Leendő Gyilkosok!
Kérlek, ne öljetek meg! Kérlek, ne öljetek meg! Kérlek, ne
öljetek meg! Tudom, hogy minden okotok lenne rá, de kérlek ne öljetek meg!
Miután az előbb elhangzó imám remélhetőleg meghallgattatott, szeretnék a bocsánataitokért esedezni. 1 hónap az egy hónap, tudom. De, mint elmondtam a rész teljes megírása előtt be kellett fejeznem valami nagyon fontosat. Tudom, hogy most valamennyien utáltok, de én igyekszem, amennyire csak tudok. Becsszó.
Ami még fontos: 1500 LÁTOGATÓ. TEJÓSÁGOSÉG. BÁMULATOSAK VAGYTOK, KOMOLYAN. WOW. NAGYON KÖSZÖNÖM. SZERETLEK BENNETEKET, TI VAGYTOK A LEGJOBBAK!
És a kiabálásom után pedig jöhet a szokásos mondat: Jó olvasást!és nem öljetek meg a vége miatt
Ari xx
Faith Wood
- Au! – kiáltottam ezt a szót ma már legalább
ötödjére. Hihetetlen, hogy Riley milyen ügyetlenül tudja vezetni ezt a buta
bevásárlókocsit, miközben már rég megvan a jogsija. Van egy olyan sejtésem,
hogy azt ha így folytatja el fogják tőle venni - Add ezt a szerencsétlent ide,
nehogy még a végén behajtsak rajtad egy új cipőt - Amint kimondtam a
cipő szót, rögtön át adta nekem a kormány, de azért még nem eresztette el
teljesen a kocsit. Egyik keze a kocsi jobb oldalát fogta át, míg a másikat a
baloldalin támasztotta. Konkrétan az ölelésében tartott. Mondtam volna neki,
hogy így lassítja a feladatunkat, de nem tudtam ellenállni a
közelségének. Elkábított, teljesen. Egy kis ideig behunytam a szemem, majd
kifújtam a levegőm. Félig kitisztult fejjel láttam neki a bevásárlásnak.
Szerda délután az ember azt hinné,
hogy alig vannak a boltokban, ami részben igaz csak nem erre a szupermarketre.
Ez a hely mindig telis-tele van emberekkel, ezért is utálok idejönni. De nem
volt mit tenni. Míg Jen és Dean a szomszédos bútoráruházban nézelődtek új
cuccok után, addig minket átküldtek ide, és átpasszolták még Phoebe-ot is.
Mondjuk vele nem volt gond, kivéve azt, hogy mindent, ami csillog, el akart
venni, de ezt leszámítva végig csendben ült a kis helyén. Nem úgy, mint a másik
társam, aki nem tudott nyugton maradni. Egészen addig, amíg elegem nem lett
belőle, a kislány életét kockáztatta azokkal a roppant halálos mutatványokkal,
amiket a bolt közepén mutogatott. Persze, húgicám kacarászva vett ebben részt,
mivel Ő még nem észlelte ennek a veszélyét. Én pedig, mint egy jó nővér hajamat
tépve próbáltam megállítani a nagyra nőtt kisgyereket. Kisebb-nagyobb
sikerekkel elértem, hogy ne hozza rám a frászt, viszont utána elkezdte szadizni
a sarkam. Mitől ment el az esze? Szeretném azt tudni!
Közelebb hajolt, majd egy csókot
hagyott arcomon. Elmosolyodtam. A körülöttünk lévők talán fiatal házasoknak
nézhettek minket, vagy olyanoknak, akik nem védekeztek túlságosan, és emiatt
találkozhattak a gólyával. Tetszett ez a gondolat. Mármint, nem az, hogy már
most gyerekünk legyen, hanem a Rileyval való családalapítás. Lehet, hogy még
túl fiatal vagyok ilyeneken gondolkodni, meg, hogy ez csak egy gimis szerelem,
ami akár most is befejeződhet, de a vele eltöltött jó pár év után már
reménykedhetek, nem?
Egy gyönyörű fehér ruhában
bevonulni a templomba, miközben Ő az oltárnál vár, és mikor rám pillant, elakad
a lélegzete is. Ó, édes Istenem! Milyen gyönyörű helyen lenne az esküvőnk!
Rengeteg virággal és napsütéssel. Utána irány Görögország, ahol majd a
mézesheteinket töltjük, vagy szóba jöhet még Hawaii, Olaszország, esetleg
Franciaország. Útközben még ki tudjuk találni. Egy évre rá pedig egy csodaszép
kisgyerekünk lesz, aki remélhetőleg majd az apjától fogja örökölni a
szemeit.
A nagy mélázás, vagyis inkább
hiábavaló álmodozás közepette észre sem vettem, hogy
majdnem neki vezettem a kocsit egy középkorú férfinek. A bocsánatáért
esedezve gurultunk tovább.
- Mi volt ez? – mosolygott
rám a párom kajánul – És még én vagyok a felelőtlen – jegyezte meg a képembe
vigyorogva. Hű, de nagyon idegesített.
- Héj! – vágtam karon.
Phoebe elnevette magát azon a kis vékonyka hangján – Csak elkalandoztam –
vallottam be egy kissé elpirulva, de többet nem mondtam volna neki.
- Aylee – jelentette ki a
távolba bámulva, mire nekem leállt a szívem. Most vagy összekevert egy másik
lánnyal, vagy összekevert azzal a csajjal, akivel megcsal. Persze, hogy csak ez
a két opció juthatott az eszembe. Az nem is jöhetett szóba, hogy talán az egyik
előbb látott ismerősét hívják így, talán az anyukáját. Két év, Faith, két éve
vagytok együtt és ezt te még feltételezni mered róla? Nem szégyelled el magad?
Magam? Mély levegőt vettem, majd mielőtt még az agyam csintalanabbik része
újabb hűtlenségi elméleteket kreál, rákérdeztem a név okára – Így fogják hívni
az első lányunkat. Remélhetőleg a te szépségedet fogja örökölni – Azt hittem,
hogy abban a percben fogom magamat elsírni, és a nyakába vetni magam.
Hirtelen
elöntöttek a boldogság hormonok. Csak az arcára tudtam koncentrálni, meg persze
arra a gyönyörű mosolyára, s szemeire, amikkel engem kémlelt. Minden
elhalványodott körülöttünk, mintha csak mi ketten léteztünk volna. Nem tudtam
másra koncentrálni csakis rá, és az együtt dobbanó szíveinkre. Nem tudom, hogy
benne mi játszódhatott le benne, de remélem ugyanaz.
Ismételten, az a buta álmodozás. Valahogy mindig sikerül elrepítenie
messzi-messzi helyekre, ahol ember még nem járt, majd mikor végre megérkeznénk,
ledob magáról, hogy újra a valóságban éljem tovább unalmas életem. Legalábbis
az álmodozásnál sokkal unalmasabb életem. Ez esetben a dobó nem más volt, mint
az én kistestvérem. Enyhén hisztisen ráütött a kocsira. Szerintem ezzel azt
akarta elérni, hogy újra elindulhassunk. Mindenesetre teljesítettük a kérését.
Szétrebbentünk – mikor kerültünk ennyire közel?! -, majd célba vettük a
testápolási sort. Megvettük a szükséges szereket, amiket azután végre
kihúzhattam soha véget nem érő listámról. Már csak két dolog hiányzott: liszt
és kenyér. Már indultam volna feléjük, hogy a fizetés után hazavigyem őket, ám
Riley-nak más ötlete volt. Egy óvszeres zacskót dobott be a többi megvásárolandó
cucc mellé.
- Riley! Ne most!
Ugye tudod, hogy Jen minden bevásárlásnál átnézi a bevásárló listát? Mi lesz
velünk, ha ezt meglátja? – ilyen a mi kapcsolatunk. Egyszer mézédes
becézgetésekkel van tele, aztán egyik pillanatról másikra a férfitag valami
olyat tesz, ami nekem nem tetszik.
- Majd külön
megveszem, ne aggódj már ezen!
- És gondolod meg is
teheted, anélkül, hogy megkérdeznék a korodat? – vontam fel a szemöldököm,
amolyan Úgyis nekem van igazam stílusban.
- Ember, van egy
gyerekünk – mutatott itt Phoebe-ra – Szerintem megértenék, hogy miért vennék
ilyet – most Ő nézett rám úgy. Kifújtam a levegőm. Végül is igaza van. Az
emberek nem azt gondolják, hogy Ő az én kishúgom, Ők rögtön a saját
gyerekemként gondolnak Rá. Megadva magam tovább sétáltam. Megvettük a hiányzó dolgokat,
majd beálltunk a kasszához vezető hosszú sorba.
∞
Egy kis ideig úgy tűnt, hogy Mr. Andson
teljesen elveszti a belénk vetett hitét. Egész órán a fejét fogta, miszerint
nem tanultunk semmit. Ó, hogy mennyire igaza van! Mindannyian unalmas
tekintettel néztük drága tanárunkat, aki túl sokat várt el tőlünk, és szinte
semmit sem kapott vissza. Fejemet a padon támasztva rajzolgattam, miközben
Andson a depresszió szélén állt. Egyesével próbálta kiszedni belőlünk a
válaszokat. Párunkkal, mint például velem, meg sem próbálkozott, mert tudta,
hogy egyáltalán nem tudnánk. Kedves, nem? Végül elérkezett Chace-hez. Ő neki is
feltette ugyanazt a kérdést, amit a többieknek. Chace eléggé fura srác volt, de
persze nem rossz érelemben. Tudod mit, inkább úgy mondom, hogy érdekes, és nem
mindennapi. Rockos stílusa volt, csak banda pólókat lehetett rajta látni.
Nyelvén és alsó ajkán piercing helyezkedett el, fejét mindig sapka takarta,
karját vagy száz színes, vagy fekete karkötő díszítette. Senki se nézte ki
belőle, hogy valójában okos, és művelt. Még Ő maga sem tudja ezeket, vagyis
tisztában van vele, de mindenki elől szégyelli. Én se nézném ki belőle, ha
Riley nem mondta volna el a teljes igazságot. Valószínűleg most is csak
megjátszotta a butát, de ahelyett, hogy Andson továbbállt volna, egyenesen a
szemei közé nézett. A padján támaszkodott.
- Chace
– sóhajtott – Tudom, hogy tudod a választ, miért nem mondod el, hogy végre
továbbléphessünk?
- Nem
értem, hogy miről beszél tanár úr, én nem… - ám Andson a szavába vágott.
- Tudom,
hogy tudod! Ne légy ilyen buta, és ne játszd meg az idiótát! És most kérlek
szépen válaszold meg a kérdésem! – kiáltotta. Az egész tanterem őket nézte,
csendben és ijedten. Szerintem a tanár tényleg idegösszeomlást kapott mostanra,
plusz azt hiszi, hogy Roosevelttel beszélget éppen.
- Tanár úr, szerintem nyugodjon le,
és térjünk rá a következő leckére – javasolta valaki elölről, valószínűleg
Travis, mikor megszólalt az angyalok éneke, azaz a csengő.
- Mindenki maradjon a helyén – simított
végig homlokán, amelyen már az erek készen álltak a robbanásra – Holnapra egy
15 oldalas házi dolgozatot kérek a válaszról.
- De holnap nincs is óránk!
- Nem érdekel, holnapra kérem. Mehetnek! –
intett az ajtó felé, majd lerogyott a székére. Nem szívesen lennék a következő
óráján. Mondjuk, nem tartom véletlennek, hogy rájött arra, milyen okos. Amilyen
furcsa dolgok történtek velem az elmúlt időben, semmit sem tartok véletlennek.
Elmúlt a negyedik óra, vagyis
jöhet az ebéd- és a nagyszünet. Erre a gondolatra a gyomrom nagyot kordult,
mire a mögöttem álló barátom felnevetett, és előrébb furakodott a ritka kicsi
tömegben, hogy megfoghassa a kezemet. A sarkunkban léve Chace hányó hangot
adott ki, mire ”véletlenül” ráléptem a lábára.
- Ez gonosz
volt! – nyafogta, majd megállt a szekrényénél, ami csak hárommal volt arrébb,
mint az enyém. Én ugyanígy tettem, csak a sajátomnál. Riley a szomszédoménak
dőlt, és engem figyelt.
- Chace-szel
arra gondoltunk, hogy elmehetnénk pizzázni, tudod, mint a régi szép időkben – a
plafon felé emelte a fejét, mintha azt várná, hogy egy buborékban megjelenjenek
a pizzázóban töltött idők.
- Ez remek
ötlet! – egyeztem bele – Különben sincs most gyomrom az itteni menühöz.
Szerintem a klotyóban végezné – gondoltam a konyhára, mire enyhén
megborzongtam. Elég elhaladni az ajtaja előtt, az embert elfogja a hányinger.
- Terhes vagy?
– akadt rögtön ki drágaságom. Felvont szemöldökkel bámultam rá.
- Nem? –
kérdeztem vissza.
- Honnan
tudod?
- Riley,
szállj már le erről a témáról. Nem, nem vagyok terhes, ezt biztosan állíthatom.
Egy ideig még nem leszel apuka, nyugi – fogtam meg mindkét kezét, miután
becsuktam szekrényem ajtaját. Közelebb húzott magához, majd megölelt. Nem
tudom, hogy miért tette, de tetszett. Visszaöleltem, miközben a hátát
simogattam, és mellkasára hajtottam a fejem. Annyira szeretem!
- Gyerekek, ne
most! Éhen halok! – Nyafigép ismét megszólalt. Mosolyogva megforgattam a
szemem. Kimásztam barátom karjai közül, de a kezét semmi pénzért nem
eresztettem volna el. Így indultunk útnak. Míg Ők a pizza ínycsiklandó ízéről
áradoztak a másiknak, én a mellettünk elsodródó diákokat néztem. Voltak ott
gólyák, végzőstársak, tanárok. Elég szépen kikerültek minket, kivéve egy
valakit, aki sikeresen belém hajtott.
- Bocs –
motyogta, mire nekem nagyot dobbant a szívem. Nem, nem, nem. Nem lehet, hogy
ennyi idő után újra felbukkanjon. Gondolom már tudjátok, hogy kiről is van szó.
Hogyan ment a „Kerüljük el Conort” dolog? Két hete egyáltalán nem láttam, még
közös óráink se voltak. Szinte el is felejtettem, erre ma felbukkan, és kitép
egy darabot a szívemből. Eddig nem is vettem észre, hogy valójában mennyire
hiányzott. Pedig nagyon.
Na, most álljunk
meg! Ott állsz a barátod mellett, a kezét szorítva, ami miatt már nem egyszer
feljajdult, és te azon gondolkodsz, hogy mennyire hiányzott neked egy másik fiú?
Mond csak, neked teljesen elment az eszed? Megfogadtad, hogy többet, nem
beszélsz vele, most mégis egyfolytában rajta jár az eszed. Nem szégyelled
magad? De olyan nehéz! Olyan kedves volt velem, annyira sokat jelentett nekem,
két hét nem elég az elfelejtésére. Több év sem volt elég, pedig nem is láttuk
egymást. A fene egye meg a memóriámat.
- Héj! – legyezte előttem Riley a kezét, mire feltűnt, hogy már rég nem az iskolán belül
tartózkodunk, és, hogy be kéne ülnöm a kocsiba. Még mielőtt barátom
megkérdezhette volna, hogy mi volt ez a kiesés, megtettem, amire a szemük, és a
hasuk kért. Rils kicsit meglepődött, de aztán beszállt mellém.
- Ember! Miért én ülök hátul? – panaszolta
Chace, majd morgó gyomrára tette a kezét.
- Mert te pasi vagy, és nem a barátnőm –
megfogta a kezem, és rám mosolygott. Leutánoztam mozdulatát, de az enyém nem
volt túl őszinte. Nem tudtam semmi másra, csakis Conorra gondolni.
Hirtelen az étvágyam is elszállt. Édes Istenem, ez a fiú
megakadályozza az életem normális leélését! Nem hagy normálisan gondolkodni, és
mindentől elveszi a kedvem. Ráadásul a rosszulléteket se felejtsük ki, ami hála
az égnek most is megjött. Arcom eltorzult a hirtelen jött fájdalomtól, ami
egyenesen a fejembe talált. A gyomromnak ugrándozni volt kedve, az orrom pedig
égett a füsttől, ami szinte a semmiből érkezett. Látásom homályosult, lángok
táncoltak a szemem előtt. De ezekhez az érzésekhez más is társult. A fülem
csengett a hangos sikítástól. Azt hittem ott fogom elsírni magam, de a könnyek
helyett mást láttam viszont. A reggelimet.
- Állítsd le a kocsit! – kiáltottam, majd
miután barátom sikeresen leparkolt kidobtam a taccsot. A fiúk aggódva nézték
végig, ahogy szenvedek. Riley a hátamat simogatta, és a hajamat fogta hátra,
míg a dolgomat végeztem. Chace egy zsebkendővel ajándékozott meg, amiért ritka
hálás voltam. Megtöröltem a számat vele, majd visszaültem. A barátom aggódó
szemeivel találtam szemben magam. Még mindig annál az elméletnél van leragadva,
hogy terhes vagyok. Bólintottam, miszerint minden oké, de semmi sem volt az.
Ugyan a fájdalom alább hagyott, de nem múlt el teljesen.
Amint beértünk az étterembe,
lefoglaltunk egy helyet, majd befutottam a mosdóba. Megmostam az arcon,
kiöblögettem a szám, és visszamentem. A rokonok ijedten tekintettem felém
beszélgetésük közben. Kíváncsi lettem volna, hogy miről is volt szó, de mire
odaértem már az itteni ”isteni” pizzáról beszéltek. Olyan hülye nem vagyok,
hogy bevegyem a süket dumájukat. Tudom, hogy másról beszéltek, tudom, hogy
rólam volt szó. De nem kérdeztem rá. Nem igazán érdekelt. Pontosabban csak azt
akartam, hogy ne érdekeljen.
- Jobban vagy már? – szorítottam meg kezem a
párom.
- Igen – bólintottam – Milyen pizzát
rendeltél? - étvágyamat sajnos még nem nyertem vissza, de gondoltam
megkérdezem.
- A
kedvencünket – lökött meg a vállával.
- Ah,
mindjárt behányok tőletek! - nézett oldalra a szőke, majd ijedten rám tekintett
– Nem úgy értettem! – el kellett mosolyodnom rajta, de gondolataim még mindig
nem akartak teljesen visszatérni, még mindig a régi barátom körül jártak.
Egyszerűen idegesített az a tudat, hogy folyamatosan rajta járt az agyam, és
ezt általában meg is szenvedem. Úgy tűnik, ez az ”elhagyom” terv nem jött
össze. Más megoldáshoz kell folyamodnom, méghozzá ebédszünet után. Ki kell
belőle szednem a válaszokat. Tudom, hogy nem véletlenül tért vissza…hozzám.
- Ugyan
miből gondolta, hogy én csak megjátszom, hogy hülye vagyok? –térített vissza
Chace hangja. Erőltetetten elnevette magát, mint mikor valaki éppen nagyon
tagadni próbál valakit. Azt hiszi, hogy nem tudjuk a kis titkát.
- Nem
tudom, haver, pedig te igazán sötét vagy – mosolyodott el csibészesen a barátom,
mire a másik felháborodottan ejtette le az állát. Már éppen le akarta csapni,
mire Riley belém csimpaszkodva motyogta azt, hogy Védj meg! Védj meg! Védj meg!,
és én csak tűrtem.
∞
Az
ebédszünetnek már rég vége volt, mikor beestünk az iskola ajtaján. Szinte
sprinteltem a szekrényemig, hogy kivegyem a dolgaimat. Ám mikor megállhattam
volna előtte, valaki megelőzött. Rögtön lelassítottam. Éreztem, hogy még az az
egy szelet pizza is fel kíván jönni, amit leerőszakoltam a torkomon, amikor a
szemeim közé nézett. Nagyokat nyelve odaálltam elé. Szabályosan remegtem,
bármelyik pillanatban eleshettem volna, de a gravitáció még tartott annyira,
hogy ne sikerüljön.
Felnéztem rá. Abba a nagy csillogó látószervekbe, amik
akkor aggodalommal, és meglepettséggel csillogtak. Erőt vettem magamon. Most
vagy soha!
-
Neked nem órán kéne lenned? – suttogta kérdését. Perpillanat nem igazán
érdekelt az angol, válaszokat akartam.
-
Valld be Conor, mit művelsz te velem? – vontam kérdőre. Valami megcsillant
a tekintetében, talán félelem, de egy másodperccel később szeme értetlenségről
hazudott.
-
Miről beszélsz? Nem tudom, hogy miről beszélsz – túl erősen tagad, ez
szinte elárulja, hogy tényleg köze van valamihez. És én ki is fogom deríteni,
hogy mihez – Semmi közöm a te fura szokásaidhoz – Közelebb léptem hozzá.
-
Ó, igen? Akkor kérlek, elmondanád, hogy miért álmodok folyamatosan rólad?
Miért lesz fekete a szemed, nekem miért lesz fehér? Miért nem lehetek normális,
miért kell nekem ez az idióta pánik betegség? Elmondanád miért ájulok el,
ahányszor csak hozzám érsz, és miért érzek füst szagot? Miért hallok
sikolyokat? Miért óvsz úgy, mintha a
legértékesebb dolog lennék a világon?-
A kérdések csak úgy ömlöttek belőlem, miközben a beszélgetőtársam arc
kifejezése ijedtebbnél ijedtebbre váltott át. A végén egy nagy levegőt vett, és
oldalra fordult. Gyengének éreztem magamat, ahogy ezeket a dolgokat bevallottam
neki, és sírni lett volna kedvem. Az indokát nem tudtam volna megmondani, mert
nem is volt neki. Egy ideig még figyeltem az arcát. Makacs volt és nem akart
nekem válaszolni. Meguntam. Táskámat
erősebben szorítva, készen álltam arra, hogy lelépjek. Egy lépés, majd kettő, a
harmadiknál még le sem tettem a lábam, de egy erős kéz kulcsolódott a
csuklómra. Egyszerre öntött el a megnyugvás, és a félelem. Félelem az
igazságtól. Ugyan eddig csak azt akartam hallani, de most megtántorodtam.
Milyen borzalmas lehet a válasz, ha már ilyen dolgok történnek velem?
Mindenesetre, ha tényleg válaszolni akar nekem, állok elébe. Nem lépek vissza.
Nem léphetek vissza. Nem most, mikor ilyen közel vagyok a célom eléréséhez, és
a dolgok megállításához.
-
Válaszokat akarsz? Rendben. Találkozzunk négykor a Parkban, ott ahol
piknikeztünk! – suttogása után, elengedett, majd továbbállt. A folyosóra magány
telepedett.
∞
Bevallom rossz
cselekedetem. Ellógtam az utolsó órát. Nem vagyok rá túl büszke, de azt se
mondanám, hogy bánnám. A válaszok fontosabbak voltak, mint a fizika.
Gyalog indultam neki a hosszú útnak, miután Rileynak üzentem, miszerint ne
várjon rám, előbb hazamegyek. Kezeimet összefűztem a melleim alatt, és
bakancsommal egy lehullott falevelet rugdosva kezdtem bele a sétába.
Mint minden alkalommal, mikor egyedül vagyok, a
gondolataim szinte rohantak az agyamhoz, hogy lecsökkentsék annak a
szintjét, és az őrületbe kergessenek. Ám ez a pillanat most más volt. Nem
gondolkodtam sok mindenen, szinte semmin sem, csak azon az érdekes érzésen, ami
maga alá terített. Lehet, hogy az izgalom volt az. Nem tudtam megállapítani. Az
utcák csendben vártak a lépéseimre, a fák a szemem láttára akartak
megszabadulni a leveleiktől. Szeptember végét írtunk, egy hét múlva már
október. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan telik az idő.
Fél óra
gondmentes menetelés után elértem a park kapujáig. Egy mélylélegzetet véve
kinyitottam, majd a köves útra léptem. Útközben arra emlékeztettem magam, hogy
én akartam ezt az egészet, nem fordulhatok vissza, és sétálhatok el csak úgy.
Erőt kell vennem magamon! Bármilyen durva az igazság maga, nem lehet rosszabb a
tudatlanságnál.
Eltartott egy
kis ideig, míg odataláltam, de végül sikerült. Nem tudom, hogy mennyi idő
lehetett, viszont a lényeg az, hogy Conor már ott várt. Közelebb lépkedtem
hozzá, Ő egyre messzebb ment. Nem értettem, hogy mit akart ezzel. Elvállalta,
hogy elmondja, mit tud, és most menekülne? Megálltam, nem volt kedvem a
játékait játszani.
-
Kövess! – fordult hátra, hogy átadja a
parancsot. Szó nélkül megtettem azt, amit mondott. Bementünk az erdőbe.
Lepergett előttem a szörnyes álmom, majd a vezetőm szava csengett a fülemben. A rémálmok valóra válhatnak. Megborzongtam erre a gondolatra. Próbáltam kiűzni
a fejemből, de egyszerűen nem ment. Egészen addig károsította az agyam,
míg meg nem álltunk. Egy romos, borostyánnal benőtt ház tornyosult fölöttünk. Nem
volt túl nagy, se nem túl kicsi. Egy réginek tűnt, és omlásveszélyesnek.
Remélem nem…ó, dehogynem! Conor egyenesen az ajtóhoz lépdelt, és amint lenyomta
a kilincset, be is ment. Körbenéztem, valami biztos pontot keresve, majd
visszapillantottam az épületre. Átkozódva indultam el én is. Ahogy beléptem
ismerős érzés fogott el, és tátva maradt a szám. Ez..ez…ez.
-
Üdv itthon, Faith Wood!
Szia!
VálaszTörlésLehetséges, hogy a történet egy olvasója szégyenli magát, amiért úgy érzi 'nem tartott ki' az író mellett? Nos, igen. Lehetséges.
Már jó ideje, hogy nem hagytam kommentet a fejezetek alatt. Természetesen nem gondolom azt, hogy kötelességem mindig írni egyet, ha éppen elolvastam az aktuális részt, de azért gondolom jól is esik olvasni a véleményt valakitől, akinek tetszik, amit csinálsz.
Szóval most 'visszatértem' a kis "szünetemből" (ami nagyrészt a szülőm, illetve nevelőszülőm miatt alakult ki, ugyanis nem képesek bírni az elvadult tinédzser gyerekeikkel, de ez most mindegy isxdd) így szeretném elmondani, hogy az eddigi fejezetek, amiket most bepótoltam, egyszerűen ZSENIÁLISAK lettek! Nagyon várom már, hogy tovább olvashassam! Végül pedig kellesem őszi szünetet!:D x
Drága Szaandraa!
TörlésLehetséges, hogy az olvasónak nem kellett volna elszégyellnie magát? Igen, lehetséges.
Mint mondtad, nem kötelességed írni nekem, és igazad van azzal kapcsolatban is, hogy jólesik, ha valaki megmondja a véleményét, de nekem már az is felmelegíti a szívem, ha mondjuk napi 5 látogató jár a blogon, vagy valaki megnyomja a 'remek' gombot ott felül, vagy ha valaki olvassa a blogot.
Nagyon köszönöm, mind a dicséretet, mind a kommentedet, és azt, hogy olvasod a blogom!
Nagyon igyekszem, remélem nem fogok csalódást okozni!
Köszönöm, neked is! xx