maga volt a csoda. Villám gyorsan megcserélte a lapjainkat, és miután pillanatok alatt azt is befejezte, ugyanolyan tempóval visszacserélte. Az állam a valahol Kínában landolt a meglepettségtől. Oké, ez volt maga a csoda! Őrangyalom elégedetten vigyorgott arcom láttán, majd egy kézmozdulattal jelezte azt, hogy a tanár bármelyik pillanatban észrevehet, szóval előre fordultam, és a döbbenet elkergetése után a tollat a kezembe véve tetettem a körmölést. Hihetetlen, hogy még az írásomat is le tudta másolni!
- Faith, szeretném látni a dolgozatát! – szólt a nagyfőnök, mire egy szemtelenül elégedett mosollyal kisétáltam az asztalához. Az az elképedt feje, amit akkor vágott, mikor meglátta, hogy minden kérdésre van válasz, mindent megért. Elképzeltem az arcát javítást közben, és majdnem elnevettem magam. Látni szeretném.
- Tanár úr, ha már hamarabb adtam be, mint a többiek, kérem, ki tudná javítani? – hangom nyálas, mégis szemtelen volt. Andson szemében egy kis düh lángolt, mégis beleegyezett.
  Próbáltam nem hangosan nevetni, mikor kezébe egy piros tollat vett, és neki állt átnézni a válaszaimat. Vigyorom a fülemig ért meghökkent arckifejezésétől. A szájáról leolvastam egy MI VAN? féle költői kérdést. Napom fénypontja volt, mikor csodálkozva visszanyújtotta a lapot, majd undorral a hangjában kijelentette, hogy hibátlan. Az első ötösöm történelemből! Hihetetlen.
- Imádlak – súgtam oda Conor-nak, miután visszaültem a helyemre. Az Angyal erre csak megrántotta a vállát, de ő is mosolygott velem. 




- Még mindig nem értem, hogy csináltad – adott hangot elképedtségének Riley a mai napon már sokadjára. Éppen az ebédszünetünket töltöttük a törzshelyünkön édes hármasban. Minden tiszteletem Chace-nek, hogy kibírja a velünk töltött perceit, mondjuk, előtte visszafogjuk magunkat. Nagyjából.
- Talán a barátnőd ért a történelemhez – vontam meg a vállam, majd arcába csíptem. Erre már a másik fiú is felfigyelt. Egymás szemébe pillantottak, majd hatalmas röhögésben törtek ki. Hátradőltem ültömben, lebiggyesztettem az ajkamat, és büntetésből mindkettejük sült krumpliját elvettem.
- Oké Faith, nekünk elmondhatod. Hogy csaltál? – a szőke srác megpróbálkozott az étele visszaszerzésével, de gyors reflexeimnek hála, időben rá tudtam csapni a kezére. Az már az enyém. A kérdésére visszatérve, szerintem jobb lenne nem elmondani nekik az igazságot – Na – vágott kiskutya fejet, miközben ”sebesülését” pátyolgatta. Megforgattam a szemem, és amíg azzal foglalkoztam, hogy Chace milyen hisztis, addig Riley szépen visszacsórta maguknak a krumplikat.
- Ez nem fair! – bevágtam a durcit, miközben azok ketten élvezték az összeesküvésük sós, ropogós, ketchupos ízét.
- Ideje menni – állt fel az idősebbik Agnotraill pár perccel az étkezésük befejezése után. Mint jól lakott óvodások, úgy léptünk ki az étkezde ajtaján, és ültünk be Riley kocsijába. Az előbb említett beült a volán mögé, míg unokatesója az anyós ülésen helyezkedett el, ezzel engem hátra száműzve.
- Ti tényleg szövetkeztettek ellenem – fújtattam pulykamérgemben, ahogy kinyitottam az autó ajtaját. 
 A sulihoz vezető úton, ami alig volt öt perc, folyamatosan a szőkét zaklattam az bállal kapcsolatos kérdéseimmel, vagyis csak akartam volna, de mint kiderült ő nem igazán akaródzik eljönni.
- Hogy szmokingban, puncsot kortyolgatva hallgassam azokat a szarokat, amiket mások zenének neveznek? Kösz, nem – mondta gúnyosan – Ezt meghagyom nektek srácok.
 Az maradék két órám hamar elment, ráadásul a táncmulatság miatt előbb elengedtek minket az utolsóról. Barátom nem kicsit lepődött meg, mikor meglátott a járműjében kicsengetés előtt pár perccel.
- Hát te? – szállt be.
- Korábban elengedtek minket, és még a múltkorról nálam maradt a pótkulcsod – tartottam fel az említett tárgyat.
  A házunk felé vezető út igazán csendben telt el. Mivel ma több óránk volt együtt, nem igazán volt mit kibeszélnünk. A báli dolgokat már az első órában elintéztük, szünetekben és órákon is egymás nyakán lógtunk, így már csak csendben élveztük egymás jelenlétét.
  A mellettünk elsuhanó táj egészen megváltozott szeptember óta. A fákon már alig maradt levél, a természetben már minden jelezte a tél közeledtét, pedig még egy hónap választ el tőle. Holnap már október 31., azaz Halloween napja. A legtöbb házon már kint áll a dekoráció, de vannak olyanok is, amik még nem tűnnek olyan ijesztőnek. A miénk is ilyen, ami előtt Riley parkolt le. Egy csókkal búcsúztunk egymástól.
 - Akkor, hatkor érted jövök – mosolyogva kacsintott egyet, majd miután beléptem az ajtónkon, elindult Ő is.
  Ahogy letettem a táskám, a dolgok felgyorsultak körülöttem. Egyik pillanatban még a zuhanyzó alatt álltam, a másikban már Jennifer vette kezelésbe az arcom és a hajam, a harmadikban pedig már a ruhát próbáltam magamra erőszakolni. Ez az a tevékenység, amit most is végzek, és átkozok. Egyszerűen nem akar feljönni, és ez idegesít. Nevelőanyukám kiment, hogy Phoebbal foglalkozzon, és nekiálljon a vacsora készítéséhez, így egyedül maradtam. Egészen addig, míg Conor meg nem jelent. Ennyire még életemben nem örültem neki.
- Úristen, de jó, hogy itt vagy. Segítened kéne egy kicsit – támadtam le rögtön súlyos gondommal. Amióta kijelentette, hogy még pisilés közben is mellettem áll, nem igazán esne nehezemre fehérneműben, vagy akár meztelenül állnom előtte, ha nem lenne Riley. Hiába az Őrangyalom, mégis egy fiú, akire a fiúm féltékenykedhet. Ám ez az eset más volt. Ez egy vészhelyzet volt – A boltban könnyebben rám jött.
- Próbáltad már lehúzni a cipzárt? – nem láttam az arcát, de éreztem, hogy hülyének néz. Annak is gondoltam magam.  Miután sikerült magamra vennem, és Conor a cipzárt felhúzásában is segített, leültem az ágyamra. Igyekeztem nem összegyűrni ezt a gyönyörű ruhát. Ahányszor ránéztem eszembe jutott a Ki mondta, hogy a szerelmet megvenni nem lehet? mondat.
- Gyönyörű vagy - ült le mellém angyalom. Kijelentésére arcomba szökött a vér, legalábbis szerintem. Nem igazán tudom megállapítani, hogy mikor pirulok el és mikor nem. Mindenesetre nagyon jól esett a bókja. Jó volt mellette ülni és csak ülni. Jó volt mellettem tudni. Ám, ezt a számomra meghitt pillanatot a csengő hangja zavarta meg. Ránéztem az órára, ami pontosan hatot mutatott – Azt hiszem nekem is mennem kéne, még fel kell vennem Cindyt – felállt, majd mielőtt eltűnt volna, egy homlok puszit adott – gyönyörű vagy.
- Jó szórakozást! – mondtam, még mielőtt eltűnt volna, meg még mielőtt Jennifer a szobába belépve bejelentette, hogy a hintóm előállt és a kocsisom eléggé helyes.
 Még egy utolsó pillantást vetettem a tükörbe még mielőtt kiléptem volna helységemből. Tetszett, amit láttam. Mosolyogva tettem meg lépteimet a bejárat elé, ahol szerelmem állt. Mivel nincs emelete a háznak, nem tudtuk eljátszani, azt a jelenetet, amiben a lány lassan sétál le a lépcsőn, miközben szégyenlősen elmosolyodik a fiú tekintete miatt, amit elbűvölt kinézetével. Kinek kell ehhez a lépcső? Riley-nak biztos nem. Szemei csodálattal teltek meg és szája elnyílt.
- Te jó ég – nyögte ki nagy nehezen, mikor mellé értem – Tökéletes vagy!
  Szavaitól megremegett a lábam és azt hittem, ott fogok pofára esni. Nevezett már gyönyörűnek, elbűvölőnek, csodálatosnak is, de tökéletesnek még nem, egészen mostanáig. A szívem gyorsabban kezdett el verni, és a rózsaszín felhőkön ugráltam boldogan.
  A tipikus paparazzi fotózás után, végre kiszabadulhattunk a házból. A levegő hideg volt és csípte fedetlen vállamat, de nem igazán számított. Izgatott voltam. Még soha egy bált sem vártam ennyire. Éreztem, hogy ez az este jó lesz. Jónak kell lennie.
 Riley úriember módjára kinyitotta a kocsi ajtaját. Eltartott egy ideig, amíg betuszkoltam a szoknyát is, de sikerült. Beült mellém. Az út a sulihoz hihetetlen hamar eltelt. A parkolók addigra megteltek a diákok járműivel, és a tanulók némelyikével. Egy másik autó állt meg mellettünk. Hamar felismertem utasait. Conor kiszállt az autóból, kinyitotta Cindy-nek az ajtó, majd odaintett nekünk is. A partnere igazán csinos volt ma este. Egy görög istennő hatását keltette világoskék ruhájában és begöndörített, feltűzött hajával. Talán túl sokáig néztem azt, ahogy Őrangyalom udvariasan viselkedett párjával. Folyamatosan mosolygott, és nevetett a lánnyal. Cindy most biztos a fellegekben jár. A suli egyik leghelyesebb, legrendesebb fiúját szerezte meg az éjszakára. Még délután eldöntöttem, hogy nem igazán fog érdekelni ez a dolog. Conor megérdemli a boldogságot, és ki vagyok, hogy önzőségemmel megtagadjam ezt tőle?
  Gondolataimat meghallva fordult hátra és húzódott egy hatalmas mosolyra a szájára. Visszamosolyogtam, majd barátomra néztem, aki a hátam mögött kutatta kocsijában a jegyeket. A jegyeket, amiknek megvételével, három dollárral támogatjuk az iskolát. A kesztyűtartóban bukkant rájuk, ahonnan áthelyezte őket öltöny zsebébe. Mellém kocogott, majd kézen fogva útnak indított.
  A belépők leadása után beléptünk a tornaterembe, ami a jelmondatnak hűen volt feldíszítve. A terem tetejéről csillagok lógtak lefelé, míg a két szemben lévő oldalon egy fél- és egy teliholdat láthattunk. Szalagok százai vették körbe a termet a kék szín minden árnyalatában. Nagyon tetszett.
  Tekintetem körbefutottam a tömegen. Mindenki szépen ki volt öltözve, alkalomnak illően. Kivéve egy-két hölgyeményt, aki még akkor sem akarta otthon felejteni a hatalmas melleket adó zoknikat a melltartókban, vagy a combközepéig érő kisruháikat. Előre is jó megfagyást kívánok nekik.
- Miss O’Conell – köszörülte meg a torkát Riley – Szabad egy táncra, kérem? – udvariasan meghajolt előttem, és a kezét nyújtotta. Elmosolyodva mondtam igent, majd hagytam, hogy kéz a kézben vezessen a táncparkettre.
  Ahogy egyre közeledtünk a késő estéhez, úgy változott a zene gyorsasága is. Eleinte mai mixeket, tuc-tuc zenéket játszottak, majd poposabb dallamokat, és mire lábamat fájlalva leültem az egyik asztalhoz, már a lassabb számokra lehetett ”mulatni”. Az előttem elhelyezkedő asztal tele volt kis szendvicsekkel, amikből megettem vagy hármat, míg partnerem meg nem érkezett a puncsunkkal. Meztelen lábfejem szoknyám alá rejtettem.
- Tessék - adta át a frissítőt, amit egy kortyra lehúztam. Kicsit túl sokat mozogtam, de még egyáltalán nem akartam abbahagyni. Megvártam, míg Riley is megissza, majd cipőmet visszavéve rángattam vissza. Épphogy elkezdtük volna a táncunkat, valaki megkocogtatta barátom vállát.

- Elnézést uram – szólalt meg Conor -, bocsánat eme neveletlen kérdésemért, de azon tanakodtam, hogy egy tánc erejéig elkérhetem-e csodás párját? 
  Végig Riley arcát figyeltem. Egy enyhe féltékenység hullám száguldott végig rajta, de aztán egy mosolyt erőltetve az arcára, beleegyezett. Gondolom egész estére magának akart. Egy puszit nyomtam az arcára, majd kezem Conor-nak nyújtottam. Lassan, elegánsan sétáltunk be a tömeg szó szerinti közepébe. Úgy nézhettünk ki, mint valami királyi pár.  Megállt, és egy laza mozdulattal maga felé fordított.
- Lássuk azt a tánctudást, Salvet! – kacsintottam rá cinkosan. Ami utána történt az már történelem.
  Míg a többi diák a tipikus oldalra billegő lassúzást választotta, mi keringőztünk. De amint belekezdtünk táncunkba, már nem érdekeltek a többiek. Úgy éreztem, hogy a világ összes embere felszívódott és csak mi ketten maradtunk, az egyetlen túlélők, csak nekünk szólt a dal. Ha kívülről láttam volna magunkat, úgy éreztem volna, mintha egy filmes jelenetet, egy jól begyakorolt koreográfiát néznék. Minden lépésünket tudta a másik. Tudtam, hogy mikor fog megpörgetni, tudta, mikor fogok kiforogni a karjaiból, és tudta, mikor húzzon vissza. Kívülről fújtuk egymás mozdulatait. Teljes összhangban voltunk, mintha ugyanaz az ember lennénk belülről. Ugyanazzal a gondolkodásmóddal, gondolatokkal és elkövetendő tettekkel. Mozdulataink kecsesek voltak, egybefolytak. Lenyűgözve néztem Őrangyalom szemébe, és Ő is ugyanezt tette. Íriszeim gyönyörű gyémántként csillogtak. Idilli pillanatokat éltünk át. Derekamat ujjaival átölelve, kapott fel, hogy megpörgessen a levegőben. Szinte szárnyaltam a boldogságban. Vállait erősen szorítva vártam a leszállást, ami a testéhez igen közel került sorra. Mellkasát átölelve folytattam a táncot a So Close című szám utolsó perceiig, azután megváltam akkori partneremtől. A lábaim remegtek, de nem a fájdalomtól, hanem az előbb átélt élménytől. Gyönyörű volt, sőt! A tökéletes is túl tökéletlen jelző hozzá képest. Ilyenben soha nem volt és nem is lesz többé részem. Mintha egy álomból ébresztettek volna kegyetlenül fel.
  Riley csak három számmal később vezetett fel újra a táncparkettre. Vele is jó volt lassúzni, de vele nem volt olyan emlékezetes. Kezeit derekamon pihentetve suttogott a lépések között vicceket a fülembe, amiktől elnevettem magam. A Last Dance nevet viselő dal végéig táncoltunk, majd az iskola bezárta kapuit. Ezzel együtt életem legszebb bálja is befejeződött. 

2015/07/19

13.) Hozzám

Sajnálom. 

Hozzám


-  Szóval szobafogság, huh? – kérdezte Conor, miközben próbált úgy elhelyezkedni az íróasztalomon, hogy lehetőleg ne lökjön le semmit, és ne törjön le a súlya alatt.
- Ühüm -  válaszoltam kedvetlenül. Az eddig kezemben tartott könyvet finoman a párnámra helyeztem. Megtöröltem a túl sok olvasástól kiszáradt szememet, majd felültem, hogy pontosan Őrangyalom szemébe nézhessek. Ő az egyetlen ember, akivel ebben a pár napban szóba álltam. Azóta, hogy örökbefogadó szüleim a hálómba parancsoltak, nem beszélhettem senkivel. Elvették a gépemet, telefonomat, még tévét nézni sem engedtek! Riley-val már jó ideje nem beszéltem és kezdett hiányozni.
  Persze, megértem O’Conellék dühének okát, de azért elzárni mindenkitől és mindentől kissé túl kemény büntetés számomra. Tisztán emlékszem a fejükre, mikor késő éjjel beléptem az ajtón. Mind a ketten ingerültek voltak, és csalódottság tükröződött az arcukról. Miután  leszedték a buksimat az aggodalmas dumáikkal, elvették a telefonom és a laptopom, majd a vacsorát kezembe nyomva beküldtek a szobámba. Csak a mosdót közelíthettem meg, máshova nem engedtek. Az ételt szótlanul behozták, majd gyorsan távoztak a cellából. Kezdtem megőrülni a magánytól. Conor hirtelen felbukkanása boldogságot hozott gyötrelmes napjaimba.
- Meddig?
- Hétfőig – sóhajtottam bosszúsan. Mert az is teljesen logikus volt, hogy a szobafogság ideje alatt még iskolába se mehettem. Nevetséges.
  Furcsa mód, mégsem tudtam annyira haragudni a Jennifer-re és Dean-re.  Túl sok jót tettek értem, túl sokat szenvedtek velem, hogy emiatt a kis büntetés miatt megutáljam őket. 
 Ezekkel a gondolatokkal marcangoltam magam, amióta be vagyok ide zárva. Tudom, bocsánatot kéne kérnem tőlük, de még esélyt sem adtak rá.
- Az szívás – állapította meg zsenikém, majd még mielőtt visszaszólhattam volna, eltűnt. Alig telt el egy tizedmásodperc, Jennifer botladozott be a szobába, letette az aznapi étel adagomat, és ki is ment. Hosszan, bosszúsan sóhajtottam egyet, majd ledőltem az ágyamra.

   Másnap reggelt egy jó kis fejfájással kezdtem. Gyerekek, sose olvassatok félálomban, mert a végén párna helyett egy 500 oldalas, keménykötésű könyv lesz a fejetek alatt. Kár volt befejeznem azt a fejezetet úgy érzem. Buksimat fogva ültem fel, csakhogy elhallgattassam az órámat, majd kimásztam a takarók öleléséből. Utam egyenesen a fürdőbe vezetett, ahol megállapítottam, hogy borzalmasan festek. Hajam tiszta kóc, fehérré változott szemeim alatt karikák. Íriszem színének átalakulása Conor ittlétét jelentette, mire elmosolyodtam. Régebben még szuper furának tartottam ezt a hozzád érek, megváltozik a látószerved árnyalata dolgot, de most már azt kívánom, hogy bárcsak mindig ilyen gyönyörű lenne a szemem. Különleges lenne.
- Nem tudsz valamit tenni ennek érdekében? -  sóhajtottam a semminek, majd feledékenységemet átkozva kiléptem a fürdőszobából. Elfelejtettem felöltözni. A hideghez igazítva választottam ki az öltözékem, aztán a mosdó tükréhez sietve gyorsan fogat, arcot mostam, és felraktam a sminkem. Hajamat csak egyszerűen megfésültem. Késésben voltam, mivel túl sokat bénáztam a felsőm felvételével. Még szerencse, hogy tegnap este unalmamban bepakoltam a mai napra szükséges tanfelszereléseket. 
  Villám gyorsan rohantam ki a konyhába, táskámat a falhoz vágva vettem el pár dolcsit a ”perselyből”, és már csak Jennifer megjelenésére vártam, hogy bocsánatot kérhessek tőle.
  Amint betette a lábát az ajtón, letámadtam az ölelésemmel. Enyhén meglepődött, majdnem hanyatt esett, de azért visszaölelt.
- Sajnálom, hogy engedetlen voltam, nem fordul elő többször – remélem, persze ezt csak magamban tettem hozzá.
- Megbocsájtok. De ha még egyszer előfordul, hogy lógsz a suliból – kezdett bele a dorgálásába, de még mielőtt befejezhette volna, megszólalt a csengő.
- Nem fogok – nyomtam egy gyors puszit az arcára, majd cuccomat felkapva rohantam az bejárat felé. 
  Ahogy kiléptem, rögtön Riley karjaiba estem, és szorosan magamhoz szorítottam. Édes Istenem, annyira hiányzott! Fejemet mellkasába temettem, karjaimat dereka köré fontam. Magamba szippantottam az illatát. Felnéztem. Azok a gyönyörű, óceán kék szemei magával ragadtak, és nem akartak elereszteni. Arra ébredtem fel, hogy szerelmem csók lopásért hajolt le hozzám. Azonnal megadtam neki, amit akart.  Úristen, de hiányzott!   
- Hiányoztál – adtam végre hangot az érzéseimnek. Aranyosan elmosolyodott.
- Te is nekem, Faith. Nagyon – mondatában hallottam az őszinteséget, és egy csipetnyi fájdalmat.  Kaptam tőle még egy csókot, majd beszálltunk a kocsiba. A motorral együtt a rádió is elindult. A Kiss.FM top húszas sláger listáját hallgathattuk volna, ha nem a beszéddel foglalkoztunk volna.
- Szóval szobafogság, huh? – tette fel ugyanazt a kérdést, mint Conor tegnap este, ám Ő nem várta meg a választ – Mi rosszat csináltál, angyalka?
- Meg lehet, hogy ellógtam a suliból és késő estig nem tértem haza – mondtam egy ártatlan kislány arckifejezésével – de lehet, hogy nem tettem semmi ilyesmit. Ki tudja? – elnevette magát. Szerette, mikor nem voltam az a jó kislány. 
- Nocsak, nocsak. Az angyal mégsem olyan ártatlan, mint azt gondolnánk – volt valami a hangjában. Valami, amitől teljesen kirázott a hideg, és nem jó értelemben. Egy gúnyos él, ami nagyon zavarta a fülemet. 
  A toplista következő dalához értünk, ami nem volt más, mint Nick Jonas Jealous című slágere. Riley boldogan hangosította fel, és énekelte teljes beleéléssel az adott számot. Néha rám kacsintott, és mutogatott a kezével, amivel még imádni valóbbá tette kis előadását. Az egész utat végig nevettem.
  A Pokol kapuin kézen fogva léptünk be. Mint mindig a legtöbben megbámultak minket. A tömegben kiszúrtam Chace-t, aki egy punk haverjával társalgott.  Nem is olyan messze tőle ott állt drága Őrangyalom Ethan-nel beszélgetett, meg még egy másik gyerekkel, akinek nem láttam az arcát. Drága ellenségem, Lola is itt rejtőzködött valahol, de amint megtaláltam a számomra fontosabb személyeket, nem érdekelt a többi. Tudtam, hogy Riley egyenesen az unokatestvéréhez fog rohanni, és ez be is igazolódott, mikor megjelenésünkre Chace barátja gyorsan arrébb állt. A két rokon egy férfias öleléssel köszöntötték egymást, amiből később én is kaptam. Aztán Conor is előbukkant. A fiúk egy-egy kézfogást kaptak, míg engem gyorsan magához húzott, majd el is engedett. Akkor vettem észre azt, hogy túl sok fiú vesz körbe.
- Hiányoztatok! – szólaltam meg. Kijelentésemre a barátomtól egy puszit kaptam, Chace-től egy műsírás tökéletes előadását, Őrangyalomtól pedig egy édes mosolyt. A meghitt pillanat után Riley egy kevésbé érdekes témát vetett fel, amin egy jó ideig elvitáztak.
   Én a szekrényeknek dőlve vesztem el a gondolataimban. Ahogy hallgattam őket, eszembe jutott, hogy talán ez lesz az utolsó alkalom, hogy ilyen történik. Ez az utolsó évünk együtt. Ez az utolsó évünk az iskolában. Jövő szeptembertől már mind más-más főiskolák, egyetemek óráin fogunk ülni és halálra unni magunkat. Ha minden igaz, és sikerül bejutnom, akkor jövőre a Missouri Southern State egyetemen folytatom a tanulmányaimat leendő pszichológusként, Riley a Druryt célozta meg, főleg a változatos sportolási lehetőségei miatt, Chace majd meg lesz valahogy. Őt nem igazán izgatja a munka fogalma, legalábbis nem olyan értelemben, mint a többi embert. Zenélni akar, turnézni, és rocksztár lenni. Szép kis álmok, de eléggé elérhetetlennek tűnnek. Ami Conort illeti…Ő odamegy, ahova én, nincs más választása.
  Tudom, hogy még nagyon messze van az érettségi, de ilyenkor az ember akaratlanul is ezekre gondol. Utolsó ez, utolsó az. Kivel akarod tartani a kapcsolatot? Kit hagysz örökre a hátad mögött? Kinek intesz könnyes búcsút? Az a gond ezekkel a gondolatokkal, hogy nem hagynak nyugodni. Állandóan a fejedben keringenek, nem igazán akarnak kimenni onnan. Ránézel egy arcra, és rögtön eszedbe jutnak. 
    Elmélkedésemből egy új személy érkezése ébresztett fel. Barna, selymes haj, nap barnította bőr, ami mellett én Hófehérkének számítottam, gyönyörű kék szem, édes kis mosoly, viszonylag alacsony természet. Ez csakis egykori padtársam, Cindy lehetett. Cindy Mallrow-ot az előbb felsorolt tulajdonságai miatt egy igazi főnyereménynek lehetett volna mondani. Maga volt a cukiság, és az aranyosság. Csak egy gond volt vele. Az iskola egyik legcsinosabb lánya nagyon szégyenlős volt. És mikor azt mondom, hogy nagyon, akkor azt úgy értem, hogy NAGYON szégyenlős volt. Leszegett fejjel járta az iskola folyosóit, ha tudott meg se szólalt az órákon,  helyes fiúk közelében mindig dadogott, meg elpirult. Ezért is lepődtem meg annyira, amikor enyhe bájcsevejbe keveredett az Őrangyalommal.
- Szia, Conor! – mintha mi ott se lennénk, csak az angyallal foglalkozott.
- Szia! Cindy, igaz? – a lányt a neve kimondásával az ájulás szélére sodorta. Nem tetszett nekem ez a szituáció. Conor is kissé kínosan érezhette magát, de tetszett neki a helyzet - Mi járatban erre?
- Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy van-e már partnered a pénteki bálra?
   A pénteki bál, azaz a Halloween-i buli, melynek témája „A csillagok figyelnek”. Az utóbbi négy évben ez az egyetlen olyan jelmondat, ami igazán elnyerte a tetszésemet. Az elődjeik mind gagyik voltak, és röhejesek. Amúgy az iskolánk igazán odavan a bálokért, hogy mindig rendezni akar egyet. Nem viccelek. Egyszer azért rendeztek táncestet, mert végre sikerült kirúgatniuk Matt Sharmant. Megtörtént az is, hogy Lady Gaga új albumának megérkezése miatt kellett összegyűlnie a tanulóknak. A kérdés feltevése után Conor egyenesen a szemembe nézett. Nagyon nem tetszett ez a dolog. Kavargott bennem valami furcsa érzés. Nem akartam, hogy az Őrangyalom valaki mással legyen a bálon, nem akarom, hogy másokkal táncoljon. Ha nem ismerném magamat, azt hinném, hogy féltékeny vagyok. Talán az is. Mégiscsak az angyalomat ragadnák el mellőlem. Hosszasan meredtem a szemébe. Hallotta a gondolataimat, tudta mit érzek ezzel kapcsolatban, és ezeket tudva ejtette ki a következőket a száján:
- Nem, sajnos nincs – próbált kissé szomorkás fejet vágni, de már vártam hogy Cindy mit fog ebből kihozni.
- Arra gondoltam – a lány már akkor a paradicsom színében pompázott, mi lesz még később -, hogy talán te meg én, mi, együtt elmehetnénk a bálra – nem volt egy túl hosszú mondat, de annyit dadogott, hogy öt percig tartott, míg kinyögte.
- Az szuper lenne – mosolygott Cindyre, aki már majdnem meghalt. A beleegyezés pillanatában úgy éreztem, mintha belém rúgtak volna. Mintha Conor ezzel a mondatával elárult volna. Csalódott és szomorú lettem. Próbáltam nem kimutatni, hiszen Riley mellettem állva nézte a érdeklődve jelenetet, majd miután Mallrow elment, gratulálva összepacsizott az angyallal. Minél messzebb akartam kerülni, így amint megszólalt a csengő, elfutottam.


  Egy gondom van az Őrangyalokkal, mégpedig az, hogy nem lehet haragudni rájuk, mert addig zaklatnak, míg meg nem bocsájtasz nekik. Conor tegnap átjött suli után, megbeszéltük a dolgokat, de nem igazán akartam volna vele még egy pár napig találkozni, ám ez a tervem sem vált be. Miközben a buszmegállóban vártam arra a járatra, ami elvisz a plázához, a kocsijával megállt előttem, és szinte kötelezett arra, hogy pattanjak be. Ezzel akarva, akaratlanul is belement abba, hogy ismételten segítsen a báli ruhám kiválasztásában.
- Tudod, elmehettél volna Cindy-vel is, neki talán nem lenne ennyire macerás – törtem ki egy kissé, miután már a sokadik ruhát szólta le.
- Nocsak, valaki féltékenykedik? – gúnyos hangon kinevetett, míg én legszívesebben megfojtottam volna.
- Nem, csak jobban szeretném, hogyha azt az idegesítő, gonosz, gúnyos, egyáltalán nem segítőkész fenekedet máshová hurcolnád el – akasztottam vissza a ruhát, majd visszamentem a próbafülkébe, ahol a többi darab állt. Egy gyönyörű darabot vettem a kezembe. A felseje tele volt rakva gyémántos strasszokkal, míg az alja sötétkék, tüll volt. Tökéletesen illett az alkalomra. Tökéletesen illet hozzám.  

- Szóval szerinted idegesítő vagyok? – kiabált Conor a függöny túloldaláról. Folytatta volna, ha nem jöttem volna ki a fülkéből. Elakadt a szava, és mint büszke apuka, úgy tekintett rám. Öröm volt nézni a reakcióját. Szemei csillogtak, egy hatalmas mosoly keletkezett az arcán  – Hagy, mondjam el, Miss O’Conell, hogy szerintem maga egy igazán csinos hazug.   

2015/05/22

12.) Egy és ugyanaz


Egy és ugyanaz 

A sötétség elpárolgott a szemem elől, és hirtelen egy tengerparton találtam magam, fenékre huppanva. Felálltam, majd ösztönösen letöröltem a homokot a nadrágomról. Általában, ha az ember tengerparton van, összepiszkolja a nadrágját, de csőfarmeremen egy homokszem sem volt. Furcsa. Ezen a helyen egy lélek sem tartózkodott rajtam kívül, mégis kiabálásokat, és nevetéseket hallottam nagyon távolról. A közelben fekvő út is teljesen ki volt ürülve, a boltokról nem is beszélve. Hiába pörögtem balerinaként, nem találtam meg a hang forrását, viszont valami nagyon furcsát észleltem.
  Távol a horizonton, ahol az égnek kellett volna lennie, egy óriási lyuk szerűség volt.  Pontosítok. Olyan volt, mint egy nagy mozivászon, olyan IMAX féle, csak sokkal hatalmasabb. És, hogy mit vetíttek éppen akkor? Egy biológia füzetet, amely tele volt firkálva körbe mintákkal. Összeráncoltam a szemöldököm. Miért van egy notesz az ég helyén?  Aztán, a vászon képet váltott. A terem ablakát láttam magam előtt, és azt, ahogyan az őszi szél a fák lombkoronáját rázza. 
   Egy hangos sóhajtás rázta meg a környéket, majd azt vettem észre, hogy miden elfeketült, és a tengerparti táj helyére az a hatalmas vászon került. A nevetések zaja, és a tenger hangja helyett mély levegő vételek nesze kerítette be a fülemet. A videó megint váltott. Olyan, mintha…Hát persze! Hiszen Conor is megmondta. Éppen azt látom, amit ő, azaz Josh lát. Szegénykémnek éppen a biosz tanárnő melleivel kellett szemeznie, mivel a tanár észrevette, hogy mennyire érdekli őt az órája. 
   Becsuktam a szemem, hogy ne kelljen ezt a gyönyörűnek még véletlenül sem nevezhető látványt néznem, de mire újra kinyitottam, már újra a tengerparton voltam.
  A hatalmas tömeg hangja mellé egy fagylaltos kocsi idegesítő dallamai is csatlakoztak. Éreztem, ahogy Joshy fejébe gyerekkori emlékek kúsznak és elmosolyodik. Ám volt ott egy emlék, amely nem is olyan rég történt.
  Egyet pislogtam, és a Venice beach összes aznapi látogatója láthatóvá vált. Az üzletek megteltek, a strand tele lett, a tengerben úszkáló emberek mennyiségéről már ne is beszéljünk. Rengetegen voltak ezen a meleg, nyári napon Kalifornia egyik leghíresebb partján. Még a fagyis autó is ott volt. Csodák csodájára egy kigyúrt, rövidgatyát és atlétát viselő Josh állt előtte. Éppen megkapta a nyuszis jégkrémjét. Elég viccesen nézett ki. 18 éves kora ellenére egy nyulas fagyott nyalókával mászkált egy tömegparton. Eléggé bátor lehetett.
  A jármű mögül egy szőke, csokira sült lány lépett elő. Gyönyörű volt. Még az én állam is leesett. Látattok volna az arcomat akkor, amikor mosolyogva odasétált eme elme urához, csak, hogy megfoghassa a kezét. Ugyanazt a dolgot fogták a kezükbe, mégis cseréltek, és a másik édességét nyalták.  Aranyosnak tűntek. Szemeimmel végig követtem az útjukat a tengerig, melynek később eltűntek a habjaiban.
  Nem igazán akartam már tovább ott pofátlankodni. Hiszen mégis csak engedély nélkül léptem be a teste legféltettebb helyére, ahol a titkait és legszebb emlékeit őrzi. Csak egy bibi volt a kijutásommal kapcsolatban. Halványlila gőzöm sem volt arról, hogyan térhetek vissza a valóságba.
  Job lábamat lépésre lendítettem, de ahogy azt letettem a forró homokra, már nem volt ott homok. Egy fekete szobába kerültem, ahol csak egy fényesen világító ajtó, amin a KIJÁRAT felirat díszelgett. Ilyen egyszerű lenne? Nem hiszem. Ez túl gyanús. 
 Éppen hogy megjelent ez a gondolat a fejemben, mikor a kijárat rohamosan zsugorodni kezdett. Ó, és itt is van a csattanó, a nagy meglepetés. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy számítottam erre. Mondjuk, jobb lenne, ha nem ezen agyalnék, mert még a végén idebent maradok. Ugyan az ajtó csak öt lépésre volt mégis szaladtam a kilincshez, csakhogy végleg kiléphessek.
  Ám ebben egy icike-picike dolog megakadályozott. Rengeteg könyvet olvastam már életemben, hogy tudjam, semmi sem olyan könnyű, mint amilyennek látszik, de ezen mégis meglepődtem. Ahelyett, hogy a kényelmetlen kanapén ébredtem volna fel Conor mellett, egy furcsa helyre kerültem. Kissé olyan volt, mint Csodaország, amit eléggé bizarrnak találtam. Miért álmodozik egy 18 éves fiú Csodaországról?
  Egy kis ösvényen találtam magam, hatalmasra nőtt gombákkal a fejem fölött. Vagy csak én voltam túl kicsi hozzájuk képest? Ebben a történetben ez lenne a logikus, nem? Nem igazán ismertem Alice sztoriját, de ezek után úgy érzem, hogy kötelező lesz megnéznem. Messziről hallottam, ahogy valahol egy tea parti zajlik, tehát oda jó lenne nem elmenni. Elindultam az előttem fekvő ösvényen, hátha elérek valahova. Valahova, ami szintén kijárat lesz. Tényleg nem akarok tovább kutakodni Josh agyában. Nem illik. De, ahogy lefelé sétáltam, a gombákba kis tévé szerűségeken nézhettem végig Josh életét. Jobb oldalon élete nagy pillanatait mutatták a gombák, a másikon pedig, gondolatai jelentek meg képekben. Próbáltam nem rájuk figyelni, inkább a cipőm talpát érintő köveket számolni, viszont mikor egy pillanatra felemeltem a fejem, elállt a lélegzetem.
  A szőke hajú lány ült egy székben, ölében egy babával, és előttük pedig egy torta, amin egy gyertya égett. Hirtelen körbevett ez a videó. Mindenhol ezt láttam, hol kicsiben, hol nagyban. A gyerek boldogan felnevetett, mikor édesapja, Josh is megjelent mellette. El kellett mosolyodnom. Elszámoltak háromig, majd elfújták a gyertyát. Ezek szerint Josh apuka. Apuka. Van egy fia. Úristen. Ez egy kissé felfoghatatlan számomra, sőt! Nagyon meglepett. Nem gondoltam volna, hogy ilyen tartós kapcsolata lenne azzal a lánnyal. Mondjuk, ha jobban belegondolok, nem véletlenül szerepelt az elmebirodalmában. De mi köze van ennek Csodaországhoz?
  Kérdésemre egy pillanaton belül megkaptam a választ. Egy másik videóban Josh a fia ágya mellett ült, és mesélt neki Alice csodás történetéről. Mikor a baba elaludt, Joshua felállt. A kiságy felé hajolt, csakhogy gyönyörködhessen gyermekében. Megható pillanat volt, ami megmelengette a szívemet, ám össze is törte egy aprócska gondolat. Josh miért van itt? Miért van Springfieldben? Miért nincs ott, ahol a barátnője, és a fia? A szívem megszakadt a kisfiúért, ugyan számításaim alapján az a baba még nem igazán képes felfogni édesapja hiányát, ám Josh annál inkább! Most már értem, hogy miért szokott szomorúan maga elé bámulni minden áldott órán. Legszívesebben jó szorosan magamhoz szorítanám itt helyben, vagy akár akkor, mikor legközelebb találkozom vele, csak nem tudnám kimagyarázni magam, meg nem is vagyunk igazán beszélő viszonyban. Furcsa lenni odaállítani hozzá, hogy Tudom, hogy van egy fiad valahol messze, de nyugi minden rendben lesz! Már így is túl kínos vagyok az emberiség számára, nem kellene még inkább zavarba hoznom magam.
  Elmélkedésem közben letértem a számomra kijelölt ösvényről. A lábam arra az irányba vitt, ahova egyáltalán nem akartam haladni, de hallgattam rá. Talán Ő tud valamit, amit én nem. A tea parti hangja egyre közelebbről szólt. Követtem a hangot, míg meg nem láttam a buli helyszínét. Lábam akkor sem lassított. Leültem az asztalig, majd ösztönösen magamhoz húztam egy kis csésze teát. A részvevők rám sem hederítettek, mintha nem is lettem volna ott. Meghúztam kihűlt italom, és zsugorodni kezdtem.
  Egy hatalmas levegő vétellel nyitottam ki a szemeimet. A kanapén találtam magam. Felállással meg sem próbálkoztam, ki tudja, lehet, hogy leszédülnék. Tekintetemmel Conort kerestem. Nem kellett messzire mennem, azért, hogy meglássam magam mellett guggolni. Kezei össze voltak kulcsolva, úgy tűnt, mintha imádkozott volna. A szeme ugyan csukva volt, de arcán látni lehetett az aggodalmat.
  Amint észrevette, hogy szemem rajta legelészik, szinte azonnal felpattant, és magával húzott engem is. Olyan erősen zárt karjaiba, mintha most tértem volna vissza a halálból. Kipréselte belőlem a maradék szuszt is, de jól esett az ölelése. Biztonságban éreztem magam, és nemcsak azért, mert karjai nagyon is izmosak voltak, hanem mert Ő az őrangyalom. Mellette mindig biztonságban vagyok. Ha már a közelemben van, nyugodt vagyok. Tudom, hogy semmi baj nem történhet.
  Pár perc csend és ölelkezés után, eleresztett, de nem teljesen. Aprócska vállaimat hatalmas tenyereibe zárta, és egyenesen a szemembe nézett. Ugyanígy tettem én is. Az íriszei büszkeségtől csillogtak, egy apró mosoly vigyorgott az arcán.
- Megcsináltad – suttogta – Büszke vagyok rád. Nagyon is – mondandója után újra mellkasához szorított. Egy ideig megint csak álltunk, semmit sem csináltunk. Tisztán hallottam, ahogy szívünk egyszerre dobbant, orrunkon egyszerre kúszik be az oxigén, és szökik ki a szén-dioxid. Mintha szervezetünk ugyanolyan módon működne. Mintha egyek lennék. Kit is akarok ártatni? Conor és én, ténylegesen egyek vagyunk. Ő én, én pedig Ő. Két különböző testben egy lélek. Én birtoklom az övét, Ő pedig az enyémet.  Egyek vagyunk.
  Belső monológomat kíváncsi hangja törte meg.
- Na, és milyen volt? Mindenről tudni szeretnék! – mikor már éppen válaszra nyitottam a szám, a hasam előbb szólalt meg. Kínomban elnevettem magam. Eddig tudomást sem vettem a gyomromat mardosó éhségről, de úgy tűnik, hogy ezt ki kellett magának kérnie. Figyelemre vágyott a kicsike.
- Mindent elmesélek, ígérem, csak előbb vigyél el egy kajáldába!
- Ne szórakozz már! – látószervei összeszűköltek, úgy bámulta az enyémeket – Annyira csaknem éhezhetsz.
- Nem szórakozom. Figyelj, most már másra sem tudok figyelni, mint a gyomromat felemésztő ürességre. Szóval, kérlek!
Hitetlenül megrázta a fejét, majd az ajtó felé vette az irányt.  


  És így kötöttünk ki a parkhoz legközelebbi McDonald’snál, ahol egy McChicken mellett megbeszéltünk mindent. Furcsa volt, hiszen én is akkor jöttem rá, hogy én mit is tettem. Egy ember elméjében sétálgattam! A szó legszorosabb értelmében. Hihetetlen! Eddig a pontig fel sem fogtam azt, hogy az elmúlt pár órában mi is történt. Órák voltak egyáltalán, vagy csak percek? Mit számít? Olyan dolgokat éltem át, amit egy normál emberi agy nem lenne képes értelmezni. Az enyém is alig tudja. Úgy értem, ezt hogy is lehetne? Ez még a Holdra szállásnál is nagyobb esemény volt. Legszívesebben elmesélném mindenkinek, de nem lehet. Ez a tény kissé elszomorított, de a kedvemet nem tudta elvenni. Úristen! Bejártam Josh elméjét, és élve tértem vissza! Úristen! Oké, Faith nyugi. Kinevettem magam. Hogy is tudnék lenyugodni ezek után? Nem tudtam nem vigyorogni, ami az előttem ülő Őrangyalomat is mosolygásra késztette. Olyan lehettem, mint egy kisgyerek, aki éppen elbúcsúzott az egyik hercegnőtől Disneylandben. Izgatott és boldog. Végre van valami értelme annak, hogy Conor lelke az én testemben kötött ki.
   Ha már Conorról beszélünk. Még a kocsiban elmondta, hogy mennyire aggódott miattam, mert, ahogy beléptem Joshua elméjébe, megszakadt a köztünk lévő kapcsolat, ami eleinte halálra rémisztette, majd rájött, hogy így kevésbé veszélyesebb ez a művelet. Szemei büszkén csillogtak, mosolya szája sarkából nem akart eltűnni. Szinte itta a szavaimat. Aranyos volt.
- Na, induljunk! – jelentette ki, miután az utolsó sült krumplit is bekaptam. Összeszedte a tálcákat, majd a helyükre tette azt. Megfogtam kólás poharamat, és Conor után kiléptem a kajálda ajtaján.
    Nagy meglepetésemre a házuk előtt álltunk meg. Hogy miért, azt nem tudom. Leparkolt a felhajtón, majd szinte kipattant.
- Conor, miért jöttünk ide? – kérdeztem, de úgy tűnt, mintha meg sem hallanám, pedig tudom, hogy hallotta.
   Becsörtetett a házba. Nem tehettem mást, követtem. Az előszobába érve levettem a kabátomat. Kellemes meleg uralkodott a lakásban, pardon palotában. Hallottam, ahogy Conor kurtán köszön Angelának. Én is úgy tettem, mikor beértem a szakácsnő birodalmába. A kis királyfi rögtön az asztalhoz tolakodott, és letette popókáját az egyik székre. Úgy pillantott fel rám, mintha tőlem is ugyanezt várta volna el. Felvontam a szemöldökömet. Nem értem, hogy mit akar náluk csinálni.
- Nem akarod megcsinálni a házidat? – a homlokomig csúszó szemöldökömet ráncolni kezdtem. Conor a házvezetőnőre pillantott, majd rám – Ezért vagyunk itt, nem? Hogy segítsek a spanyolban.
Így már megértettem, hogy mit akar. Csak azt nem, hogy miért. Mi értelme volt idejönni? Mindenesetre belementem a játékába. Helyet foglaltam közvetlenül mellette. A táskám hirtelen a szék lábánál tűnt fel. Meglepődtem, de utána csak megráztam a fejemet. A kicsi kis trükkjei és az ereje egyszer az őrületbe fognak kergetni.
1 kerek órán keresztül tömte bele az anyagot a fejembe, de úgy, hogy utána az agyam átváltott spanyol üzemmódba. Angela éppen elénk rakta a forró csokis bögréket, mikor ajtócsapódást hallottunk. Conor olyan gyorsan emelte fel a fejét, amennyire csak lehetett. Tudtam, hogy miért. Lépések zaja zavarta meg azt a néma csendet, amibe mindannyian bezárkóztunk. Szinte lélegzet visszafojtva vártam azt, hogy belépjen az ajtón Conor ’’édesapja”. Még mindig furcsa belegondolnom, hogy ez itt csak egy képzelt valóság, hogy ezeknek az embereknek semmi köze sincs Conorhoz, vagy hozzám…várjunk csak egy kicsit! Egyszer Conor megemlítette, hogy az életem ekte olyan lenne, mint az övé, ha fiúnak születtem volna. Ezek szerint, ha Ő Conor apja, akkor egy alternatív univerzumban, Ő lenne az én…
- Conor? – szólaltam meg kissé remegő hangon választ várva. Ha fiú lennék, akkor az egész életem olyan lenne, mint most Conoré. Habár ez egy pár dolgot még mindig homályban tartana. Hol van anyám? Mitől lenne más a háttér sztorim, ha fiú lennék? Szemeimet a fiúra emeltem, aki felém tornyosodva fagyott le a hangok hallatán. Mintha csak kiolvadt volna. Lassan bólintásra hajtotta le, majd emelte fel újra a buksiját. Akkor Conor apja, ugyanúgy néz ki, mint az én apám. Conor apja az én apám.  
- Halló? – a konyha küszöbe enyhén megroppant az akkor érkező súlya alatt. Hangja mély volt, ám mégis csalogatóan kedvesnek hatott. Aztán megláttam az arcát, ami felett egy kissé már elszálltak az évek, de nem néz ki idősebbnek a koránál. Kék öltönyt viselt, fekete elegáns cipővel. Haja sötétbarna volt, arcáról a hosszú, kemény munka tükröződött vissza, és az ezzel együtt járó fáradtság. De a mögötte lévő cicababa nem éppen arról árulkodott, hogy egy hosszú, munkahelyi nap után esett be a házba. A nő, vagy inkább nevezzem lánynak, ugyan 20 évvel fiatalabb volt, mint a vőlegénye, de az arcán lévő kilónyi smink nagyjából eltűntette a köztük lévő korkülönbség nyomát.
- Jó napot uram! – köszöntötte Angela vidáman a főnökét – Milyen volt a vacsora?
- Isteni! – a lány hangjától kirázott a hideg. Már értem, hogy Conor miért utálja ennyire.  Ránézek és elfog a düh a létezése miatt – Habár azt a steaket jobban is át süthették volna, nem drágám?
- Ez a steak lényege – szólalt fel Conor. A szobában lévő összes tekintet a mi irányukba vetült. A fiú édesapja kissé dühösen meresztette gyerekére a szemét, míg ”kedvese” legszívesebben felnyársalta volna. Ekkor léptem én közbe.
- Jó napot Mr. Salvet – álltam fel a székemből, majd kezet nyújtottam a férfinak – Faith O’Conell vagyok, Conor egyik barátja. Örvendtem a találkozásnak!
- Oh, tehát te vagy az a bizonyos Faith. A fiam már sokat mesélt rólad – szorítása gyengéd volt, mégis érezni lehetett benne az úr valódi erejét. Mondata végén kacsintott, mire csak halványan elmosolyodtam. Ezután kínos csend állt be a kisebb társaság közé, amit ismét én törtem meg.
  - Azt hiszem, jobb lenne mennem – jelentettem ki, majd megindultam összeszedni a cuccomat.
  - Kikísérlek! – vállalkozott Őrnagyalom a rendkívül nehéz feladatra.
  Miután a táskámat a vállamra tettem, és elbúcsúztam mindenkitől, megálltam a nyitott ajtónál.
  - Tudod – szóltam oda Conornak – örülök, hogy nem fiúnak születtem – az angyal ekkor felnevetett.
  - Jó éjt, Faith! – köszönt el.
  - Jó éjt, Conor!

   Sajnos Salvet kedves kívánsága nem jött be, mivel hazaérve a szüleim mérges arca fogadott az ajtóban.