06.) Majdnem igazság pánikrohammal körítve

Drága olvasók! 

Borzalmas vagyok, tudom, tudom, tudom. Mikor végre előbújok, újra eltűnök, bocsánat, és még béna kifogásom sincs. Pff. Mindenesetre…1900 MEGTEKINTÉS. WOW. KÖSZÖNÖM! KÖSZÖNÖM! KÖSZÖNÖM! KÖSZÖNÖM! MEG SEM ÉRDEMELLEK BENNETEKET, DE TÉNYLEG. WOW. Mára ennyi telt tőlem, bocsánat, ha legközelebb is ilyen sokat kések, keressetek fel és verjetek meg. Jó olvasást!

Ari xx

Majdnem igazság pánikrohammal körítve

Crazy

    Digitális órám kijelzője fényével megvakítva jelezte azt, hogy már rég aludnom kéne, de az agyam megmakacsolta magát, és erősen tiltakozott eme ötlet ellen. Ő még nem volt hajlandó nyugalomra térni. Helyette jó hangosan kattogott. Gondolatok, mondatfoszlányok cikáztak oda-vissza a fejemben. Túl sok(k) volt az, amit ma hallottam. Megrázott, de úgy, mintha a vizes ujjaimat nyomtam volna bele a konnektorba. Ahányszor becsukom a szemem, és megpróbálkoznék a pihenéssel, visszatérnek. Az emlékek, a ma megtörtént események képei, hangjai. Kísértenek, és nem hagynak békén. Legszívesebben sikítva sírnám el magam, a pánikbetegséget kerülgetve. Bebújnék a sarokba, mintha megőrültem volna. Mert az történt. (visszaemlékezés) 

   Ez lehetetlen. Ez nem lehetséges, mégis hogyan?

  A ház nagyon takaros volt, szinte már családias. A falakat sárgás színre festették, mely felmelegítette a szobát. Egy konyha volt előttem, amiből egy nappali nyílt. A másik helyiség falánál egy fehér kiságy volt elhelyezve. Élő személy nem feküdt benne, csak plüssök. Conor az étkező asztal előtt állt, pont előttem. Más ruha volt rajta. Közelebb léptem, mire az illúzió elúszott, és egy romos egyterűvé változott az álomlakás. Társam megfordult, majd megszólalt.

 - Üdv itthon, Faith Wood! – Most komolyan lewoodozott? Pedig emlékezhetne rá, hogy az én nevem O’Conell, és nem Wood – Végre haza találtál!- kezd megijeszteni. Nagyon. A hideg borsódzott a hátamon, miközben megtettem felé a lépéseimet.

 - Hogy érted, hogy ”itthon?” – kérdeztem rá az engem leginkább izgató kérdésre. Minden túl homályos volt, semmi sem volt egyértelmű. Az sem, hogy én igazából mit is keresek itt? Látszik rajta, hogy semmit sem fog elmondani.

  - Erre te is tudod a választ, nem igaz? – vonta fel a szemöldökét. Egyre rémisztőbben nézett ki. Hátrálnom kellett volna, ki kellett volna futnom, de mégsem tettem. Pedig azt kellett volna tennem.

  - Nem értem, hogy miről be… - és ekkor egy érdekes látomás fogott el. Conor egy kötényben sétált a kiságy felé, amelyben egy kislány feküdt. Ugyanaz, akiről egyszer már álmodtam. A háziasszony kivette a nyöszörgő babát, majd elaltatta. Egy puszit nyomott a feje búbjára, miközben azt suttogta:

   - Jó éjt, Faith!

  Egy nagy levegővétellel tértem vissza a valóságba. Homlokom égett, szívem hatalmas tempóban dobogott, féltem tőle, hogy kiszakad. Két lépés távolságnyira voltam a fiútól, de még innen is éreztem, hogy Ő is így van vele.

  - Mi volt ez? – dadogtam. Közelebb lépett, mire én hátráltam. A szoba villódzni kezdett. Hol a kedves, hol a romos oldalát mutatta. Istenem, de félelmetes volt! Hiába tudtam, hogy valószínűleg nem bántana, feltartottam a kezeimet, védekezés gyanánt. Lábaim kocsonyaként remegtek, ahogy a karjaim is. Mi történik velem?

  - Ez nem volt más, mint egy emlék – válaszolta egyszerűen. Fel kellett nevetnem, de ebben a kacajban semmi boldogság nem rejtőzött. Inkább félelem és idegesség. Ez abszurd. Hogy lehetne már egy emlék? Komolyan azt hiszi, hogy ezt én be fogom venni? Tényleg? Ennyire ne nézzen már hülyének! – Gondoltam, hogy nem fogod elhinni, de mivel magyarázod azt, hogy mindent tudok rólad? – Gúnyosan felhorkantottam. Még, hogy mindent. Na erre nagyon kíváncsi vagyok!

  - Hallgatlak! – ültem le a kanapéra, amiről fogalmam sincs, hogy csak odaképzeltem-e, vagy tényleg ott volt. Mindenesetre nem volt olyan kényelmes, de jobb volt, mint elbicsakló lábakkal állni.

 - Nem hiszel nekem? Jó! – ezzel a lendülettel leült mellém egy kicsit. Egyenesen a szemembe magyarázott – Ha nem tudnék rólad mindent, honnét tudnék a tarkódon lévő tetkóról, amit 16 évesen csináltattál, a szüleid engedélye nélkül? Vagy az ágyad alatti naplódról, amiben fél éve lusta vagy írni? Esetleg te árultad volna el ezeket? Nem hiszem. De ha még mindig nem hiszel nekem, mesélhetek – úgy fújta ezeket az adatokat, mintha csak tegnap történt volna - 1995. augusztus 24.-én láttad meg a napvilágot, egy Craig nevű denveri kórházban 16:19-kor. A szüleid lassan már a negyvenet taposták, mikor megszülettél. Sokáig próbálkoztak, ám egyszer sem sikerült, mikor kezdték volna feladni, megfogantál te – csak ömlöttek, és ömlöttek belőle a szavak, nekem meg egyre jobban fájt a hasam. Mintha jó erősen belevágtak volna. Szinte kettészakadtam. Egyik felem még mindig szkeptikusként hallgatta történeteit, a másik pedig már görcsösen el akart neki hinni mindent. Nem tudom, hogy melyikre kellett volna hallgatnom.  

-  Nem tudod, hogy mi történt a szüleiddel, igaz? – hangja elhalkult, lehajtott tekintetét, melyben könnyek csillogtak, egyenesen az enyémbe taszította. Szomorúnak tűnt, sőt egyenesen lesújtottnak. Mintha Ő veszítette volna el a szüleit és nem én. Ami engem illett? Igen, rosszul érintett ez a téma, be is könnyeztem, de nem látszódott meg rajtam.

-  Csak annyit mondtak, hogy autóbalesetben haltak meg, semmi mást – ráztam meg a fejem. 

-  Hát persze, hiszen én mondtam nekik, hogy mondják ezt – nevetett gúnyosan, fejét rázva – Szerintem kapaszkodj meg, mert amit el fogok mondani neked, az sokkolni fog. Igaza volt, túlságosan is – A szüleid nem balesetben haltak meg, megölték őket. Fél éves voltál, és te is abban a kocsiban utaztál. Nagyon furcsán fog hangozni, de én is. Hallom a gondolataidat erről, de meg tudom magyarázni, nem túl logikusan, de meg tudom – lábait a kanapéra helyezte, így már egész alakosan felém fordult – Azért voltam ott mert… - összeszorította a fogait, mintha valami nagyon rossz dolgot akarna nekem mondani – Mert…Oké, egyszerűen kimondom. Az Őrangyalod vagyok!

   Nézzetek butának, hiszékenynek, verjétek a homlokotokat, nem érdekel. Én akkor és ott hittem a szavának, és a mai napig is hiszek benne. Ez az egy szó ugyan nem magyarázott meg mindent, viszont annyira elég volt, hogy gyomorszájon rúgjon. Nem tudom, hogy miért reagáltam így. Isten látja a lelkem, én tényleg maradtam volna, és hallgattam volna a magyarázatát, de nem voltam rá képes. Helyette amilyen gyorsan csak lehetett felálltam, hogy kifuthassak az ajtón. Nem bírtam. Egyszerűen nem ment. Mi ütött belém? Végre megtudhatnám az igazságot, erre elfutok előle? Fordulj vissza! Fogalmam sincs, hogy a szívem vagy az eszem vezényelt, tényleg. Csak mentem és mentem, míg haza nem értem.

   Egyáltalán nem észleltem a távolságot. Ez olyan, mint amikor az ember az életéért fut. Nem számít a távolság, sem a fáradtság, ha ezzel megmentheted azt, ami fontos neked. De nem a létem megmentéséért rohantam, legalábbis én így gondolom.

   Bementem a szobámba, becsaptam az ajtómat, és szépen lassan leereszkedtem, mint a filmekben szokás. Oxigénhiány miatt gyorsabban vettem a levegőt. Kezem a nyakamról, a homlokomra vándorolt. Fejem felvette szívem lüktetésének a tempóját. Forgott velem a világ, miközben halálra rázkódtam. Testem egyik percről a másikra vesztette el a hőmérsékletét, majd az újra megemelkedett. Hosszú, óráknak tűnő percek után, felhúztam a lábaimat. Fejemet a térdemre hajtva próbáltam szabályozni légzéseimet, kisebb-nagyobb sikerekkel. Átkoztam mindent, s mindenkit, ki ebbe a világba való, de legfőképpen Conort. Ha Ő nem lett volna ott, nem költözik ide, minden rendben lett volna, semmi bajom nem lenne. Mégis mit képzel, hogy csak úgy beleavatkozik az életembe? Hogy ennyi év után, ugyanolyan tárt karokkal, szabad úttal fogom várni? Ugyan már! Hiszen teljesen más vagyok, mint akkor voltam, ahogy Ő is. Egyikünk sem 12 éves. Van családunk, vannak barátaink, szerelmeink, akik nem jönnek ki túl jól egymással. Nincsenek közös dolgaink, egyedül csak az emlékek, amiket már lehetetlen lenne újra élni, mindegy meddig is próbálnánk.

- Faith, édesem, itthon vagy? – Jennifer aggodó kopogásáig észre sem vettem, hogy már rég elmúlt a rohamom, vagy esetleg azt, hogy kicsordult a könnyem. Viszont lábaim ugyanúgy remegtek, alig bírtam rájuk állni. 

- Igen – feleltem gyenge hangon. Remélem Jen nem hallotta ki a félelmet belőle, és nem fog berohanni. Nem tudnám megmagyarázni neki a történteket, hiszen én sem értettem.

- Gyere vacsizni! – a léptei elhalása alapján úgy gondoltam, hogy már rég a konyhában van. Megkapaszkodtam a kilincsben, majd szépen lassan, felhúztam magam. Alsó végtagjaim kocsonyaként működtek, így minden létező dologba bele kellett kapaszkodnom, hogy el ne essek, s ilyen módon kellett eljutnom a fürdőszobába, hogy valamennyire rendbe tudjam magamat szedni. Kár volt ezt a hibát elkövettem. Mert mikor tükörbe néztem a szemeim ékköveként ragyogtak. Gyorsan elzártam az addig folyó csapot, aminek vízéből az arcomat mostam. Amennyire lábam engedte, kiszaladtam. Ez esetben ez a rohanás egy csigáéval vetekedett.

  Mosolyogva ültem le a helyemre, és egész vacsora alatt megpróbáltam azt eljátszani, hogy semmi sem történt velem. Nem sikerült annyira jól, de nem kérdeztek rá semmire. Hála az égnek.

 Mikor a kijelző 04:00-ra váltott, éreztem, hogy az óra elkezd röhögni a szerencsétlenségemen, és nem tudtam ellene tenni. Hagytam, hogy a fejemben élő kacaja betöltse a gondolatok által kihagyott helyeket, ezzel az még inkább az őrületbe kergetve.

  Utálom azokat az éjjeleket, mikor nem tudok aludni, nagyon rossz érzés. Mindent megtettem annak az érdekében, hogy most is elrepüljek Álomföldre, és legalább 10 órán keresztül ott maradhassak, de nem ment. Valami megakadályozott. Még bárányokat is számoltam, az Isten szerelmére már, csak 1 órát hagy pihenhessek!

  Úgy tűnik senki nem hallotta a fejemben zajló dühkitörést. Felültem. Nem bírtam tovább tehetetlenül, és álmatlanul feküdni. Valamit csinálnom kellett. Arcomat a tenyerembe temettem, egy mélyet sóhajtottam, majd kibújtam a meleg takaró alól. A konyha felé vettem az irányt. Egy üveg vizet vettem ki a hűtőből. Mielőtt a szájamhoz emeltem volna az átlátszó nedűt, a gyógyszeres szekrényre esett a tekintetem. Rögtön elvetettem az ötletet. Nem fogom megint bealtatózni magam, nem. Viszont mégis vonzott az a gondolat. Könnyebb lenne..sokkal könnyebb. Hiába próbáltam kiűzni ezt a mondatot a fejemből, nem ment. Egy lépés, majd kettő, de mikor már emeltem volna a kezem, hogy kinyissam a nyugalmam kulcsának kapuját, úgy éreztem, mintha valami megfogott volna, és a másik irányba penderített volna. Akaratomon kívül perdültem meg. Jobbra néztem, aztán balra, de rajtam kívül mindenki mélyen durmolt.

   Megráztam a fejem.

   Ez nem lehetett igaz, biztos csak képzelődtem. Beleittam a vizes palackba, és visszatértem az ágyamba.  Sokkal nehezebbnek éreztem magam, amit jó jelnek vettem. Letettem a polcra a műanyag üveget, és alighogy ráestem a párnára elnyomott az álom. (álom)

-  Lenéztem, és Ő ott állt egy szál alsógatyában a Whole New World-öt énekelve – mesélte Eva, Riley nagynénje. Az egész asztal az ő kis nosztalgiázásán nevetett, miközben csak tömték magukba a hálaadási pulykát. Mellettem az előbb hallott történet főszereplője ült, nyakig pirulva, és szinte már eltűnt az asztal alatt szégyenében, de a kezemet még mindig fogta. Előttünk Chace és Lola ült. Az előbbi hangosan csámcsogott, míg az utóbbi vagy engem akart megölni a tekintetével, vagy a mellette ülő fiút. De leginkább csak engem.

- Jól van gyerekek, elég a sztorizgatásból!- szólt ránk a legidősebb Agnotraill, vagyis Riys apja - Most fogjuk meg egymás kezét, és háláljuk meg Istennek azt, hogy – hangja hirtelen eltorzult, hideggé, és erőszakossá változott – ennyi angyalt sikerült már megölnünk.

  Riley eltűnt mellőlem, ahogy a többi velem egykorú is. Helyettük nagytestű, csuklyás emberek vettek körül fegyverrel a kezükben. Olyan gyorsan álltam fel, hogy a székem is eldőlt, de ahelyett, hogy a padlón maradt volna, eltűnt. Zihálva hátráltam, miközben ők egyre inkább felém közeledtek. Mindenem remegett, a lélegzetem sokszorozódott. Beleütköztem a konyhaszekrénybe, és tudtam.

   Itt a vég. Nincs értelme tovább menni, nincs is hova menekülni.

  Lecsúsztam a földre, hagytam, hogy a könnyeim kicsorduljanak, miközben azok a barbárok körülöleltek. A hozzám legközelebb álló felemelte a kését. Sikítva, lehunyott szemmel próbáltam felkészülni a fájdalomra, ami nem következett be.

 Kinyitottam az íriszeimet, és nem hittem nekik. Egy pajtában találtam magam, egy széna kocka mögött rejtőzve, alattam szálai elszóródva terültek el. Ezt hogy? Rázkódó kezeimmel megfogtam rejtekhelyem szélét, majd az kileskelődtem.

  Fiatalok kisebb társasága ült egy körben, kivéve azt a kettőt, akik kissé ismerősnek tűntek. Közelebb kellett hozzájuk jutnom, de hogy? Ha megmozdulok, észrevesznek. Egy perc gondolkodás után eldöntöttem, hogy cselekednem kell. Négy kézlábra ereszkedtem, és szépen, lassan, minél halkabban, minél messzebbre próbáltam eljutni. A végén már olyan közel kerültem hozzájuk, hogy tisztán megértettem, hogy miről beszélnek. Már csak annyit kellett tennem, hogy kinézek a boglya mögül. Nagy levegőt vettem, majd megtettem. Elállt a szavam, a szívem nagyobb tempóban kezdett el dobogni, félő volt, hogy meghallhatják. Riley és Chace állt a kör közepén, körülöttük pedig a többi Agnotraill gyerek. A 14 éves Camille, a 15 éves Jake, és még egy csomó kölyök, viszont Rileyéknál egy sem volt idősebb. Hallgatózni kezdtem.

- Esküszöm nektek, hogy Ő az! - mondta Riys – Láttam a szemét, és azt, ahogyan viselkedett. A gyakori rosszul létek, a pánik rohamok, csak is azt bizonyíthatják, hogy Ő nem más, mint az, akit apámék nem tudtak megölni. Faith-nek kell lennie, másról nem igazán hinném azt.

- Igen, lehet, hogy Faith az, de drága bátyám, van elég merszed ahhoz, hogy megöld a drága szerelmedet?  – szólalt fel az egyik. A kérdezett nem felelt, nem is hallhattam volna, hogy mit mondott, mivel ébresztő sikításom teljesen elnyomta válaszát.

  A falak szinte beleremegtek, és azon sem csodálkoztam volna, ha emiatt elveszítettem volna a hangom. Minden erőm, minden érzelmem elszállt ezzel a sikollyal. Kivéve egyet. A félelmet.

  Pár pillanat múlva Dean esett be az ajtómon, mellém ugrott, majd olyan szorosan szorította magához remegő testem, amennyire csak lehetett. Fejemet a vállába temetve kezdtem el zokogni. Meg fogta a tarkómat közelebb vonva magához, mint régen. Nyugtató szavakat suttogott a fülembe, melyek most az egyszer alig használtak. Egyszerűen nem bírtam abbahagyni. Úgy nézhettem ki, mint akit nem rég húztak ki egy sarkköri tengerből. Hajam csapzott, és az izzadságom miatt vizes is, de nagyon durván, és vacogtam.

  Mikor apám már mentőért kiáltott volna, egy lágy simítást éreztem a karomon. Először azt hittem, hogy hallucináltam ezzel kapcsolatban, de nem. Valaki tényleg megérintett, és elvette az összes fájdalmamat. Hitetlenkedve ültem fel, a kezeimet nézve. Nem rázkódtak. Nem csináltak semmit.

  Nem. Csináltak. Semmit.

  Meg őrültem. Nem vagyok normális. Mi a fene történik velem? Ez az a fajta kérdés, amit vagy 3000-szer feltettem magamnak, mégsem találtam rá meg a választ. Lett volna rá esélyed, de te elrohantál! Szólalt meg a hang a fejemben, amit igyekeztem elkergetni. Ez hogyan lehetséges? HOGYAN? Idegesített az a tudat, hogy nem tudok semmit sem, ami velem kapcsolatos. Idegesített az a tudat, hogy nagyon furcsa dolgok történnek velem, és nem tudtam az okát. Idegesített az is, hogy mikor fény derült volna az igazságra, én elfutottam előle.

   Hülye! Hülye! Hülye!

-  Öltözz, orvoshoz megyünk! – mondta ellentmondást nem tűrően O’Conell, majd kiment. Most az egyszer nem is akartam volna kihátrálni belőle. Elismertem, hogy nekem kell egy doktor, nem is akármilyen.

∞

   Phil doki már szinte tehetetlennek látszott, mikor Dean elmondta neki a reggel történteket. A fejét fogta, miközben valami után nagyon kutatott. Hiába a doktori, vagy a diploma, ilyen esettel még Ő sem találkozott, amit nem is csodálok. Különleges vagyok, de orvosi szempontból ez nem jelent túl jót. A lábaimat lóbálva ültem az ágyon, miközben örökbefogadó apám és a doktor eltársalogtak egymással. A beszélgetés tárgya valószínűleg én voltam. Eléggé aggódva tekintgettek néha felém, ami zavart. Tudom, hogy furcsa vagyok, ezt nem kell előlem eltitkolniuk. Előbb utóbb úgyis meg fogom tudni, miért nem lehetne előbb? Megkönnyítenék a dolgomat.

- Köszönjük, doktor úr! – sétált felém Dean, majd lesegített a földre. Átadta a kabátomat, és kinyitotta az ajtót előttem.

-    Na, mit mondott? – kérdeztem rá a kocsiban.

-   Egész nap az ágyban kell lenned, és pihenned. Egyelőre ennyit. Ha rosszabbra fordul, akkor megint el kell menni hozzá – kanyarodott ki a parkolóból.

   Az ember azt hinné, hogyha nem kell semmit se csinálnia egész álló nap, az maga a mennyország, de az igazság az, hogy rohadtul unalmasan telnek ezek az órák. Ugyan drága apukám még a tévét is behozta, nem sokra mentem vele. Van az az időpont, mikor mindenhol csak béna asztro show-k mennek, vagy a Geordie Shore. 1 óra után kikapcsoltam a készüléket, majd aludni tértem…volna, ha nem kopogtattak volna az ajtómon.

-  Gyere! – kiáltottam ki erőtlenül. Az ajtómon egy gyönyörű, kék szemű fiú lépett be, aki miatt a szívem vagy 100-szor gyorsabban kezdett el verni. Rögtön felültem. Az

arcomra akaratlanul is egy hatalmas mosoly ült ki.

- Hogy van a beteg? – ült le az ágyamra, mire én közelebb húzódtam hozzá, és szorosan magamhoz szorítottam. Imádtam, hogy itt van.

-  Már a fellegekben jár – motyogtam a pulcsijába. Elnevette magát majd egy homlok puszival jutalmazott meg.

-   Aggódtam ám miattad, ugye tudod?

-  Miattam? Miért?

- Nem voltál iskolába, nem is hívtál, és mikor reggel megálltam a házatok előtt, anyud mondta, hogy orvosnál vagytok. Enyhe szívrohamot okoztál nekem. Ráadásul tegnap délután is úgy eltűntél – szemében fájdalom csillant. Lebiggyesztettem az ajkaimat, és bocsánatot kértem tőle – Csodásan nézel ki – motyogta az ajkaimra, majd megcsókolt. A pulzusom az egekbe szökött, és nem is akart onnan lejönni. Ajkai lágyak voltak, ez megőrjített. Elváltunk. Levette a cipőjét, hogy befekhessen mellém. Megfogta a karom, majd magára húzott. Már nem emlékszem, hogy miről beszélgettünk, de arra igen, hogy milyen jó érzés volt a hangjára elaludni, és milyen gyönyörű álmot láttam lecsukott szemeimmel.

∞

 Valaki bejött a szobámba. Tisztán hallottam, ahogy becsapódott mögötte az ajtó, Ő meg halkan káromkodott emiatt. Látószerveim olyan gyorsan nyílottak ki, amilyen gyorsan csak tudtak. Lassan elkezdtem a lámpám felé kúszni, hogy meglássam ki is a betolakodó. Erőt vettem magamon, majd egy mély lélegzetet, aztán a sötétség világosságba torkollott. Nem hittem a szememnek. Ez lehetetlen.